„A magyar irodalom egy rohadt szépen sminkelt hulla!” – Centauri meztelenségről és napirendről, valódi-, ál-, és szerzői-nevéről, legutóbbi és legújabb regényéről, fiatal írókról, a magyar irodalom gyengeségeiről és a posztmodern haláláról vall. Adddig provokáltuk, míg végül parázsló vitába hajló beszélgetést folytattunk a magyar próza semmiből és névtelenségből, meztelnül és szárnyakkal előugró, majd mindig eltűnő mesterével a DRÓTon.
Dabason van egy buszmegálló, amire költők, írók és pszichológusok gondolatai vannak felírva, méghozzá nem is akárhogyan. Megkerestem az alkotókat, és utánanéztem jobban, hogy pontosan ki is csinálta, miért, és mit is írt fel Babits Mihály, Buddha, Hamvas Béla, Carl Gustav Jung, Sigmund Freud, Müller és Popper Péter, Bagdy Emőke gondolataiból, hogy legyen min tűnődni, amíg meg nem érkezik a menetrend szerinti Volán-járat.
Vajon méltók vagyunk-e az épített örökségre, mindarra a szépségre, ami fővárosunkban körülvesz, vagy azok a magyarok, akik több mint száz évvel ezelőtt felépítették Pestet mások voltak? A Szabadság tér ma tökéletes kifejezője mindannak, ami a magyar tudatban összezavarodva él történelemről, világról és életről. – A teret elemző cikksorozatunk első részét Weiner Sennyey Tibortól ma, másodikat Petneházi Gábortól holnap olvashatjátok a DRÓTon.
„Ez egy versenypiac, ahol egy kiadó megbukik, ha politikai alapon dönt.” – nyilatkozta Nyáry Krisztián, kommunikációs szakember, író, irodalomtörténész, akit most neveztek ki a Magvető Kiadó igazgatójának. Az odavezető útról, a kiadói háttérről, a többi nagy kiadóról, az irodalom XXI. századi szerepéről, és a pletyka és irodalomtörténet különbségéről beszélt a DRÓTnak.
Nem biztos, hogy egy identitás olyan egyszerűen összerakható, és lehet, hogy megfontolandó az a gondolat, hogy minden nemzetiség torzulás az alapvető emberihez képest. Nem azt mondom, hogy ez így van, csak azt, hogy ezen érdemes lenne eltűnődni mielőtt olyan kijelentéseket teszünk, hogy „azok” vagy „ezek”, „ilyenek” vagy „olyanok”. – Patrick J. Geary az Atlantisz Kiadónál megjelent könyvéről Weiner Sennyey Tibor recenzióját olvashatjátok a DRÓTon.
Bristolhoz, amúgy is fűzött már egy történet, a bristoli parkolóőré, elképzeltem tehát, hogy ez a kakibusz milyen remek téma, akár egy egész sor gyerekvershez. Így született az első, itt közölt vers, melyet a minap, nagyon kedves barátaim családjának fel is olvashattam. A gyerekeknek tetszett, kacagtak, így most – a főpróba után – bedobom a verset a közösbe, lássuk, hogy reagál rá a nagyközönség :
Alapjaiban félreérti Bartók Bélát és az egész modern művészetet az, aki szerint a most állítandó Bartók-szobor szép és jó. Se nem szép, se nem jó. Giccses, de ezzel tökéletesen beleilleszkedik a mai magyar köztéri giccskultuszba.
Századszorra játszották A Vörös Oroszlánt a Vígszínházban, amely egyben alkalmat adott, hogy először adják át a Szepes Mária emlékdíjat is. A különleges eseményen ott voltunk, és lehetőségünk volt átgondolni néhány alapvető dolgot a magyar irodalomról és Szepes Mária benne elfoglalt helyéről.
Weöres Sándor ominózus pécsi szobra után, most Hamvas Bélát is elérte az újmagyar giccskultusz, annak ellenére, hogy a leghatározottabban ő maga tiltakozott saját írásaiban az ilyesmi ellen. Hamvas Béla Miska-kancsóvá lett.
„A pihik a ma emberei, akik egyedül képtelenek megoldani a közös, nagy, sőt globális problémákat. Össze kell fogni.” – nyilatkozta Weiner Sennyey Tibor, a DRÓT főszerkesztője az Irodalmi Jelennek. Egy hét múlva lesz új kötetének bemutatója, két verset – a pihimadarkról és a füstifecskéről – olvashattok a most készülő kötetből DRÓTon.