Nem a Karácsonyt és nem a naptári Újévet, hanem a Fény Ünnepét, a téli napfordulót ünnepelték őseink, ebből is látszik, hogy itt kultúra-csere és kultúra-vesztés történt. Hová tűnt ily nyomtalanul ez az ősi magyar hagyomány, amit a magyar ősköltészet őrzött? Milyen lehetett a magyar őseposz, amely tárháza és kincsestára volt a magyar történelemnek, költészetnek és ne féljünk kimondani: önismeretnek.
Mi volt az, amit leírt az Álarc és koszorúban és felolvasott akkori legjobb barátjának Dalmáciában, Korčula-szigetén 1934 nyarán? Mi volt az, amitől annyira tartott Kemény Katalin, hogy utoljára szerette volna, hogy megjelenjen, s amit Dúl Antal úgy jellemez, hogy „nagyon vitatható, kétes írás”. És végül is mi lett mindebből?
Aztán kilépek a házból a kertbe, a telet tavasz váltja fel, és én még mindig itt vagyok. Otthon. Valóban ez lenne az otthonom? Mitől lesz otthon az otthon? És hogy viszonyul egymáshoz az otthon és a haza? Hazám-e otthonom? Otthonom-e hazám? Nem tehetünk mást, mint hogy újra és újra feltesszük ezeket a kényelmetlen kérdéseket. Csak így tarthatjuk éberen magunkat, csak így menthetjük meg magunkat attól, hogy a korrupció posványába merüljünk.
Végig túráztunk Hamvas lábanyomán a Bakony-esszében leírt útvonalon, közben pedig különleges kalandokban volt részünk. Minden kiderül 15 perces kisfilmünkből. Ha tetszett: add tovább vagy járd végig te is.
Aminek valójában a tanúi vagyunk az egyfajta normaváltás. A kérdés az, hogy mire milyen normát váltunk? Ezentúl kibeszélünk a közösségi oldalakon mindent, de közben ugyanúgy hallgatunk arról és nem teszünk semmit, ha valaki valakivel szemünk láttára erőszakoskodik? Megbuktatunk mindenkit, aki erkölcsileg vállalhatatlan tetteket követett el, még akkor is, ha szakmailag elismert, de közben elfogadjuk, hogy az ország vezetői korruptak és nem értenek ahhoz, amit csinálnak?
Ha van olyan, hogy „modern”, hogy „európai”, hogy „szürrealizmus”, ezen szavak tiszta és jó, helyes és mély értelmében, akkor az leginkább az, amit Henri Michaux képviselt. A 2017-es Ünnepi Könyvhétre jelent meg magyarul Ecuador című útinaplója, amelyet igazi lassú olvasmányként forgattam, és számomra az elmúlt év egyik legnagyobb könyvélménye volt.
Az igazi tétje azonban az öt nagy géniusznak és száz kicsinek, hogy az ember mennyit és hogyan tud belőle magában realizálni, hogyan tudja magában megoldani ezt a rettenetes nehéz ügyet, hogy egyszerre része az emberiségnek és tartozik valamely néphez, adott esetben a magyarhoz.
Azokhoz szólok ebben az üzenetemben, ezekben a kétségtelenül utolsó időkben, akik vagy magányos lelkeknek, vagy nehezen összetartó, ritka közösségek tagjai még, akik nem váltak védtelen prédájává felfedezésem első hullámának, akik még szabadok, akik még tiszták, akik még hisznek az emberi kapcsolatokban. Ezt most és itt újra hangsúlyoznom kell. Csak nektek. Hallgassátok meg egymást, nincs szükségetek a hallgatógépre, bármennyire is beteljesíti valamennyi vágyatokat. – A Hallgatógép című elbeszélés is benne lesz Weiner Sennyey Tibor hamarosan megjelenő Anakronista című kötetében. A novella egy korábbi változatát olvashatod a DRÓTon.
Úgy hitte, hogy végtelen sok energia van jelen minden pillanatban, s hogy ezt az energiát meg lehet csapolni, s mindenkinek juthat belőle. Természetesen ezt az ötletét még életében látta eltiportatni az energiaiparban érdekelt pénz és hatalom által. Úgy hitte, hogy végtelen sok lakott világ vesz minket körül, s van közöttük olyan, amelyen emberek élnek. A készülék, Tesla hagyatéka, vagyis a pomázi lelet képes lett volna energiát nyerni, és információt küldeni és fogadni – bárhová és bárhonnan.
Kevés szimbolikusabb eseményt tudtam volna elképzelni, mint éppen ezt. A nácik felrobbantották a Lánchidat, benne a Hamvas hangját rejtő lemezkét is. Elmeséltem, hogy mindössze ennyim van, ez az egy cím, hogy „Aenona, a halott város”. Elmosolyodott. Azt mondta, hogy ha segítek a földjein a betakarításban, akkor ő elvisz Aenonába. Így is lett. – Weiner Sennyey Tibor esszéjét olvashatjátok a DRÓTon.