A spanyol lakosság hangereje fordított arányban áll a némuló készülékek decibeljeivel. Ez a tegnapi napom tudományos felismerése.
A filozófiai megvilágosodásom se sokkal bonyolultabb. Világvége alighanem akkor érkezik el, ha Spanyolország elnémul. Világvége tehát nem lesz! Aki pedig folyton arra vár, már rég megkapta, ott van a fejében.
10 éves koromig áramszünetek között éltem az életemet Romániában, gyerekként elsajátított rutinjaim pedig nem vesztek el. Amikor világossá vált a tartós sötétség lehetősége, rutinosan töltöttem fel vízzel a kádat, megnéztem a több napra elegendő élelmiszerkészletet és készpénzt, majd az új felnőtt protokollomat is aktiváltam: lementem inni egy sört a sarki kocsmába.
Hihetetlen, hogy már alig egyetlen óra áramszünet is milyen változásokat hoz. Sokkal több beszélgető ember látványa mellett, leginkább szemet szúró az emberi arcok megsokasodása volt a csoportosulások sziluettjében, amit az arcok zömét eleddig horogként a földre szegező mobilkészülékek használhatatlanná válásával magyaráztam magamnak.
A kereskedelem pillanatok alatt ceruzával írt nyugtás készpénzcsörgésre váltott, a piac pedig a hirtelen jött új fogyasztói igényekhez igazodva elemekre, elemlámpákra, kempinggáza és gyertyákra módosította az elsődleges kínálatot.
A kínai boltosoktól van még mit tanulni, nem akarom tesztelni sejtésemet, de a gyorsaságukat látva nem lepne meg, ha egy atomtámadás után pár perccel jódtabletták és ólomruhák sorakoznának a kirakatjaikban…
Egy sör után azon kaptam magamat, hogy afrikai bevándorlók ittlétének életkörülményeit utánkövető eljárásról csevegek egy kongói-spanyol házaspárral két nyelven, miközben körülöttem a munka hirtelen megszakadása egyre több embert a beletörődés ordító nyugalmába lök.
Két óra elteltével már a melletted ülőt sem hallhattad, ami nem szokatlan errefelé, legfeljebb csak kedd kora délután furcsa.
Állítólag itt sincs, meg ott sincs áram és már épp aggódni kezdtem, amikor érthetetlen módon egyetlen aggódó üzenet átcsúszott valahogy a készülékemre Magyarországról. A kérdésből látszott, hogy csak errefele van gond, tehát nem onnan jönnek az oroszok – nyugtattam meg magamat.
Az iskola előtt kisebb tömeg állt, én is felkaptam a gyereket és elindultunk hazafele. Útközben kiszámolta, hogy mennyi ideig használhatja a tabletjét. Meglepően pontos becslést adott, annak ellenére, hogy most tanul az iskolában összeadni.
Délutánra az eufóriát zűrzavar kezdte váltani. Sorra zárt minden és láthatóan a többség fejében ekkortájt kezdett megérni a gondolat, hogy akár baj is történhetett, vagy rosszabb, történhet.
Több alkalommal is szemlélődő sétát tettem a városban, az irodánkból hazavittem az értékesebb dolgokat is. Néma sor állt a láthatóan már ki nem nyíló trafik előtt és közben a függőségek összefogazódásán mosolyogtam magamban. Én is rágyújtanék, de lemerült a készülékem…
Sötétedéskor utcai pislogók jelentek meg, elem- és fejlámpás emberek jöttek-mentek mindenfele, karneváli hangulatot teremtve a kis utcákban.
Hazaérve már elő volt készítve a mobil gáztűzhely otthon és készült a vacsi.
Aztán jött az, amit eddig sosem láthattam: az Andalúz éjjeli égbolt, fényszennyezés nélkül.
Hát már ezért is megérte.
