Weiner Sennyey Tibor
Kékszakállúak
Vass Krisztának
1.
Ez a mese arról szól, hogy a világ kint háborúval van tele, de nem abba halunk bele. Ez a mese rólunk szól, de soha nem meséltük el teljesen. Ez a mese a Kékszakállúról szól, de valójában mi rejtőzünk el benne.
Mindaz, amit most elmesélek valójában már kisgyermekkorom óta teljes súlyával nyomja vállam, leginkább úgy, mint egy láthatatlan teher, mint egy elviselhetetlenül súlyos zsák, amelyet az ember cipel magával mindig mindenhová, s lerakni sohasem is tudja. Most azonban eljött az ideje, hogy ezt a zsákot ne csupán felismerjem, hogy egyáltalán valóban van és cipelem, hanem le is tegyem. Sőt, kinyissam, s megmutassam, hogy micsoda terhek vannak benne, mi mindent cipelünk mi születésünk óta.
Miről van szó ebben a mesében?
Arról van szó, hogy a Kékszakállú volt az apám. Lesz, aki majd ezen elsőre jót derül, lesz, aki nem egészen érti, s lesz olyan, aki mindebből már sejteni fogja mindennek súlyát, de a lényeg még csak nem is ez, hanem ahogy erre rájöttem. A megértés és együttérzés meséje ez, ezért a legelején kell kezdenem.
Nem olyan régen egy hűvös őszi estén, amikor a fák ágai már a csillagokat eltakaró gomolygó felhőkkel beborított, sötétkék eget karmolták, szerény baráti társaságunk összejött, hogy közösen meghallgassunk egy bakelitlemezt, amelyet 1956 őszén rögzítettek és még soha nem játszottak le. A lemezen Bartók Béla Kékszakállú herceg várának eredeti felvétele volt. Kibontottuk ezt az ereklyét, körbeültük és meghallgattuk. Egy nagyon jó barátom szerint Bartók Bélához fület kell növeszteni, de az igazság az, hogy a Kékszakállú történetéhez fel is kell nőni. Balázs Béla, aki volt oly szerényen szerénytelen, hogy azt találta egyszer válaszolni, arra a kérdésre, hogy életében mit tartott legnagyobb sikerének, azt válaszolta, hogy egészen biztosan azt, hogyha csináltatna névjegykártyát azt írathatná rá, hogy Bartók Béla szövegírója. Nos, Balázs Béla, ez a zseniális író, az ifjúságból kilépve, a felnőtt férfikor kapujában, 1912-ben írta meg A kékszakállú herceg várát rögtön Kodálynak és Bartóknak ajánlotta, vagyis azonnal tudta, hogy ebből valamilyen zenés műnek kell születnie. Ma már szerte a világon ismerik Bartók által ezt a csodálatos darabot, de nagyon kevesen tudják, hogy valójában miről szól. Természetesen, mint minden remekműnek, úgy ennek is számtalan értelmezési rétege lehetséges, s amit én most elmesélek, az eredeti történetnek csak egyetlen egy lehetséges olvasata, ráadásul történelemből és személyes élmények keveredéséből létrejött olvasata. Célunkat azonban nem feledve, vagyis a vállamat nyomó, bár láthatatlan, de súlyos zsák lerakásának és kibontásának megszabadító aktusáról, hogy tehát megértsük mit is jelent az, ha valakinek Kékszakáll az apja, akkor nagyon is oda kell figyelnünk arra, hogy egészen pontosan mit rejt ez a történet. Nem csupán zeneileg, hanem történetileg is. Amint ott ültem barátaimmal, azon búsongó őszi estén, s a lemezjátszó tűje az éjfekete bakelit szűzi sötétségén karcolt végig, már tudtam, hogy valami meghatározó esemény történik, hogy most valami olyan dolog fordul át bennem, ami még soha. Hogy ebben az átfordulásban Bartók Béla zenéje vagy Balázs Béla története játszott-e nagyobb szerepet, vagy én értem meg végre rá, már magam sem tudom. Az azonban kétségtelen, hogy amint egyre beljebb hatoltunk a Kékszakállú herceg várában, ahogy Judit egyre több termet nyitott ki, annál világosabban tudatába kerültem annak, hogy nekem valami ezzel kapcsolatban nyomja a vállam, én cipelek egy terhet, amit Kékszakállú rótt rám, s annak felismerése elsősorban Bartók zenéjének köszönhető. Nem először hallottam ekkor a csodálatos zeneművet, s Bartók sem hagyott korábban sem hidegen, mégis ezen az estén csavart be igazán, s amikor megfordítottam a lemezt, hogy a másik oldalát is meghallgathassuk már borzongtam és rettegtem, mert teljes lényemmel átéreztem mindannak súlyát, amit hallgattunk. Amikor a közös zenehallgatás véget ért, csak annyit tudtam mondani, hogy ez egy csodálatos zene, de rettenetes történet, iszonyatos krimi, mert a Kékszakállú herceg valójában egy sorozatgyilkos. Megindokolni persze nem tudtam szörnyű sejtésem, s az, ami a Bartók zeneművében van inkább egy belső misztériumjáték, mégis éreztem, hogy egy szörnyű tett tanúja vagyok, amely végső soron valahol engem magamat is érint. Így aztán elkezdtem rossz szokásomnak megfelelően nyomozni, és mindent de mindent beszerezni, ami Kékszakállra vonatkozik. Az emberek nagy részét ma már kielégíti az, ha valamire kíváncsi felütik a világhálót, s ahogy mondani szokták, ott mindent megtalálnak. Pedig nem lehet mindent megtalálni. Ez az igazi önbecsapás. Különösen pedig nem elég felütni a világhálót, s éppen az én mesém most erre is rávilágíthat.
Tovább kell menni annál, sokkal tovább.
2.
Először is meghallgattam még két-három másféle feldolgozását Bartók Béla zseniális művének, és természetesen elolvastam a darab szövegkönyvét, amely után még mindig tombolt bennem a nyughatatlan hiányérzet. Itt egy bűntény, Kékszakállú a tettes, de nincs meg igazából sem az előzmény, sem az igazi indok. Micsoda, hogy a nő benyit minden szobába? Hogy a nő mindent tudni akar? Ezért kell beállnia a volt nők közé? Mérhetetlen kíváncsisága miatt? Ki az, aki őszintén meglepődik azon, hogy ha valakinek azt mondják, hogy oda ne nézz be, akkor az előbb-utóbb benéz?
Az igazság az, hogy amikor Bartók Béla művét hallgatjuk, akkor mindannyian egyszerre vagyunk Kékszakáll és Judit, egyszerre vagyunk azok, akik nem akarnak mindent megmutatni, mégis mindent átadnak, és azok, akik mindent tudni akarnak. Ez az, amiről Jung oly sokat beszél, az emberi lélek animája és animusa, amiről a hagyomány nem győz eleget szólni, amiről Platón azt mondja, hogy az ember eredetileg androgünosz volt, amiről a tibeti buddhizmus úgy tartja, hogy amikor ez az androgünosz a tejfolyamból először evett, akkor szétvált férfivé és nővé, s azóta semmi mást nem szeretne, csak újra eggyé válni. Ezért mondta Buddha, hogyha még egy ilyen erejű vágy lenne, mint a szenvedély erős tüze, az olthatatlan vágy, hogy újra eggyé váljon férfi és nő, akkor lehetetlen lenne a megszabadulás, így azonban egy hajszálnyi esélye mindenkinek van. Képzeljük csak el, hogy milyen őrjítő lehet az, hogyha valaki valóban annak közelébe kerül, hogy szétszakadt énje eggyé válhat, hogy halandó mivoltja istenivé lehet, hogy androgünosz lehet újra. Ám abban a pillanatban, amikor ez létrejöhet el is szakad ettől, s úgy kell leélni életét, hogy ott volt közelében, mégsem érhette el. Micsoda őrjítő kín lehet a teljesség, a tökéletesség tudása, ám annak elérésének totális reménytelensége!
Ez történt az eredeti Kékszakállúval.
Ez történt apámmal.
S hogy másokkal, így velem is, legalább csekélyke esélye maradjon, hogy ne történhessen meg, végig kell most ezt a mesét mesélnem. Tovább nyomoztam, hogy vajon az író, aki azt íratta névjegyére, hogy „Bartók Béla szövegírója”, a fiatal Balázs Béla, honnan vehette történetének magját. Bár rendkívül művelt volt, valószínűnek tartom, hogy két fő ihlető forrása volt, elsősorban Pekár Gyula 1909-ben megjelent A kékszakállú herceg című írása és egy magyar népballada, amit Erdélyben főleg úgy ismernek, hogy a Molnár Anna balladája. Pekár eredeti elbeszélését elolvasva rá kell jönnünk, hogy meg sem közelíti Balázs Béláét, sokkal inkább csak a történeti magra koncentrál, de éppen ezért érdekes. Míg a Molnár Anni népballada azon remekművek közé tartozik, amely valójában csak részlete lehet az eredeti történetnek, mégis éppen úgy, mint az eredeti történet figyelmeztetés arra nézvést, hogy a benne foglalt tragédia bármikor újra megtörténhet.
Az eredeti történetet egyébként a Grimm testvérekre is rendkívül nagy hatást gyakorló francia mesemondó Charles Perrault 1660-as mesegyűjteményében maradt fenn. Aki rögtön meséjének első mondatában kegyetlenül elbánik hősével, hiszen úgy kezdi:
„Élt egyszer egy gazdag ember, akinek sok szép háza volt a városban is, falun is, rengeteg arany- és ezüstedénye, kárpitozott bútorai és aranyos hintói. De hiába, nagy bajára, kék színű volt szakálla, és ez olyan csúffá és visszataszítóvá tette, hogy nem volt lány, se asszony, aki ne menekült volna előle.”
Perrault meséjét most végigmondani felesleges, elég az hozzá, hogy akárcsak a Grimm testvérek korunkban bájossá szelídített eredeti történetei, egészen egyszerűen kegyetlen. Főleg, ha megtudjuk, hogy a nagy francia mesemondó nem a kisujjából szopta Kékszakáll történetét, hanem a valóságból ugyanis, egy kétszáz évvel korábbi megtörtént eseményeket dolgoz fel. Egy sorozatgyilkos történetét.
De miért?
Hát normálisak voltak ezek a nagy mesemondók, hogy ilyen rémes történetekkel kínozták a gyerekeket?
Sokkal normálisabbak voltak, mint azok, akik Kékszakáll történetét a Szépség és a Szörnyeteg nyálas meséjévé szelídítették. Miért? Azért mert figyelmeztetni és felkészíteni szerették volna gyermekeiket, arra az esetre nézvést, ha hasonló szörnyetegekkel kerülnek szembe, mint Kékszakáll. Az igazi Kékszakáll, ki Peraullt meséje mögött rejlik Gilles de Rais marsall volt sokak szerint, akit 1440 október 26-án végeztek ki. Ennek a Gilles de Rais marsallnak aztán legendás történetét szerte és hosszában mesélik, hiszen valóban igen borzasztó és fordulatos. Nagyon röviden elég az hozzá, hogy Gilles de Rais volt az, aki Jeanne d’Arcot végigkísérte a harcokon, kiűzte a szűz vezetésével az angolt Franciaországból, aki huszonöt esztendősen marsallbotot és liliomos királyi címert kapott, aki ott volt VII. Károly, a dauphin koronázásán, aki látta a szörnyű fondorlatok és az inkvizíció nyomán máglyán elégni azt, akiben egyedül hitt, s aki személyében megtestesítette azt a hitet, aminek köszönhették, hogy Franciaország talpra állt. És Gilles de Rais volt az, aki ezután hátrahagyván a királyi udvart, visszatért gótikus kastélyába, ahol különböző sarlatánok befolyására, mint amilyen a hírhedt Perlati volt, egy Baron nevű ördöggel vérszerződést kötött, majd pedig gyermekek százait fogdosta össze, és ölte meg, majd e gyerekek hulláink erőszakot tett sorra, olyannyira, hogy kastélyának romjai ma is elátkozott, sötét vidéke Franciaországnak, lassan omladozó, fekete köveit messzire kerüli mindenki, még hatszáz évvel később is a szörnyű tetteket követően.
Miért tette, amit tett Kékszakáll?
Bolond volt Kékszakáll?
Gyilkos volt Kékszakáll?
Talán.
3.
Van azonban egy másik magyarázat is, ami természetesen nem zárja ki az őrületet, sőt. Gilles de Rais marsall ugyanis egészen Jeanne d’Arc rettenetes máglyahaláláig korának egyik legzseniálisabb fiatalembere. Rendkívül művelt volt, öt nyelven beszélt és olvasott, kiváló stratégaként tartották számon, nagyszerű lovag hírében állt, aki első sorban járt harcban, ugyanakkor nagyszerű társaság is az udvarban. Gilles de Rais telve volt azzal, amit Shakespeare a Macbeth kapcsán „vaulting ambition”-nak nevez, vagyis Az ember tragédiájának szerzőjének kifejezésével élve az úgynevezett „bírvággyal”, vagyis pontosan azzal, amely számtalan nagyra törő, de kisszerű politikus elméjét szennyezi. Mindez világosan kiderül a krónikákból, és éppen ezért egészen biztosan jó választás volt Luc Bessontól, hogy Jeanne d’Arc szóló filmjében a tenyérbe mászó, ám kiváló karakterű színész, Vincent Cassel játszotta mintegy mellékesen Gilles de Raist, a későbbi Kékszakkálút.
Gilles de Rais életéről meglepően sokat tudunk, ugyanis fennmaradtak a periratok, így Európa egészen biztosan nem első, de első dokumentált pedofil sorozatgyilkosának megdöbbentő története ma már elég jól ismert. Kevesen figyeltek azonban arra, hogy Gilles de Raisnek, a vérengző bárónak, ahogy később hívták egyrészt mekkora törés volt az életében, másrészt mennyire rossz volt a marketingje.
Volt persze olyan, aki utóbbit észrevette.
Előbbivel, tudtommal senki sem foglalkozott, úgyhogy mielőtt tovább folytatom mesémet, tűnődjünk el e pillanatban azon, hogy milyen is lehet, amikor ilyen bírvággyal áthatott, egyébként jó képességű fiatalembert, egy rendkívül zaklatott, korrupt és rettenetes korban megérint az isteni tisztaság, a szent elhivatottság, az angyali fény. Jeanne d’Arc, az égi hangokat halló parasztlány, akinek ihletett szavára a középkori Franciaország romjaiból kiegyenesedett az összes forrás szerint valóban tiszta és igaz vezérlő csillaga volt népének. Még a szüzet máglyára küldő inkvizítor is megérintődött tisztaságától, hát akkor képzeljük csak el, hogy hogyan hatott Gilles de Raisre, aki egyszer csak találkozott a valódi nagysággal, önfeláldozással és isteni elhivatottsággal. A marsall végigkísérte útján, ott harcolt mellette, alighanem beleszeretett, mint egész Franciaország, sőt, mint Mark Twain, Luc Besson, vagy bárki, akinek szíve van, s el tud képzelni egy tizenhat éves lányt páncélban és lovon, lobogóval és ihletetten az elbukott nép élén. Gilles de Rais szerelmes volt Jeanne d’Arcba, a züllött zseni a szent szűzbe. Meglátta benne androgünosz másik felét, s követte számtalan csatán, életveszélyes helyzeteken, dicsőséges győzelemig, sőt, a rettenetes árulásig. A szűz erejéből megkoronázott király ugyanis rettegett a műveletlen parasztlány népszerűségétől és legendájától népének körében, ezért kijátszotta őt az inkvizíciónak.
Amikor pedig Gilles de Rais látta Jeanne d’Arc máglyahalálát, akkor alighanem látta egész korának és világának halálát. A középkor rettenetes sötétségét és korruptságát, s azt is, hogy ő ebben a korban végérvényesen egyedül maradt. A szűzzel elégett istene, melyben meglehet sosem hitt igazán, de egészen biztosan elégett jobbik énje, elpusztították másik felét, s ő, a nagyhatalmú, zseniális, kiváló lovag, remek elme, nagyszerű hadvezért korának sötétségével szemben teljesen tehetetlen volt. A butasággal szemben nem segített sem pénz, sem befolyás, sem hatalom, sem erő. Szeme láttára elégett önmaga jobbik fele. Ki tudja, hogy nem-e abban a pillanatban jegyezte el magát már az ördöggel, s vált szörnyeteggé, vagy kellett a bűntárs, annak a bizonyos Perlatinak biztatása? Bukása azonban biztos volt.
Persze, semmiben sem lehetünk teljesen biztosak, hiszen a források is kétséggel kezelik a marsall valódi bűnösségét. A periratok szerint nem menekült, sőt feladta magát és mindent azonnal bevallott, valamennyi rettenetes tettét, gyerekek elfogását, megkínozását, megölését és megerőszakolását, az ördöggel való szövetségét, sorolhatnánk. Mondjuk a középkori tanúvallomások és a korban használt hazugságvizsgáló készülékek kapcsán élhetünk a gyanúperrel, hogy mindenki azt vallotta be, amit a vallató hallani akart, így aztán nehéz ezt kideríteni. Az elmúlt század végén perét újra felvették, jogászok és történészek együtt próbálták kinyomozni, hogy hogy is állunk ezzel a Kékszakállúval, mi igaz mindabból, amit rábizonyítottak, s végül valódi bizonyítékok hiányában felmentették, igaz kivégzése után ötszázötven évvel.
4.
Gilles de Rais, azonban csak a Kékszakállú egyik arca, mert ha jobban utána olvasva eljuthatunk a zseniális francia író Anatole France egy nagyszerű novellájáig, amelynek Kékszakállú hét felesége a címe, amelyben a következőket írja:
„(…) vajon a marsall valóban elkövette-e mindazt a bűnt, amelyért elítélték, avagy nem inkább valamelyik kapzsi főúr által megkívánt vagyona okozta-e a vesztét; a marsall élete egyetlen részletében sem hasonlít Kékszakálléhoz; s ez elég ahhoz, hogy ne tévesszük őket össze, és ne formáljunk az egyikből és a másikból egyetlen személyt.”
Anatole France tehát azt állítja, hogy Charles Perrault 1660-ban megjelent meséjének Kékszakállúja valójában nem a szomorú sorsú Gilles de Rais marsall, akit 1440-ben kivégeztek, hanem az 1650 körül Compiégne és Pierrefond közötti földek gazdag és nemes tulajdonosa, Bernard de Montragoux. Nem csak ezt állítja, hanem azt is, hogy ennek a szerencsétlen francia nemesnek, csak azért volt hét felesége, mert egészen egyszerűen tényleg szerencsétlen volt, s ha meg is halt közülük néhány közben, az merő véletlen volt, a sors iróniája. S hogy ebből Kékszákállú történet lett az már aztán igazán csak a gonosz mesemondók cselszövése.
Olyannyira felkészült Anatole France, hogy felsorolja mind a hét feleségét Kékszakállúnak név szerint és elregéli történetüket. Így megtudjuk, hogy az első feleség Colette Passage, egy könnyűvérű medvetáncoltató zsonglőr nőszemély volt, aki nem bírta a vidéki élet nyugalmát és világgá ment a megszelídített medvével. A második Jeanne de la Closhe, aki részeges volt, s tökrészegen betévedt a kastély azon szobájába, amit a „Boldogult hercegnők termének” neveztek, s hol rémisztő festményeit őrizte Montragoux, majd ott ijedtében szörnyethalt. A harmadik Traignel Gigonne, rettentő fennhéjázó és becsvágyó nő, aki igen mélyről kapaszkodott fel Kékszakállú bárói életmódjába, s a nagy rongyrázásban elment az esze, a király szeretője akart lenni, s mivel a francia király ez időben a fiúkat szerette, szegény nő sárgaságot kapott és meghalt. A negyedik feleség Blanche de Gibeaumx kisasszony ott csalta Kékszakállt, ahol csak tudta, s miközben arra figyelt, hogy férje előtt ne bukjon le, megfeledkezett arról, hogy szeretői se tudjanak egymásról, így végül éppen a “Boldogult hercegnők termében” szúrták le, végképp igen rossz hírt szerezve mind a teremnek – mely később Bartók Béla zeneműjében visszhangzik – mind pedig a nőkkel igen szerencsétlen Montragouxnak. Anatola France azonban igen meggyőzőn elmeséli, hogy Kékszakállú ötödik felesége egy együgyű nő volt Angéle de La Garandine, aki annyira egyszerű nő volt, hogy bárki bármire rá tudott venni. Ahogy a kiváló francia író rendkívüli tapintattal fogalmaz:
„Tegye ezt meg, ha fél a lidércektől, lépjen be ide, különben bekapja a mumus” vagy “Hunyja le a szemét, és vegye be ezt a kis orvosságot” és az ártatlan mindjárt megtette, kiszolgáltatván magát a csirkefogóknak, akik megkívánták – ami természetes is volt, szépsége miatt.”
Kékszakállnak aztán mindezt naivan és őszintén elmondta, aki végtelen haragra gerjedt és elverte ötödik feleségét, akit aztán végül egy kispap csalt az erdőbe, ahol felfalta a farkas. Állítólag, tegyük hozzá. Hatodik felesége Alix de Pontalcinnel volt, akit az apácák közül vett ki Kékszakáll, s akivel irtózatosan pórul járt, mert olyan szent életű volt, hogy végül a pápához kellett fordulnia a bárónak, hogy elválhasson tőle, mert nászukat el nem hálhatták. Ha azt hinnénk, hogy mindezek után véget ért Bertrand Montragoux kálváriája nagyot tévedünk, ugyanis még egy hetedik feleséget is bevállalt, Sidonie de Lespoisse özvegy fiatalabbik lányának személyében, amivel aláírta a halálos ítéletét. Vagyonából kiforgatták és végül leszúrták szerencsétlen Kékszakállút a „Boldogult hercegnők termében”, ahogyan az a Perrault mesében is meg van írva.
5.
Nehéz utólag eldönteni, hogy Gilles de Rais marsall vagy Bertrand de Montragoux volt inkább a Kékszakáll. Amit látnunk kell az azonban a hasonlóság és a különbség. Míg de Rais marsallnak egyetlen és elérhetetlen valódi nő volt életében, addig Monragoux bárónak hét olyan nő, amelyik közül egyik sem volt az igazi nő. És erről nem csak a beszédes nevek, s a mesebeli hetes szám győzhet meg, vagy az, hogy mindegyik feleségben egy-egy tipikus emberi hibát karikíroz Anatole France. Az igazi ugyanis, akit mi mindannyian keresünk egyszerre jelen van minden lehetséges szerelmünkben és egyikben sem. Ott van a másikban és mégsincs benne, mert van is olyan, hogy igazi és nagy ő, és nincs, ó jaj, bizony egyáltalán nincs sehol. Kékszakállú története pedig egyszerre figyelmeztetés arra nézvést, hogy hogyan válhatnak szenvedélytől szörnyeteggé az emberek, s arra is, hogy hogyan válhatnak saját szenvedélyük áldozatává. Nem, egyáltalán nem csak gyerekmese ez, hanem nagyon is felnőtteknek való, azon felnőtteknek, kik másik felüket keresik, s meglátni önnön lelküket a másik tükrében készek.
Mesém végére maradt még egyetlen elvarratlan szál, mégpedig, hogy hogyan is apám nekem a Kékszakállú. Nos, én ismertem egy férfit, akinek hét felesége volt, éppen mint Bertrand de Montragoux bárónak, s aki találkozott az éteri teremtéssel, mint Gilles de Rais marsall. Ez az én apám volt, Weiner István, a vándor fényképész, a nyughatatlan, bolygó zsidó. Édesapám ugyanis 1936-ban született, s alig volt kilenc éves, amikor a vöröskereszttől kihajtották őt és a többi gyereket is, a téli Dunához, kézen fogva és énekeltetve a nácik, hogy belelőjék őket a folyóba. Apám haláláig mesélte, hogy egy gyönyörű kislány kezét fogta mindvégig, aki végtelenül nyugodt volt, szép és kedves, s aki mindvégig nyugtatgatta apámat, aki viszont megértette és érezte, hogy világraszóló katasztrófa kellős közepén vannak. Mikor kiértek a Duna partra elkezdték belelőni a zsidó gyerekeket a Dunába, apám és a többi gyerek kétségbeesett, egyedül a kezét fogó kislány maradt mindvégig nyugodt. Végre odaértek kettejükhöz, a kislány elengedte apám kezét, mosolygott akkor is, amikor lelőtték. Apám lemeredve állt a parton, abban a pillanatban érkezett meg Raul Wallenberg, aki hihetetlen vehemenciával és lélekjelenléttel, mindenféle papírokat lobogtatva és maga előtt egy tisztet előretolva azt bizonygatta, hogy ezek a gyerekek svédek. Apám élete vége felé még a nyugdíjas otthonban is mondogatta nekem, hogy ne felejtsem el, hogy mi svédek vagyunk. Hát persze, apu, mondtam neki, s már nem haragudtam rá, annyira, hogy felnőve valahogy minden nőben azt a kislányt kereste, így hatodik feleségében, az én édesanyámban is, aki harminc évvel volt nála fiatalabb. Sőt, hetedik feleségében is, akit a nyugdíjas otthonban vett el, s aki egy végtelenül kedves idős hölgy volt. Én azonban el nem tudom dönteni, hogy vajon benne, anyámban, vagy bármelyik feleségében megtalálta-e azt, amit keresett? Alighanem azért volt oly boldogtalan mind a hat testvérem, s hetedikként és legkisebbként az én gyermekkorom is, mert apátlanok voltunk. Apánk önmaga másik felét kereste minden nőben, s egyikben sem lelte, közben ránk meg nem maradt sem ereje, sem ideje. Igen, sokáig úgy gondoltam, hogy apám a Kékszakállú, egy szörnyeteg volt, most, hogy ezt elmeséltem, leraktam, már könnyebb és szabadabb vagyok, és tudom, hogy mindegyikünkben lakik szörnyeteg és bármelyikünk válhat áldozattá. Tudom, hogy mi mindannyian csak önmagunk teljességének fele vagyunk, s az igazit keressük örökké, olthatatlan vággyal, amiből, ha még egy lenne, akkor lehetetlen lenne a megszabadulás, így azonban, nem teljesen reménytelen.
Elhangzott Szentendrén, 2018. február 18-án.
KAPCSOLÓDÓK
A Wikipédia szerint Czóbel Minka utolsó prózai munkája a Báthory Erzsébet című regény lehetett 1941-ben. Ezt a szöveget azonban hiába is keresnénk bármelyik könyvtárunkban. Elveszett. Vagy mégsem? Egy részletet úgy tűnik, hogy megtaláltunk. A DRÓTon most elolvashatjátok.
Kempelen Farkas elfelejtett találmánya Edgar Allan Poe elveszett kofferéből
Azokhoz szólok ebben az üzenetemben, ezekben a kétségtelenül utolsó időkben, akik vagy magányos lelkeknek, vagy nehezen összetartó, ritka közösségek tagjai még, akik nem váltak védtelen prédájává felfedezésem első hullámának, akik még szabadok, akik még tiszták, akik még hisznek az emberi kapcsolatokban. Ezt most és itt újra hangsúlyoznom kell. Csak nektek. Hallgassátok meg egymást, nincs szükségetek a hallgatógépre, bármennyire is beteljesíti valamennyi vágyatokat