Az MTI adta hírül, hogy „Bartók Béla munkájának emléket állító különleges szoborcsoportot mutattak be csütörtökön a fővárosban: Babusa János alkotása 1915 januárját idézi fel, amikor a fiatal zeneszerző épp szlovák és sváb lányoktól gyűjtött népdalokat Rákoskeresztúron.
A rákosligeti Gregor József Általános Iskolában bemutatott kompozíciót 2015 januárjában állítják ki végső helyére. Egyelőre a szobor gipsz alapja látható a következő hetekben az iskola épületében, majd elszállítják, hogy megkapja bronz bevonatát. Közterületen, főtéren, vagy esetleg a rákoshegyi Bartók-ház közelében szeretnék elhelyezni a szoborcsoportot, de erről később születik döntés.”
Weöres Sándor pécsi szobra és Hamvas Béla Miska-kancsó féle díjba-öntése után, mi sem természetesebb, hogy Bartók Béla következik. Akik ezeket a szobrokat készítik, készíttetik és éltetik alapjaiban értik félre az egész modern művészetet, tehát saját témájukat is. Véleménykülönbségek persze lehetnek, viták is, ám itt arról van szó, hogy például a „népdalgyűjtő Bartók” szoborkompozíció Babusa Jánostól nem azért rossz, mert nekem nem tetszik, mert szerintem giccses, hanem mert
úgy készült el, mintha meg sem történt volna az, aminek a zenében éppen Bartók Béla volt az egyik legjelesebb képviselője: a modern.
A megformázott zeneszerzőről kiváló tanulmányt írt 1946-ban Hamvas Béla, amely a most megjelent Művészeti írások második kötetének 35-dik oldalán is elérhető. Azért adom meg ilyen pontosan, mert reménykedek, hogy ha Bartók zenéjét nem is sikerült legalább kissé megérteni, talán majd Hamvas kristálytiszta esszéje hozzásegíthet ahhoz, hogy miért kellene ezt az egész Bartók-szobrot magának a művésznek újragondolni. Erre azért is van némi remény, hiszen éppen ő fogalmazott úgy a Demokratának adott interjúban, hogy „Az Országházon dolgozva neogótikus stílust kellett faragni, már többéves gyakorlatom volt, mégis az egyik darabnál éreztem, hogy ha tovább faragom, elrontom. Sírva fakadtam magamban a szakmai bénaságtól. Odamentem egy idősebb szakihoz, de azt is tudni kellett, hogy csak megfelelő alázattal kérdezhetek tőle. Ő is, ahogyan köveshez illik, ugyanolyan alázattal mutatta meg, hogyan folytassam. Ahogy tapasztalom, máshol
ez a szakma iránti alázat nincs meg, inkább nagyképűség jellemző.”
– Benne tehát biztosan megvan „a szakma iránti alázat”, így nem hiába írom ezt a cikket.
Nem csak azzal van a gond, hogy az egyik népviseletbe öltözött leányzó a fonográfba szinte belerókázik, miközben Bartók nagykomolyan figyel, és ezért az egész kompozíció komikus. Nem csak az sok, hogy ha az ember majd közelít a szoborcsoporthoz, akkor a művész elképzelései szerint az „felgyullad és megszólal”. Pontosabban: „A tervek szerint a szoborkompozíció egyedülálló jelleget is ölthet, amennyiben megvalósul az alkotó elképzelése.
Eszerint amint megközelíti valaki Bartók és a gramofonjába (sic!) éneklő fiatal lányok alakját, fény vetül a csoportra, sőt, felcsendül az 1915. január 15-én rögzített eredeti hangfelvétel is.”
Nem csak az a gond, hogy az egész az újmagyar parasztgiccs stílusában, mintegy „hiperrealisztikusan” van ábrázolva, ami most annyira közkeletű azon megrendelő politikusok között, akiknek a szobrászattal annyi kapcsolata van, hogy az üvegvitrinbe évente egyszer megtisztítják a porcelánbalerinát és lógófejű kacsát. Az egyébként, hogy ki mit tart a vitrinben mindenkinek a magánügye, de
az, hogy milyen köztéri szobrokat emelünk közpénzből, olyan meghatározó magyar művészek emlékére, mint például Weöres vagy Bartók: már közügy.
Éppen ezért, ha hezitálnánk a szobor esztétikai minőségét illetően, vagy nem ismernénk Bartók művészetét kellően, érdemes Hamvas Béla említett esszéjéhez fordulnunk.
„Amit Sztravinszkij, Picasso, Joyce műveiben és így az egész modern korszakban tapasztalunk, azt Bartók is igazolja. Ez pedig az, hogy aki a művészet ijesztő süllyedéséről beszél, az hamisan lát.” – persze ez napjainkban már teljesen átfordult, legalábbis Magyarországon. Miközben valóban tehetséges kortárs szobrászművészek éheznek, addig a zsánerszobrászok és a kiszolgálószemélyzet állami megrendelések sorával szórhatja teli giccsel a köztereket. Mindehhez nem kell más, mint „politikailag korrektnek” lenni, végtelenül naivnak, vagy egyszerűen csak korruptnak.
Kétségtelenül fontos Bartók és a népzene kapcsolata, de azt is meg kell kérdeznünk, hogy miért? Ismét Hamvas esszéjéből idézek: „Bartók a népi zene gyűjtésében és magyarázatában, fölfejtésében és alkalmazásában olyan szenvedéllyel merült el, hogy mindenki azonnal láthatja, itt nem csupán etnológiai érdeklődésről van szó. Bartók volt az egyetlen zeneköltő, aki tudta azt, amit senki rajta kívül nem tudott: a népzene nem az úgynevezett „nép” (paraszt) alkotása, hanem megszámlálhatatlan évszázadok óta felgyűlt ősi zenei világra való emlékezet, amelyet a nép őrzött meg.” – értsd: „megőrizte a zenei ősképeket”. Ehhez képest mi történik a szoborkompozícióban: „Babusa János alkotása 1915 januárját idézi fel, amikor a fiatal zeneszerző épp szlovák és sváb lányoktól gyűjtött népdalokat Rákoskeresztúron.” – és nem a szlovák és sváb menyecskékkel van itt a gond, pláne nem Rákoskeresztúrral.
Kétségtelen, hogy „Bartók is, mint minden nagy művész, két örökséget hagyott ránk: műveit és az ellenállhatatlan kényszert, hogy róla beszéljünk.” – Költői kérdés lesz, de ha már beszélünk róla, nem tehetnénk azt legalább méltó módon?
Fotók via MTI és Magyar Hírlap
