Előrebocsátva szeretném leírni, hogy a képek mögötti munka, amit evidenciának vesz a néző, nagyon is központi és alapeleme a kiállított anyagoknak. Gondolok itt arra a kutatásra, ami a végleges alanyok megtalálásáig elvezetett, és amely a szervezés és a rövid rendelkezésre álló idő fényében valószínűleg komoly idő-, és erőbefektetéssel járt. A sorozatokból kiviláglik az erős eltökéltség és őszinte szándék egy hiteles állítás megfogalmazására.
Hirling Bálint képeiben van valami hátborzongató, amit nem old fel teljesen a portréalanyok néhol őszinte mosolya sem. Ez a valami pedig az áthatolhatatlan sötétség, ami alakjait körülveszi. Ez
a sötétség az elsőgenerációs kivándoroltak izoláltságát és talajvesztettségét, gyökereitől való elszakadását juttatta eszembe,
ami például az író, W. G. Sebald alakjainak sajátos létélménye. A csavar az egészben hogy a képen látható alanyok éppenséggel sosem első-, hanem másod-, és harmadgenerációs amerikai magyarok, azaz nemzeti identitásukhoz csak közvetett módon kötődhetnek. A sorozat éppen azt vizsgálja, hogyan hívják egyes magyar gyökerekkel rendelkező családok segítségül a cserkészet hagyományát a kívánatos nemzeti értékek átadására. A jó érzékkel megválasztott idézetek amelyek a képeket kísérik, egy hetvenes évekbeli kiadású cserkészkönyvből származnak és néhol enyhébben, néhol erősebben nacionalista töltetűek, így csak még inkább fokozzák zavarunkat. Adja magát a kicsit képes kérdés, valóban sötétben tapogatózás lenne az indentitás megtalálása az ilyen módon hasonló sorsú emberek számára? Mindig egy mesterséges és idealisztikus kép az vajon, amiben önmagukat el akarják képzelni?
Alpern Bernadett sorozata szép és finomra hangolt portrékból áll a New York-i magyar művészvilág sikeres figuráiról, azonban videómunka is készült a képek mellé Halász Dániellel összmunkában, amelyben sajátos helyzet elé állítja alanyait. Elsőre egyszerűnek tűnő kérdést tesz nagyon is súlyossá azzal, hogy 1 perc gondolkodási időt ad a megválaszolására. A kérdés természetesen az, hogy
mi hiányzik legjobban Magyarországból számukra?
A válasszal kapcsolatban Wittgenstein híres mondata juthat eszünkbe a Traktátusból, „Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell”. Mivel a videómunka csupán ezeket az egyetlen perceket tárja elénk, azt hihetjük direkt hallgatásra ítéli őket az alkotó. Természetesen nem így tesz, hiszen rövid, szó szerinti idézeteket tüntet fel a megnyilatkozóktól, de azok olyan súlytalannak hatnak a videók mellett, hogy bár van bennük információ, úgy érezzük nem érintenek semmi lényegeset. Bennem még az a gondolat is felmerült, hogy az alanyok még napokig gondolkodhattak utólag azon, hogy valójában bármit is mondtak akkor, a kérdésre nem tudtak igazán válaszolni.
Bakonyi Zsuzsa sorozata olyan párokon keresztül beszél az identitásról, akiknek az egyik tagja rendelkezik magyar gyökerekkel, vagy konkrétan magyar identitású. A párokról készült képeket rövid, szó szerinti interjúrészletek kísérik. Érdekes montázsjelleg bontakozik ki előttünk, ami egy nagyon ötletes és bensőséges képben koncepciózus formát is nyer. A képen, ami egyébként a sorozat központi és egyedülálló darabja, hűtőajtót látunk, ami a családi élet középpontjaként jelenik meg családi képekkel, emlékekkel, popkulturális utalásokkal és minden olyan dologgal, amely szimbolikus és identitásképző erővel bírnak, bármilyen egyszerűek is. A kép bensőségességét az sem töri meg, hogy láthatóan több család hűtőajtajának ilyetén összeillesztéséről van szó, sőt, ez fokozza azt az érzetünket, hogy a jelenség maga valóban általános és beszédes. Ebben az egyszerű és lényegretörő munkában
az identitás montázsként jelenik meg, ahol a különböző kultúrák keveredve alkotnak valamiféle kozmopolita és befogadó formát.
Pályi Zsófi képei azt hiszem leginkább azon fogalom alapján megközelíthetőek, amit a magyar nyelv
a honvágy
szóval fejez ki. Mindegyik kép valami hiányát fogalmazza meg, de az a valami nem egy tárgy hiánya, hanem inkább egy helyé, ahol nem vagyunk, nem lehetünk. Apró, egészen finom utalásokkal és jól megválasztott, erős szimbólumokkal dolgozik, és valahogy képes azoknak a bőrébe bújni, és azoknak a szemével láttatni az új hazát, akik kivándoroltak, viszont még erősen kötődnek a régihez, és sok mindenről eszükbe jut, egy illatról, egy ízről, egy falevél felidézte emlékről.
Bartha Máté saját bevallása szerint az „átlagmagyart” fényképezte. Ez a definíció egyszerű embereket előlegez meg egyszerű történetekkel. Csakhogy mindegyiknél beüt valami abszurd, de mégis valahogy általános elem. A portrék zárt letisztultsága oppozícióba kerül a motivációkat feltáró szó szerint idézett interjúrészletekkel, amik a személyes sorsokon és értékrendeken keresztül
a kiszolgáltatottság szülte egyéni életstratégiák különféle formáira is rámutatnak,
valamint a szülőhazához fűződő ambivalens viszonyra.
Szombat Éva képein érződik leginkább az a pezsgés és határtalan lehetőségek adta életöröm ami a két emigráns táncos fiú életéről készült sorozatából árad. Ez az energia szinte szétfeszíti a képeket, és betekintést nyújt a kicsit exhibicionista előadóművészek intimszférájába is. Az önfelvállalásnak hagyományosan terepet adó, és kisebbségben lévő nemi identitásokkal szemben Kelet-Európánál sokkal toleránsabb Amerikában – a képeket szemlélve – kétségünk sincs, hogy a siker felé kitartóan tendáló fiúk jó helyen vannak, így
Magyarországhoz való viszonyuk teljesen marginális kérdéssé válik,
csak mellékesen tematizálódik.
A fotóprojekteken kívül két videó is kiállításra került. Az egyik Bartha Máté munkája, amely az „autentikus magyar fast food”, a lángos sajátos diadalmenetét mutatja be, részben a minden újra kíváncsi amerikai polgárok, részben az emigráns magyar közösség sajátos igencsak mesterkélt szertartásainak kellékeként, természetesen mindezt a történetmesélő sajátos motivációinak feltárása közben.
A másik videó Pályi Zsófia és Hirling Bálint közös munkája, amiben egy utazási iroda történetén keresztül vetül nosztalgikus fény a szocializmus ideje alatt működtetett „magyar egzotikumra”, ugyanakkor a valaha népes new york-i magyar diaszpóra lassú felmorzsolódására egy magyar származású üzletasszony visszaemlékezésein keresztül.
A kiállítás díjmentesen tekinthető meg a Capa Központban 2015. január 18-ig. Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ. 1065 Budapest, Nagymező utca 8.
