Gyalogút a felhők felett – Csontváry 170

Az utolsó napon kaptam észbe, hogy most vagy soha, és mondhatom, nem bántam meg.

Nem sokkal több mint 20 Celsius fok, sötét, rengeteg halkan morajló ember, az örökkévalóság atmoszférája és egy magyar festőlegenda életnagyságú képei. Ez fogadott minket a Szépművészeti Múzeum Csontváry 170 egyedülálló kiállításán. 60 éve nem volt ehhez fogható alkalom, amelynek során ezeket a gigantikus festményeket egy térben láthatta volna a közönség.

Az első kisebb madárportréktól egyre hűvösebb és sötétebb tereken át jutottunk el a legnagyobb képekig. Útközben számtalan ismerős festmény, a Jajcei vízesés például, ahol a fodrozódó víz fölötti házakat mintha egy mesebeli óriás hajigálta volna oda vagy egy tündér varázsolta volna egymásra, ahogy a kép melletti elemzés is említi. Sehol senki, csak bódító színek, mérhetetlen puhaság és valami megfoghatatlan varázslat a képen, a medvefejnek kinéző ismerős sziklával. Vagy a Római híd Mosztárban. A szürkés-rózsaszínben játszó hegy mintha egy óriás lábujja volna, aki óvatosan lépked a karcsú híd és a tornyokkal tarkított városka mellett. Nem lép rá semmi élőre, semmi törékenyre, egyszerire, tekintetét az alatta élő vagy általa teremtett világra helyezi. Az első és talán legnagyobb felismerés és döbbenet, hogy így, élő egyenesben valahogy minden kép beszél, beszél és beszél. Miről? Ugyanarról. Mi ez az ugyanaz? Pontosan az, amely a legnagyobb ősi filozófiákat és vallásokat is foglalkoztatta. Az univerzum eredete, végtelensége, az univerzum és az ember viszonya, aránylata, kapcsolata.

„Ez a világ energia és művészettel párosult bölcselettel van szerkesztve, s egy szellemi erő által életre keltve.”

Csontváry Kosztka Tivadar 1910-es évek

Mintha egész életében ennek a szellemi erőnek a nyomában lett volna Csontváry. Ezt kereste, ezt kutatta, s amikor meglátta, megtalálta, megfestette a képein. Akármerre fordultam áradt a képekből az élet tisztán látása, a transzcendens, a valóság mögötti, a kimondhatatlan. Talán épp azért született a festészet, hogy ezt a kimondhatatlant szavak nélkül adja át. Odasétálsz a kép elé vagyis alá, és megbabonáznak a tündérországi felhők türkizei, a vizek kimondhatatlanul mély csöndje, az árnyékok semmibe hajló feketéje, a már-már mennyei távlatok és perspektíva. Aztán azon kezdesz el gondolkodni, hogy nem sokkal inkább ez-e az igazi valóság, mintsem az, amit magunk köré tekintve nap mint nap látunk. Hogy a hegynek szentélye, a tengerparti sétánynak hívogató szava, a sziklának tenyere, az ezer éves cédrusnak teremtő Szelleme, Mária kék ruhájának földöntúli ragyogása van. Ma, amikor minden lehetséges eszközzel leszedik vagy legalábbis megpróbálják leszedni a szakralitást a világról, az emberi életről, az irodalomról, a művészetről, a valóságról, olyan érzés egy ilyen kiállítótérben Csontváry képei előtt sétálni, mintha már félig a Mennyországban lennénk. Az öröklét forrása, az élet vize van megfestve ezeken a senkiéhez sem hasonlítható képeken, amely muzsikálva csobog, játékosan fodrozódik, s néhol annyira valószerűtlenül és szokatlanul csodálatos, hogy ettől olyan igazi.

A képek nagy részén egészen aprók az alakok, a figurák jelzésértékűek, s a hangsúly mindig a nagy egészen van, amelyet olyan keveseknek sikerült ilyen érzékletesen láttatniuk. De mi ez a nagy egész? A forrás, ahonnan származunk és ahová majd visszatérünk. A teremtő energia, amely végtelen változatossággal ontja magából a láthatót és a megfoghatót. És sosem fárad el. Sosem szűnik meg.

Abban gyönyörködhetünk. Fáradt látásunk, amely egészen belefásult már az élet mindennapi mocskos híreibe, tisztátalanságába és embertelen tragédiáiba, felfrissülhet és feltöltődhet, mert a képek fáradhatatlanul beszélnek. Olyan fáradhatatlanul, ahogy alkotójuk festett. Egy-egy kép akkora, mint egy házfal. Ha csak az alkotói folyamatra gondolunk – megfesteni, lemászni a létráról, tíz métert hátralépni, vissza a létrára újabb pár ecsetvonásért – is emberfeletti a teljesítmény. Ha a képek mondanivalójára, akkor pedig még inkább. A monumentálisabb méretű vásznak a monumentálisról mesélnek. A Nagy Tarpatak völgye a Tátrában c. festményen élőben – és ezt fontos mindig hangsúlyozni – nem lehet nem észrevenni a fénnyel telt sziklavölgyet a hegy jobb felső részében. Olyan ez a hely, mint egy kővirág hatalmas kelyhe, mintha nem is a Földön járnánk. Lehetne a kép címe akár: Eredet vagy Forrás. Az ember a kép előtt legszívesebben felmászna a hegyre egészen odáig, ahol ez a fényes és rendkívül titokzatos sziklavölgy elterül. Mintha egy hatalmas tenyér kezdődne a kék felhőfordok alatt. Mi lehet, ki lehet ott? Lefelé, a patak folyásirányába haladva egyre nagyobb sötétség gomolyog egy kis kastéllyal és harangvirággal, gyöngyvirággal a kép bal alsó sarkában (amelyek szintén nem hangsúlyosak kicsiben), s amelyek törékenységükből és virágméretükből adódóan kiválóan érzékeltetik a kép túlsó felében, a virágok átellenében felfénylő sziklakehely monumentalitását. Valószínűleg Csontváryt az Eredet foglalkoztatta leginkább. Minden tája földöntúli, minden szín egy óriási zenemű, egy fúga egy-egy szólama, amely valahogy legvégül mégis a csöndet adja meg a hangok összességének nyugvópontjaként

Hétvári Andrea

Jelenés

Pulzál a lomb, mert rajtafelejtette

a mindenség a gyújtófényeket,

és kézbe veszi, mint egy skatulyát,

amiben foszfort, szikrát rejteget,

 

mindegy neki, hogy gyémánt vagy kavics,

a súlyuk így is egyformán nehéz,

ha agavé és ciprus közt sétálva

egyszer véletlen épp a mélybe néz,

 

csillagok helyett kövek hullanak,

árnyékok, fény és hajnalmaradék

felvillan, lobog, aztán megpihen,

 

s mielőtt bárhol, bármit mondanék,

megérkezik, hogy újra estét hintsen,

öröktől fogva jelenés az Isten.

 

Csontváry, saját elmondása szerint, legszívesebben és leginkább napkeltekor és napnyugtakor festett, hogy a fény-árnyék különleges kontrasztját, a nap fényének aranyló árnyalatát megmutathassa. Nem lehet nem észrevenni, hogy a lényeg a képeken mindig a fény régiójában történik, gyakran a kép vízszintes felezővonalától fölfelé, ahol kibontakoznak a marsbéli rózsaszínek, a légies türkizzöldek és türkizkékek, a hívogató sárgák a harapnivaló felhők távlataiban. Napkelte és napnyugta, születés és halál, a forrásból való kilépés és a forrásba való visszaolvadás. Két szakrális idősáv a nap huszonnégy órájában. S ez a képeket elnézve nem lehet véletlen, mert Csontváry saját szavaival a természet “Isteni”.

„Minden embernek szüksége van a szélesebb látókörre – hogy többet lásson s figyelemmel legyen az Isteni természetre, […] szélesebb látókörben új perspektívára bukkanunk, új távlatban új életet találunk.”

Csontváry Kosztka Tivadar, 1910-es évek

Az egyik legnagyobb kép, amelyet látva elakad a lélegzet, A taorminai görög színház romjai előtt le kell tenni mindent. A lélek belső fegyverletétele után azonban szabad út nyílik az öböl sétányára, a kép szinte emberléptékkel életnagyságban bejárható, élőben egészen olyan, mintha bármikor belesétálhatnánk, hogy a színház romjait balra megkerülve a kék fövenyre lépjünk. Ez a sétány nem látszik számítógép kijelzőn, csak valami elhanyagolható kék foltnak tűnik tizenötször húsz centiméterben, és így rejtve marad a digitális kor neten szörföző műkedvelői elől. De megmutatja magát személyes találkozáskor. Épp úgy, mint a kép jobb felső részében a kéklő hegy csúcsából induló újabb szárazföld, ami titokzatos égi ösvényként lebeg a felhők fölötti sávban, majd lassan emelkedve kifut a végtelenbe. A szemlélő csak áll és egyik ámulatból a másikba esik. Akár egy órát is el lehet ácsorogni ez előtt az egyetlen festmény előtt, ahogy, bevallom őszintén, ez esetemben is megtörtént. Ez volt az a festmény, amelyet legnehezebben hagytam ott, és többször visszatértem hozzá. Ha lebontom szememmel a görög színház középen egyébként is leomlott romjait, mit látok? Honvágyat érzek. Az óceánkék feletti földöntúli aranyló sárgák már egy másik világba vezetnek, amely ismerős fényeivel leginkább az otthon melegének vagy egy rég elfelejtett földöntúli hazának tűnik.

Hétvári Andrea

Portré

Ereszkedik az este és a tücskök,

így rétegződik színre szín a képen,

időnként lassú mélykékekbe mártja

időnként sárgába másféleképpen,

 

aztán radíroz, átfest és töröl,

fantáziája görög istené,

akantuszból és tengerparti fényből

mintha örökkön magát festené,

 

hullámba fordul, teste óceán,

rejtély az arcán, ismét újszülött,

csöndesen bontja fénylő ágyékát,

 

ha már gyümölcse mélyre költözött,

hogy újrakezdje csíraként, s az égen

kibomlik fodros felhőként az éden.

 

„Maradandó alkotást csak az igazságból meríthetünk, az igazságot csak az Istentől nyerhetjük. Akinek megadatott a képesség az alkotásra, annak megadatott a képesség a halhatatlanságra.”

Csontváry Kosztka Tivadar, 1910-es évek

„Akárki is volt ő, de fény, de hő volt.” – írja Kosztolányi a Halotti beszédben. „Vagyok, mint minden ember: fenség, / Észak-fok, titok, idegenség, / Lidérces messze fény.” Rímel rá Ady. Csontváry a Napút festőjének tartotta magát. A Nap útja innen a bolygóról örök állandóság és újjászületés. Sokak számára hihetetlen, de legbelül fényt hordozunk. Persze sokan kioltják magukban, vagy kioltja belőlük az élet. A művészet a sötétség mellett képes meglátni és láttatni a fényt. A művészek ismerik eredetét és képesek adni belőle. Nagy és igaz művek halhatatlanná teszik és örökké őrzik, éltetik, mint a Kiolthatatlant, amely a legnagyobb titok marad Csontváry képein is.