Venczel Vera hihetetlen energiával játssza végig, de sosem túl, teljesen egyedül, alkalmanként vetített falak előtt, forgó emelvényén, a regényből Lőrinczi Attila által remek színpadi művé csiszolt művet, Bodor Böbe rendezésében. Ez volt a századik előadás, telt házzal, ahogy mindig. Az embereket vonzza, nem csak az előadás, de Szepes Mária személye és műve is, amelyhez igazán méltó lett az adaptáció. A kevesebb több, és ezt a Vígszínházban nagyon jól tudják. Venczel Vera néha csak egy-egy kézmozdulattal, alig-alig felemelt hanggal, mimikával többet és jobban ad, mintha ezer színész lenne a színpadon. A korabeli festmények kivetítve hatásosabbak, mint bármilyen díszlet, a forgó emelvény teljes értékű színpaddá leend. A könyvből a legfontosabb mondatok elhangzanak, a történetből nem csak szüzsét kapunk, hanem a legfontosabb fordulatokat, és ami a lényeg:
a beavatás regény beoltó darabbá lesz.
S bár lassan indul, annál erősebb és hatásosabb a végére. Száz előadás nem kevés, ha még hozzátesszük, hogy a könyv micsoda sikert ért el kalandos előtörténete után, akkor igazán érdemes lenne elgondolkodni, minden sznobságot és iskolásságot félretéve, hogy
hol is van a helye Szepes Máriának a magyar irodalomban?
Örök kérdés természetesen, hogy van-e egyáltalán magyar irodalom, vagy csak magyar nyelvű irodalom van, amely ezer szállal kapcsolódik az európai és a világ irodalmához. És mielőtt ezen komolyabban bárki felháborodna, ezt a kérdést már hosszasan boncolgatta Bessenyeitől-Hamvasig mindenki, megnyugtató válasz pedig aligha született. Mindenesetre van egy kánon, elfogadott rendszer, amely alapján az érettségire készülő diákoknak megpróbálnak valamit adni a magyar irodalomból. A huszadik század második fele – beleértve Hamvast, Szepes Máriát, sőt még Rejtő Jenőt is – már alig-alig jelenik meg, ebben az elvileg életre való felkészítő csomagban, míg a kortárs irodalom, amely pedig sokszínű, fontos és értékes: szinte egyáltalán nem. Üdítő kivételek persze azért akadnak, de lássuk be, hogy ha valakinek nincs az iskolán kívülről szerzett kulturális tőkéje, aligha tud a mára klasszikussá lett mesterekről, nemhogy a kortárs írókról fiatal felnőtt korára. Ráadásul a kortárs irodalom beszorult néhány monopol könyvkiadó sznob szorításába, azt hiszik, hogy csak az az irodalom, ami náluk megjelenik, pedig nem.
Az irodalom néha meg sem jelenik, csak létrejön, aztán sorsa van, és elkerülhetetlenül sodródik az olvasó felé. A Vörös Oroszlán 1946-ban íródott, bezúzták, Hamvas Béla mentette meg akkor négy példányát. Később újra megjelent, majd „faltörő kosként hatolt át világnyelvek falain”, ugyanis hihetetlen sok fordításban megjelent.
Szepes Mária része lett annak, amit úgy hívunk világirodalom, ahogy lassan, de biztosan Hamvas Béla is.
Rejtőt nem véletlenül említettem, ő ugyanis még nehezebben fordítható, mint a két előző szerző, ő rejti leginkább arra a választ, hogyha van magyar irodalom, akkor mi is lenne az. Mert Hamvas írásaiban is vannak még, – Szepeséiben már kevésbé -, olyan elemek, melyek magyar olvasók számára érthetőbbek és fontosabbak. Ugyanakkor Hamvas „globális orientációra” törekedett, míg Szepes Mária megvalósította és áthozta azt az univerzális üzenetet, amely minden ember számára fontos lehet, bárhová valósi is. A Vörös Oroszlán a kapu abba a világba, ahol a spirituális pszichológia megnyitja és megtisztítja az elmét. Azok, akik csak ezoterikus szerzőt látnak Szepes Máriában, alapjaiban értik félre. Ő elsősorban író volt, aki, ha németül ír, olyan népszerű lett volna, mint Rudolf Steiner. De ő, talán azért merem ezt óvatosan kijelenteni, mert többször is találkoztunk, nem vágyott semmi olyanra, mint Steiner. Szepes Mária gyógyítani és beoltani akart írásaival, míg Hamvas felébreszteni és beavatni szeretett volna. Ez nem ugyanaz.
Lehet meg fognak kövezni ezért a kijelentésemért, de meg kellene érteni világosan, hogy Ottlik, Mándy, Örkény mellett ott a helye Rejtőnek, Hamvasnak, Szepes Máriának is. Nem mindegyik írásuk mestermű, de van olyan – nem is egy –, ami viszont az. Persze lehetséges, hogy még jót is tesz nekik, hogy kimaradnak a tananyagból, a kánonból, hiszen így mindenkinek magának kell hozzájuk eljutnia, és az emberek többre és jobban értékelik azt, amit maguk szereznek meg, értenek meg, mint amit készen kapnak. Mégis, ahhoz hogy ilyen nagy szellemeket megértsünk, hogy a széles közönséghez közel hozzuk őket: kell a segítség. Ilyen szép és méltó segítség volt az a száz előadás a Vígben, amely megmutatta Szepes Mária szelleme tovább él, gyógyít és beolt.
A Szepes Mária Díj 2015-ös díjazottjai: Venczel Vera érdemes művész, Bodor Böbe színész-rendező és Lőriczy Attila író-műfordító-dramaturg.
Fotók: Szkárossy Zsuzsa – Via Vígszínház – Szepes Mária Alapítvány
