Bozsaky Dávid és az örök jelen képei

Bozsaky Dáviddal éppen huszonöt esztendővel ezelőtt találkoztam. Negyed százada. Huszonöt esztendővel ezelőtt tizennyolc éves voltam, éppen kikerültem a tejipari középiskolából, de még nem vettek fel az egyetemre, így volt egy évem, amit elvileg a felvételire való felkészülésre és munkára fordíthattam volna, ha nem csavarogtam és csajoztam volna annyit, mert tizennyolc évesen az ember sokkal nagyobb lendülettel veti bele magát az éjszakába, mint a fénybe, jobban vonzzák távoli csillagok, mint a Nap. Tizennyolc évesen – nem túl meglepő módon – teljesen másmilyen voltam, mint most.

„Megrajzolhatnám arcképem kölyökkutya koromból…”

– ahogy Diogenészem mondja Dylan Thomasra hivatkozva, akit biztos olvasott, de a lényeg az, hogy ilyen ifjan és ilyen bohón és ennyire más formában találkoztam Bozsaky Dáviddal, aki akkor is ugyanolyan volt, mint most, csak sokkal félelmetesebb.

Dávid történeteivel, komolyságával, és fekete-fehér fotóival ugyanis félelmetesen hatott a kilencvenes évek bohó és színes és link ifjúsága közepett. Az egyik este, emlékszem, felmentem hozzá, mutogatta a fekete-fehér fotóit, amiket akkoriban készített, s amiből most is látunk a kiállításon, hosszasan fejtegette a világról és a művészetről alkotott elképzeléseit, s én azon gondolkodtam, hogy ha meg merek szólalni, biztos, hogy feldarabol.
Nem darabolt fel.
Aztán megmutatta a ‘Bruthália’ című fanzint, amit költő-író barátaival készített, Zemlényivel és Békivel, s akkor meg arra gondoltam, hogy ki fog kötözni és megkínoz inkább.
De nem kötözött ki és nem kínozott meg.
Mindeközben folyamatosan inspirált, s elfogadta, ha nem értettünk vele egyet, de talán pontosabb az, hogy Dávidot, mi, farkincájukat csóváló kölyökkutyák: nem értettük.
Koravén volt. Vagy inkább koraérett.
Nem értettük lassúságát, szigorúságát, fekete-fehér fotóit.

Mindezek ellenére – vagy éppen ezért – a leges-legelső DRÓTot, ami egy darab A3-as fénymásolt lap volt és 2000 március 9-én jelent meg, együtt készítettük: Bozsaky Dáviddal, és Deus és Taca barátunkkal. Akkoriban a győri Petőfi Sándor Ifjúsági Házban gyűltünk össze mi fiatalok, filmeket néztünk, beszélgettünk, teáztunk és megalapítottuk a Gagyelló Klubbot. Ezek a „gagyellók” főleg punkok voltak, iskolakerülő, mihaszna, léha kölkök, közülünk többen inkább csavarogtak, mint hogy a hülye szüleikhez mentek volna haza, vagy az elképesztően nyomasztó iskolákba. Számtalanszor megnéztük a ‘Gyűlölet’, a ‘Trainspotting’ és a ‘Félelem és reszketés Las Vegasban’, vagy éppen a ‘Berlin fölött az ég’ című filmeket. A legtöbbünknek otthon súlyos családi helyzete volt, s nem egy volt köztünk, akiknek – éppen ezért – alkohol és drog-problémái is voltak. Ezért volt jó, hogy nem az utcán, hanem egy „művházban” voltunk, valahogy szem előtt. Ha tudtak, segítettek nekünk és mi is segítettünk a programok lebonyolításában, voltak, akik kaptak alkalmi munkákat, és a legfontosabb: támogattuk egymást. Én nem voltam punk, azt hiszem, hogy igazából „gagyellónak” is csak amolyan tiszteletbeli, de valahogy éreztem, hogy ez az én generációm, ezekhez a srácokhoz tartozom. Verseket írtunk, csavarogtunk, próbáltunk szabadok lenni. Ez a kivert kutya generenció, ezek a nincstelen utcakölykök, akiknek bár semmijük se volt, de meglepően szabadok voltak.
A kilencvenes évek vége ebből a szempontból meglepően kegyes volt, a struccszerű és rothadó kádárizmus már véget ért és a disznóképű és bűzös-oligarchikus illiberalizmus még nem uralt le mindent. Kortársaink egy része Berlinbe járt ‘Love Parade’-ra, mások magántanulók lehettek egyéni tanrenddel, Bozsaky Dávid pedig mindeközben Marokkóba járt fotózni. Azt hiszem erre mondják, hogy elkezdett kinyílni a világ és miközben kinyílt, megfeledkeztek rólunk, az ifjúságról. Ez volt, akinek jót tett, mint például Dávidnak és nekem, s voltak, akik ebben elkallódtak és elpusztultak.

Nem sokkal később Szegedre kerültem egyetemre, ahol – mintegy sorsszerűen – újra találkoztam Dáviddal. A kétezres évek elején szegedi egyetemistának lenni kiváltságos helyzetet jelentett. Talán nem lepődik meg senki, ha elárulom, hogy egyetemistaként én teljesen máshogyan néztem ki és kissé másmilyen is voltam mint most, viszont Dávid már akkor is ugyanolyan volt, mint korábban, vagy mint most.
Azért jártam egyetemre, mert bölcs szerettem volna lenni, mert okosabb szerettem volna lenni. Csakhogy, ahogy Diogenészem mondja:

„A bölcsességet ugyanis, nem úgy adják, mint a karokat, a lábakat, a fejet, vagy a testet. A bölcsesség olyan, mint egy új testrész, amit neked magadnak kell magadra szülnöd. És igen, ha bölcs leszel, akkor torz leszel a többi „normálishoz” képest, mintha lenne még egy kezed, vagy lábad, vagy fejed, vagy egy másik tested lenne, ami mindig máshol is jelen van. És az a máshol, az most van. Itt és most. Most és itt. Ezért torz, ezért kellemetlen és zavaró, minden bölcs…”

– ilyen becsvágyó voltam én akkoriban, bölcs szerettem volna lenni.

Milyen volt Dávid, amikor újra találkoztunk az egyetemen?
Ugyanolyan, mint korábban és ugyanolyan, mint most. Dávid már korábban is bölcs volt. Dávid már korábban is torz volt a normálisakhoz képest. És én ezt már akkor is szerettem benne. Felmentem hozzá, hosszasan nézegettük a Borobudurról – a világ legnagyobb buddhista szentélyéről készült, egészen elképesztően gyönyörű, fekete-fehér fotóit – és azt reméltem, máig remélem, hogy egyszer majd a Borobudurról írott esszémmel együtt megjelenhetnek egy szép albumban. Ugyanis a jávai Borobodurban – egymástól függetlenül –mindketten jártunk, ő fotózott, én írtam. Amikor Szegeden találkoztunk, akkor kezdtem sejteni, hogy valami különös közöm van hozzá. Hogy közöm van a képeihez, a családjához, ami közben egészen csodásan kivirágzott, kedves és tehetséges feleségével, Szonjával és három gyönyörű fiával. Valahogy azt éreztem, hogy közünk van egymáshoz. Valahogy nekünk, egymás kortársainak nagyon is közünk van egymáshoz.
Aztán a múlt nyáron kijött hozzám Szentendrére, meglátogatott a méhesben, mézet pörgettünk együtt, segített. Újra beszélgettünk. Természetesen vitatkoztunk is, és bizonyos dolgokban – szokásunkhoz híven – nem értettünk egyet. Közben azonban rájöttem, hogy én ezt a Bozsaky Dávidot valamiért – a fene tudja miért – de szeretem és tisztelem.

Immár huszonöt éve. A világ változott. Mi alig.

A győri ifjúsági házat közben lerombolták és helyére mélygarázst építettek. A Gagyelló klub tagjai szétszóródtak az életben, néhányan meghaltak, sokan külföldre kerültek, mások talán megpróbáltak hűek maradni önmagukhoz és a szabadság eszméjéhez, de mindannyian felnőttünk, bármilyen szörnyen is hangzik ez. A Szegedi Egyetem közben átalakult, nem tudom, hogy most is meg lehet-e vajon ott találni a bölcsességet? Saját otthont teremtettünk, Dávid is, én is, de mégis kapcsolatban maradtunk, s miközben pörgettük a mézet, hallgattam és figyeltem, arra jöttem rá, hogy azért mégis csak változott barátom a negyedszázad alatt.
Finomabb lett. Gyöngédebb lett. Bölcsebb lett.

Soha nem értettem, hogy miért állítja ki újra és újra ugyanazokat a képeit is, amiket akkoriban a kilencvenes évek végén készített növényekről és öregekről Marokkóban.
Ma már, talán értem. Ma már nem csak értem, hanem fontosnak is tartom mindezt. Mert Dávid emlékeztet, emlékeztet arra, hogy mik voltunk egykoron és mivé lettünk. Segít emlékezni arra, hogy honnan jöttünk és odafigyelni arra, hogy hová tartunk. Minden egyes képe az örök jelenben áll, emlékeztetve minket – időben és térben utazókat – arra, hogy mi az időben sodródunk, változunk, öregszünk, bölcsebbek vagy éppen hülyébbek leszünk, de mégis valami közünk van az örök jelen képeihez. Van ugyanis valami az örök jelenben, ami szép és igaz, s Bozsaky Dávid képei, meditációs tárgyakként, arra emlékeztetnek, hogy ehhez az örök jelenhez nekünk – a változó idő elmúló embereinek – közünk van.

Remélem, hogy huszonöt év múlva is így gondolom majd.

Weiner Sennyey Tibor

(Elhangzott Bozsaky Dávid ‘Élő csönd’ című fotókiállításának megnyitóján. A kiállítás megtekinthető a Kettőspont Színházban (Ráday u. 39.) a különböző programok során 2024. március 10-ig.)

 

Kapcsolódó:

Az én lázadásom: kicsinek maradni… – Interjú Bozsaky Dáviddal

„Nem egyszerűen a természet szépségét, elmúlásának fájdalmát akartam bemutatni, hanem azt is, hogy ebben mi emberek is sorstársak vagyunk. Sőt a megoldás is a képek között van, miszerint ha mi is olyan nyugodtan, bölcsen, lassan tudnánk élni, továbbra is a természet diktálta rend szerint, akkor túlélhetnénk!” – vallja Bozsaky Dávid, akinek 2024. február 10-én szombaton, délután hatkor nyílik ‘Élő Csönd’ című kiállítása a Kettőspont Színházban. Interjúnkban Dávid nem csak a fotóiról, hanem a természethez fűződő különleges kapcsolatáról és a mai, (poszt)modern világ válságáról is beszélt. Sőt, a szerinte lehetséges kiútról is.