A „Harc a fenevaddal” kiállítás megnyitója a Nemzeti Galériában
A művészi és kulturális különlegességgel kecsegtető tárlatnak katalógusa is van, amelyben alapos tanulmány olvasható Lantos Adriána tollából. Ebben a szerző a bika kultúrtörténeti és művészeti vonatkozásait járja körbe, kezdve a bika ókori kultuszával, folytatva a bikaviadalok szigorú szabályrendszerének ismertetésével. Ezt követően a bika művészettörténeti pályafutásának alapos leírása következik.
Az összesen tizenkét műtárgyat felvonultató kiállításon a legrégebbi darab egy kánaáni bikaszobor, amelyet kultikus céllal használtak az ókorban. A legújabb pedig a kolumbiai művész, Botero, festménye az Önarckép. Ezen a képen, a művész a torreádorok pompás ruhájában feszít festőállványával szemben. A festmény több, mint ironikus, hiszen a nem éppen sportos alkatú férfi nem feltétlenül kelti ügyes torreádor benyomását.
Ez a két műalkotás, mint kezdő- és végpont ügyesen mutat rá a bikaviadalok körül dúló vitákra is, és ha nem is válaszolja meg, de finoman utalást tesz arra, hogyan jutottunk az ókori bikához köthető vallásgyakorlástól a viták kereszttűzébe, amikor sokan a véresnek és kegyetlennek tartott bikaviadalok betiltását követelik.
Hosszú út vezetett idáig, erről a hosszú útról lebbenti fel a fátylat ez a kamarakiállítás.
Kép a megnyitóról
A tárlat megtekintésekor maga Spanyolország budapesti nagykövete, Alfonso Dantis Quecedo, jegyezte meg, hogy a műalkotások szemlélésekor tudatosult benne az az ellenmondás, hogy a sokszor barbárnak titulált bikaviadal tudománya – spanyolul tauromaquia – pont a felvilágosodás korában született meg. Ezt Lantos Adriána azzal magyarázza, hogy akkoribban bár már a Bourbonok uralkodtak Spanyolországban, akik nagyon ellenezték a viadalokat, de a nép – az istenadta – igencsak ragaszkodott a corridához. Így felvilágosodás ide, vagy felvilágosodás oda, a Bourbonok elhallgattak és a bikák maradtak.
