Az lehet, hogy Krasznahorkai László most átvesz egy Nobel-díjat, de közben elveszett a pontja és ez a pont nálam van.
A történet ott kezdődött, hogy éppen huszonegy éves voltam, amikor Kertész Imre megkapta a Nobel-díjat és egy vonaton utaztam Szeged és Budapest között. Most negyvennégy éves vagyok, amikor Krasznahorkai László kapta meg a Nobel-díjat és méhanyákat engedek ki kaptáraimban zárkáikból éppen. Suttogok nekik, s ha fel akarnak röppenni, akkor óvatosan betakarom őket tenyeremmel, s meggyőzöm őket, hogy jobb nekik a többiekkel a kaptár melegében, mint idekint egyedül. Aztán ismét felülök a vonatra és elindulok Budapestről Szegedre. Kertész jut eszembe, meg az az időszak, amikor egyetemista voltam és válogatás nélkül mindent elolvastam, minden érdekelt, mindenről írtam, mindenkit meg akartam ismerni.
Személyesen.
Így történt, hogy akkori szerelmem, aki nagy rajongója volt Tarr Bélának megfertőzött – mert hát a kegyetlen művészetért való rajongást nem lehet máshogyan szeretni csak betegen –: Krasznahorkai László könyveivel. Az egyetemi lapot szerkesztettem éppen és a Sátántangó és Az ellenállás melankóliája elolvasása után írtam Krasznahorkai Lászlónak és Tarr Bélának, hogy szeretnénk velük beszélgetni. Meglepetésemre mindketten nagyon nyitottan és pozitívan válaszoltak, így mindkettőjükkel készült egy-egy interjú és mindkettőjükkel beszélgethettem közönség előtt is később akkori törzshelyünkön, a Grand Caféban, Szegeden.
Krasznahorkai Lászlóval az Astoria Hotel kávéházában találkoztunk Budapesten, ő választotta a helyszínt. Mi kicsit hamarább értünk oda, és komolyan aggódni kezdtem, hogy itt egyáltalán ki fogunk-e tudni fizetni – pesti és szegedi bölcsész diákként – bármit. Így a lehető legolcsóbb kávét kértük és rágyújtottunk. Akkor még lehetett dohányozni a kávéházakban. Talán nem olyan nagyon rossz kérdésekkel készültünk, Krasznahorkai beszélt, nagyon erős, fontos beszélgetés született. Olyannyira, hogy később a megjelenő interjú-kötetének első beszélgetésének választották szerkesztőjével, szóval ez az interjú olvasható abban a kötetben és az általam szerkesztett DRÓTon is.
Csakhogy az igazság az, hogy nem ez volt az eredeti szöveg.
Krasznahorkai ugyanis szinte teljesen átírta, amiket nekünk élőben mondott és ez volt az első megdöbbenésem vele kapcsolatban. Természetesen egy írónak joga van – sőt, bizonyos helyzetekben úgyis mondhatnám, hogy kötelessége – átírnia, átgondolnia, újra fogalmaznia, amit mondott, és más az élőbeszéd és az írott interjú, de itt többről volt szó. A végtelenségig csiszolta a szöveget. Amikor ez a beszélgetés zajlott, 2003-ban huszonkét éves voltam, mondhatni tapasztalatlan, különösen arról, hogy milyenek az írók. Most már máshogyan látom mindezt, látom az élet és életmű közötti kapcsolatokat, s nem kérek számon írókat olyasmiért, amiért nem illik, vagy nem érdemes. Különösen olyasmiért, ami az egyik legfőbb jellemzőjük, stílusjegyük. Krasznahorkai László a két fiatal egyetemistának, akik mi voltunk egykoron: megnyílt. Olyan fontos dolgokról beszélt – amiről egyébként nagyritkán – másutt is, de aztán átírta az egészet mielőtt megjelent, s még így is, alighanem az egyik legfontosabb interjú lett, amit mi valaha készítettünk.
Csakhogy nekem megvan az eredeti szöveg és a megjelent is, s most, hogy Nobel-díjat kapott, elővettem mindkettőt és összehasonlítottam.
Mit és miért változtatott meg a megjelenés előtt? Hiszen első körben ez az interjú „csak” a Szegedi Egyetem bölcsészkari lapjában jelent meg, nem ez volt élete legfontosabb szövege. Nem, az a Sátántangó, Az ellenállás melankóliája és a többi könyve. Azok a fontosak. Ez „csak” egy beszélgetés volt két kócos egyetemistával, akiknek egy kávéra és két cigire futotta az Astoriában 2003-ban. De aztán mégis olyan alapossággal írta át az egészet, mintha valamiért ez a beszélgetés is fontos lenne.
Mik voltak a különbségek?
Igen, ez ma már filológia és irodalomtörténet, és rettentően vigyázni kell, – ahogyan ezt már Hamvassal kapcsolatban is leírtam –, hogy a filológia ne váljon monomániává és az irodalomtörténet ne legyen indiszkréció.
Az interjú később „Vonuljanak a föld alá!” címmel jelent meg, a fő változtatások az eredeti beszélgetés és a megjelent szöveg között nagyon jól mutatják Krasznahorkai László legnagyobb erősségeit és írói módszerét is. Ebből az átírásból jobban megértettem őt, mint könyveiből, későbbi találkozásainkból, vagy a róla szóló szakirodalomból. Ezért vettem elő újra. Így ünneplem őt és így örülök sikerének, s csak remélhetem, hogy ő is megértené ezt.
A publikált változat az eredeti beszélgetéshez képest általánosított, személytelenített, időtlenített. Kihúzta a konkrét neveket, történeteket és az erős indulatokat. Az eredeti beszélgetésben szenvedélyes társadalomkritikát gyakorolt, amit átírt egy bölcsebb, tanítóbb jellegű, de alapvetően önmagát is védő erkölcsi-beszéd felé. Számomra a beszélgetés megtörténtekor, huszonkét éves kölyökként talán az volt a legérdekesebb, legmegrendítőbb, ahogyan a magyar irodalom prostituálódásáról beszélt, arról, hogy mit jelent a minőséget a mennyiségért, pénzért és politikáért eladni, s valahogy ez benne maradt az eredeti beszélgetésben is, hiszen azt mondja, hogy:
„A művészek elhitték, hogy nekik is, akárcsak a többi embernek, pénz kell és hírnév, pénz és hírnév a hétköznapi élethez, sőt a polgári életvezetéshez, hogy ez a két visszataszító izé kell mindenhez, és ez nemcsak tragikus, nevetséges is. Miféle művész az, aki így él? Ki fog hinni egyetlen sorának is? Miféle méltóságra tehet szert egyetlen ilyen adok-kapok után korunk művésze? Nem, a művésznek kevésre van szüksége, hogy legyen mit ennie és legyen hol laknia, és ezért minden nap körbe kell járnia a városát, az országát, mint a hajdani szerzetes koldusoknak. Semmi sem lehet fontosabb a számára, mint a személyes méltósága, és ezt az első adok-kapok üzlet után véglegesen elveszíti.”
(Lásd: „Vonuljanak a föld alá!” – Krasznahorkai László a 2025-ös irodalmi Nobel-díj nyertese + beszélgetés a szerzővel)
De ezt az eredeti beszélgetésben sokkal hosszabban, sokkal dühösebben mondta. És végül így is jó, így is értjük, én akkor mégis csalódott voltam. Ma ott tartok, hogy megértem, hogy miért írta ezt át.
A többi részletet még mindig sajnálom, hogy kihagyta. Például beszélt nekünk konkrét irodalmi példákról, arról, hogyan tette tönkre Salingert egy nő levele, aminek engedett, arról, hogyan üldögélt Ginsberg-kanapéján és hogy Ginsberggel William Gaddisról beszélgettek. Beszélt arról, hogy Tarr Bélának mekkora gondot okoz közös filmjeik finanszírozása, de különösen érdekes volt számomra, amit a kor kiváló rappereről: Eminemről mondott.
Ám ezt mind-mind, egytől-egyig kitörölte.
Finomította a hangot, a „düh” helyett, az indulat helyett, normatív szólamok jelentek meg, mint „jó ízlés”, „méltóság”, s hogy a művészeknek „a kudarc ízét a sikeré helyett, a szegénységet a gazdagság helyett, a névtelenséget a hírnév helyett” javasolja, sőt:
„egyelőre teljes elrejtettséget a nyilvánosság helyett, tökéletes rejtőszíneket a láthatatlanságig, mert amivel ez a személyes szabadságban és függetlenségben élő művész ma szemben találja magát, az hihetetlenül erős és legyőzhetetlennek tetszik, és tökéletes technikája van azokkal szemben, akik ellenzik a létezését. Egy művésznek tehát mindenek felett óvatosnak kell lennie. Mint egy nindzsának.”
Akkor borzasztóan csalódott voltam, hogy ennyire húzta mindazt, amit nekünk élőben elmondott. Ma már máshogyan látom. Különösen a Nobel-díj fényében. Vagy árnyékában? Alighanem mindkettő igaz, hiszen éppen ebben a megjelent beszélgetésben végül mégis csak benne hagyta, hogy:
„A művész számára ebben a rendszerben semmi sem lehet veszélyesebb, mint a siker. Csak olyan sikeres művészeket ismerek, akiknek ártott a népszerűség. Vagy úgy, hogy megsemmisítette őket emberileg, vagy úgy, hogy megsemmisítette őket művészként Emlékeznek Beckettre? Addig se nagyon volt egy olyan minden éjjel irodalmárok közt mulatós fajta, de amikor megtudta, hogy Nobel-díjat fog kapni, teljesen összeomlott, és évekig nem tartott fent kapcsolatot a világgal. A siker legnagyobb veszélye az, hogy éppen azt száműzi az emberből, ami a sikerét megalapozta.”
Később még párszor találkoztunk, de Krasznahorkaival elkezdtem valahogy úgy lenni, ahogyan azt Boldog Zoltán, tanár-irodalomtörténész-író írta meg a Nobel-díj kapcsán:
„(…) a hiányt Krasznahorkai éreztette meg velem. Megmutatta, hogy a hazát akkor is lehet szeretni, ha éppen nem aranykorát, hanem inkább sárkorát éli. Miskároló késsel esett neki Petőfi Alföldjének, de nem vágta ki belőle Istent, hanem hagyta, hogy a pokol közelsége egy-egy gyanús pillanatra megmelegítse az emberek lelkét. Annyira mély és ijesztő az, amiről beszél, mint amikor Baudelaire a dögről ír, és a versbeli valaki azt mondja a kedvesnek: ilyen bomló tetem leszel te is. A Sátántangó bemutatta, hogyan bomlik a haza, de nyelvével a bomlás szépségét is éreztette. Aki érteni akarja, minden gőgös magyarságát fel kell adnia hozzá. Az itt és most, az ott és akkor nyomorúságát nem magyarázza sem 1848, sem Trianon, sem 1956. Mindennek a magyarázata, hogy magára hagytuk egymást, ahogy magára hagyott voltam Bécsben, akár lengyel szobatársam.”
(Lásd a ‘Boldog Zoltán’ írásai facebook oldalon megjelent írást.)
Boldog Zoltán valami fontosat ragadott meg itt. A hiányt.
A hiány költője Krasznahorkai. A nincs írója Krasznahorkai. A semmi művésze Krasznahorkai. És most Nobel-díjas lett. Nobel-díjat kapott ezért a hiányért, nincsért, semmiért.
Talán még érdemes lenne elmesélni, hogy végül azért mégis beszélgettem Krasznahorkaival, amikor megjelent az Északról Hegy Délről Tó Nyugatról Utak Keletről Folyó című könyve, s ott volt a lehetőség, hogy beszéltessük Hamvas Béláról, hiszen a könyv előzménye a Gendzsi regénye, amit először Hamvas fordított. Amúgy is van egy különös, félre nem érthető kapcsolat Krasznahorkai László prózája és Hamvas Béla Karneválja között, a humormisztika és apokaliptikus monológ, a világválság, amely tovább él, s amely egyébként jellegzetesen a miénk és jellegzetesen annyiféle, ahányan írják és olvassák tovább. Talán még arról is lehetne beszélni, hogy más a korai és más a mostani Krasznahorkai, s mostani írásművészete néha merő posztmodern rokokó, de ez már végképp túlzásnak tűnhetne, holott nem az. Lehetne erről is beszélni, de minek? Kinek?
Ennyi elég is lenne.
Itt kellene megállni, hogy ne legyen se őrület, se indiszkréció, de lehet, hogy már így is az. Meg aztán jönnek majd azok, akik, mint amikor Kertész Imre megkapta a Nobel-díjat, így-úgy, amúgy mondanak ezt-azt, és teli zajongják, krasznahorkaisan, úgy is mondhatnám, hogy telipofázzák mocskos szájukkal ezt a kristálytisztán szürke eget. De nekem is meg kell buknom, így tehát most elmesélek egy történetet, ami bukásomat biztosítja. Krasznahorkainak a szomszéd faluban van háza, így többször összefutottunk boltban, itt-ott, s bár ő nem tudja, de ugyanabba a számítógép szervizbe járunk. Egy alkalommal tönkrement a billentyűzete és bevitte javíttatni. Éppen váltottunk egymást, én felismertem őt, ő engem már nem. Amikor bementem utána megkérdeztem a szerelőt, hogy mi volt az úriember problémája? „Ismeri?” – kérdezte. „Nem, azt nem mondanám, hogy ismerem, de sokat olvastam tőle.” „Áhá, író…” – mondta mintha ez bármit elárulna egy emberről – „…akkor biztos ezért romlott el a billentyűzete.” „Nahát… – tettettem csodálkozásomat – „…tényleg elromlott?” – „Igen. Kiesett belőle a pont. Ki kell cserélni.” – „Értem. És mennyit kér a régiért?” – kérdeztem.
Így veszett el Krahasznorkai pontja. Azóta őrzöm, mint korunk különös emlékét, mint egy sajátos ereklyét, Krasznahorkai László régi billentyűzetének elromlott pontját.
Ennek az esszének korábbi változata nyomtatásban a Magyar Hang 2025 október 17-ei lapszámában jelent meg. A szerző felolvasásában a Buddha FM rádióban hangzott el.
