12 pontban hogyan lehettek igazán nagy magyar hazafiak és honleányok a XXI. században
Hogyan lehettek igazán nagy magyar hazafiak és honleányok a XXI. században? Március 15-én ebből a 12 pontunkból most megtudhatjátok.
Hogyan lehettek igazán nagy magyar hazafiak és honleányok a XXI. században? Március 15-én ebből a 12 pontunkból most megtudhatjátok.
„A győri ifjúsági házat közben lerombolták és helyére mélygarázst építettek. A Gagyelló klub tagjai szétszóródtak az életben, néhányan meghaltak, sokan külföldre kerültek, mások talán megpróbáltak hűek maradni önmagukhoz és a szabadság eszméjéhez, de mindannyian felnőttünk, bármilyen szörnyen is hangzik ez. A Szegedi Egyetem közben átalakult, nem tudom, hogy most is meg lehet-e vajon ott találni a bölcsességet? Saját otthont teremtettünk, Dávid is, én is, de mégis kapcsolatban maradtunk, s miközben pörgettük a mézet, hallgattam és figyeltem, arra jöttem rá, hogy azért mégis csak változott barátom a negyedszázad alatt.” – Bozsaky Dávid kiállítását ezzel a beszéddel nyitotta meg Weiner Sennyey Tibor a Kettőspontban 2024 február 10-én. A teljes beszéd olvasható a DRÓTon.
„Nem egyszerűen a természet szépségét, elmúlásának fájdalmát akartam bemutatni, hanem azt is, hogy ebben mi emberek is sorstársak vagyunk. Sőt a megoldás is a képek között van, miszerint ha mi is olyan nyugodtan, bölcsen, lassan tudnánk élni, továbbra is a természet diktálta rend szerint, akkor túlélhetnénk!” – vallja Bozsaky Dávid, akinek 2024. február 10-én szombaton, délután hatkor nyílik ‘Élő Csönd’ című kiállítása a Kettőspont Színházban. Interjúnkban Dávid nem csak a fotóiról, hanem a természethez fűződő különleges kapcsolatáról és a mai, (poszt)modern világ válságáról is beszélt. Sőt, a szerinte lehetséges kiútról is.
Nem a Karácsonyt és nem a naptári Újévet, hanem a Fény Ünnepét, a téli napfordulót ünnepelték őseink, ebből is látszik, hogy itt kultúra-csere és kultúra-vesztés történt. Hová tűnt ily nyomtalanul ez az ősi magyar hagyomány, amit a magyar ősköltészet őrzött? Milyen lehetett a magyar őseposz, amely tárháza és kincsestára volt a magyar történelemnek, költészetnek és ne féljünk kimondani: önismeretnek.
Az az igazság, hogy egy hónapon át 50km-en belülről szerezni mindent, amit megeszel nem olyan könnyű, ha erre nem vagy felkészülve. Sajnos.
Ami száz évvel ezelőtt teljesen normális volt, ma kivételessé vált. Függővé váltunk a végtelenül hosszú és környezetszennyező ellátóláncoktól, ahelyett, hogy a helyi termelőket, a helyi gazdaságot támogatnánk és – legalább részben – független gazdaságunk, életünk lenne a törékeny világtól.
„A bűncselekmények között kétségtelenül a legsúlyosabb az élelmiszer hamisítás. Ebben bizonyos tekintetben együtt van az árulás, a káromlás, a mérgezés, a csalás, a hazugság, mindez alattomosan és rejtve; gyűlöletes nyereségvágyból visszaél azzal, hogyha az ember megéhezik, ennie kell.” – írja Hamvas Béla és kétségtelenül igaza van. Én meg amilyen vidáman és könnyeden álltam neki ennek az 50km-kihívásnak, mármint, hogy csak olyan élelmeket veszünk magunkhoz, amelyek kb. 50 km távolságon belül vannak, olyan komoly nehézségekbe ütköztem a „klíma hónap” középső felében, pláne, hogy közben utaznom is kellett.
Az ókorban nem unatkoztak az emberek. Nem volt rá alkalmuk. Mert mindig volt mit csinálni. Kórházak sem voltak. Az orvosok házhoz jártak, persze csak a gazdagok házába. A többieknek maradtak a kuruzslók. Azok az orvosok sem tudtak sokkal többet, mint a maiak, hiszen akkoriban is meghaltak a betegek, mint ma.
A mérték és a minőség hiányzik az életünkből és ez csak tükröződik az alkoholhoz való viszonyunkban.
Azt vállaltam, hogy egy hónapig igyekszem odafigyelni erre, s tíznaponta leírom tapasztalataimat. Továbbá két ötletem is van, amivel csatlakoznék ehhez az akcióhoz, az egyik az első Országos Spájzszépségverseny és a másik: a Méhbarát Kertek kampány. Mindezekről kicsit később, előbb lássuk az elmúlt tíz nap tapasztalatait.
„Itt lakájokat tenyésztettetek /
özönével tíz év alatt, /
érdem volt a jellemtelenség: /
hogy győzzük most a jó utat?
(…)
E tíz év a javunkra válik, /
ha kijártuk az iskolát: /
zsarnokot többé ne növesszünk, /
akármilyen ígérgetéssel /
húzza nyakunkra az igát.”
– mondja az egyik legfontosabb ismeretlen versében Weöres Sándor, míg Hamvas Béla hozzáteszi, hogy
„Eleinte azt hittem, hogy a mai nevek csak azért maradnak fenn, hogy azokat még ezer év múlva is leköpjék. De túl jól ismerem a magyarokat. Azonnal elkezdtek mentségeket koholni, elkezdtek sugdolózni, hogy mennyire szenvednek, miközben vastag összegeket gyúrtak zsebükbe a libapecsenyén hízott vértanúk. Fogadok, hogy a történelembe, mint mártírokat jegyzik fel őket, e koszos és ripők söpredéket, dicsőítik egymást, és bevezetik egymást a történelembe, óvatosan Berzsenyi és Csokonai, Petőfi, Bartók, Csontváry, Arany és Kemény közé, ahelyett, hogy rémpéldaként mutogatnák őket a panoptikumban: íme, akiknek drágább volt a selyem nyakkendő, mint ezerkilencszázötvenhat.”
– és mindez 2023 október huszonharmadikán különösen fontos lehetne, ha nem felejtettük volna el.