„Színházat mindenkinek!”

Magyary Ágnes, DRÓT: Utcaszínházi Alkotóközösség Egyesület művészeti vezetője vagy…

SIMON BALÁZS: A művészeti vezetés róka fogta csuka, mivel egy alkotó közösségnek nem lehet művészeti vezetője.

Akkor minek neveznéd magad?

Ügyvezetője lehetek, de ezt sem egyedül csinálom, ketten vagyunk ügyvezetők is. Szeretek közösségként gondolni kettőnkre.

Viszont ez a fajta színházcsinálás mégis csak a te szellemi terméked. Vagy ettől is elhatárolódsz?

Nem, nem határolódom el, de az bizonyos, hogy ez a szellemi termék mindig a másokkal való interakcióból születik meg. Én folyamatosan a kollektivista gondolataimat ütköztettem emberekkel, és ebből alakult ki az, ahol most tartunk. Ami nem egy sikertörténet. Ez nem olyan, mint amikor létrehozunk egy céget, ami prosperál. A miénk egy nagyon pici cég, ami nagyon nehezen tud megmaradni.

Mi a siker? Amit ti csináltok, az Magyarországon egyedülálló, így az én fogalmaim szerint ez mégis csak siker, nem?

Annyiban siker, hogy a visszajelzésekből úgy látjuk, hogy jók a programok, ez siker. De a mai világban a siker az lenne, ha mindez prosperálna is. De ez a dolog egyelőre, csak akkor prosperál, ha mi fűtjük, és ha nem fűtjük, akkor nem halad semerre. Így ezt mindenképpen végig kell gondolni, hogy az sikeres-e az, ami a való életben nem igazán tud mozgásban maradni, csak akkor, ha toljuk. A siker fogalma mindenképpen ebben a világban kell érvényes legyen.

Kiírhatok a Facebookra egy baromságot, amit 30 000 like-olnak. Akkor ez siker?

Igen, az. Pont nem olyan régen szembesültem egy számmal a Youtube-on, amelyet 20 millió ember nézett meg Magyarországon. Ez siker, még akkoris ha nekünk nem tetszik. Shakespeare-nek számos nagyon sikeres drámája volt a maga korában A vízkereszt vagy amit akartok például nagyon sokat játszott darab volt – igazi kasszasiker.

Ezért gondolom azt, hogy a sikernek mégis csak az a fogalma, hogy az egy kritikus mennyiségű ember szerint jó. Amit mi csinálunk az UtcaSzakkal 15 éve Magyarországon az teljesítmény, de nem siker.

Az a jelmondatotok, hogy „Színházat mindenkinek!”. Ki az a mindenki, és lehet-e mindenkinek színházat csinálni?

Lehet. Azonban ez a szlogen egy állatorvosi ló. 10 évvel ezelőtt azért találtam ki, hogy

azok a roma közösségek, ahova elmegyünk, érezzék, hogy ők azért kapnak egy ilyen programot, mert ők is részesei valaminek. És azzal, hogy bekerültek a „Színházat mindenkinek programba”, ezáltal ők is mindenki lettek.

Ezt a szlogent kifejezetten értelmezési céllal szántam azoknak, akik a mi projektjeink haszonélvezői. Nem a többségi társadalomnak szól.

Aztán ezt a szlogent zászlajára írja a Déryné Program, hiszen ott „Színházat mindenkinek!” címmel fut egy miliárdos támogatási rendszer. Azonban amikor mi jelentkezünk a Déryné Programra, minket válaszra sem méltatnak.

Nagyon érdekes még a szlogen megfordulása, mert a Déryné Program ezt a többségi társadalomnak szánja. Miközben a kistelepüléseken, létbiztonságban élő polgár, akkor jut el színházba, amikor akar. Beül a kocsijába és eljut a színházába.

A „színházat mindenkinek” az én értelmezésem szerint, olyan embereknek szól, akik nem juthatnak el a színházba, mert olyan helyen, olyan élethelyzetben vannak, olyan társadalmi státuszban, olyan helyre születtek.

Miközben persze tudom, hogy sokan nem járnak színházba, akik megtehetnék, de ezek az emberek nem azért nem mennek, mert pl. nincs rá pénzük.

Hogyan jutottál el a commedia dell’artétól a közösségi színházig?

Részvételi színházat csinálunk. Grotowski fogalmazta meg ezt, és én erre találtam rá. Színházi rendező vagyok, így azt a műfajt rendezem meg, amit éppen elém tesznek. Ha commedia dell’artét tesznek elém, akkor színházi szakértelmem ebben a műfajban fog kibontakozni. Commedia dell’arte ugyanúgy egy eszköz, vagy műfaj, mint az operett vagy mint a versszínház.

A commedia dell’artéban a maszkok remek eszközök voltak arra, hogy olyan helyen, ahol az előadásoknak nem volt semmilyen létjogosultsága, mint például közterületen, iskolai ebédlőben, börtönben, ott a maszkok megteremtik a színházi keretet. A maszk interaktív, a közönséggel kapcsolatot teremt, megalkotja a színházi teret, anélkül, hogy színpadot kellene ácsolni és kulisszákat akasztani.

Akkor ez csak egy eszköz számodra?

Igen. Én nem vagyok külön a commedia dell’arte szerelmese. Szeretem, mint más műfajokat is a bábot, a vaudeville-t, vagy Becket szűrreális sűrítéseit.

Használjátok még a maszkokat?

Igen. Megmaradt, mint eszköz. A rendező megtanul használni eszközöket, mint például a lélektani realizmus, a zenés műfajok szabályait stb. A commedia dell’arte is egy sajátos kódolás, amit meg kell tanulni.

Az terjedt el rólunk, hogy mi vagyunk a magyar commedia dell’arte színház. Ennek az volt az oka, hogy éveken át tanultuk ezt a műfajt, hogyan kell benne rögtönözni, hogyan kell karaktereket építeni, hogy lehet a commedia dell’arte hagyományait újraértelmezve egy sajátos modern közelítést társítani hozzá. Mi ezt kiműveltünk, és értünk hozzá. De más műfajokhoz is értünk.

Kik voltak a tanítómestereid? Kik voltak azok a személyek, akik hatottak az alkotó Simon Balázsra?

Elsősorban édesapám és édesanyám. Ők mind a ketten más-más szempontból nagyon sokat adtak nekem. Apukám karmester volt, ő egy értékrendbeli érzékenységet és egy, a színházra is kiterjeszthető művészetszemléleti logikát hagyott rám. Édesanyám pszichológiával és színházzal foglalkozik, ő ennek a két diszciplínának a közeliségét és közelítését tanította meg nekem.

Mi volt édesapád ars poétikája, amit megörököltél tőle?

Ő nagyon hitt egy egészen különleges minőségben, ami a zenében megszólal, amely transzcendens élményt ad, de csak, amikor úgy szólal meg. Nagyon erősen rávilágított arra, hogy ez ritkán történik meg. Az előadások legnagyobb részében ez a fajta minőség nem jelenik meg, mivel az előadók nem elég felkészültek, nem elég pontosan és odaadóan dolgoznak. Ő ezt a hihetetlenül elkötelezett minőségpártiságot hagyta rám.

És ezt a tudást, hogyan tudod kamatoztatni a saját munkádban, hiszen a színészek a zenészekhez hasonlóan lehetnek éppen felkészültek, vagy rosszkedvűek?

Azt látom, hogy ez a minőségpártiság színházban sokszor akadály, mert egyediséget is feltételez, a megoldás és a megtalálás egyediségét. A színház más, mint a zenekar. Gyökeresen más. Mégis amikor a minőségről beszélünk, akkor van a kimunkáltságnak és a felkészültségnek egy hasonlatossága.

De a színházban keresünk. Ott nincs meg, hogy milyen hangoknak kell megszólalni. A színházban először meg kell találni a hangokat és csak utána tudjuk partitúrába foglalni azokat. A zenész megkapja a partitúrát, egy via negativát – ellentétes utat jár be. A zenész a kottában rögzített abszolút értékektől, halad a megszemélyesítés felé. A színész pedig a személyestől halad valami rögzíthetőig, és majd újra megszemélyesíti azt.

Édesanyádtól mit tanultál?

Az egyéni életutak és a személyes igazságok fontosságát, és a gyerekekkel való munkának, a színház társadalmi felhasználásának az ideáját. Ő színésznőként kezdte, majd később fordult a drámapedagógia felé a nyolcvanas években. Az első drámapedagógusok egyike. Tőle láttam először azt, hogy milyen lakótelepen színdarabot csinálni, sőt magam is részt vettem egyik másik úttörő kísérletében. Láttam azt, hogy ő a színésznői attitűdjeivel is hat a drámafoglalkozásokon. Élő példa volt számomra. Ő a hetvenes években a kaposvári színház tagja volt, tehát az akkori legerősebb színházi műhelyben dolgozhatott. Onnan hozta a munkastílust, az elkötelezettséget. Ezt kamatoztatta a drámapedagógiában.

A magyar színházi hagyománynak karakteres elképzelése van a rendező személyéről és munkamódszeréről. Ehhez képest nekem úgy tűnik, te teljesen másképp viszonyulsz a rendezéshez. Ez így van?

Annak ellenére, hogy azt hittem teljesen mást csinálok, valahol én is ezt a magyar színházi munkamódszert gyakoroltam 10-12 évig. A karrierem kezdetén rájöttem arra, hogy egészen másfajta minőségeket tudok elérni színészekkel, hogy ha egyfajta közösségies munkafelfogással fogalmazom meg az elvárásaimat. Hiszen a rendezőnek kell, hogy elvárása legyen. A rendezői elvárások nem szűnhetnek meg, mivel ő munkát vezet, folyamatos iniciatívákkal kell életben tartani a munkafolyamatot. A rendező keretez, értelmez, felajánl egyfajta irányt.

De, amikor ott vagyunk egy színházi helyzetben, vagyis a színházi próbában, elég hamar megéreztem, hogy ott nincs helye autoriter magatartásnak. Ha van 5-10 színész, akkor annak van létjogosultsága, amit abban az erőtérben a te általad meghatározott keretekben, azok a színészek egymás között létrehoztak.

Ha elkezdetek erőszakosan bizonyos irányokat fenntartani és más irányokat elnyomni, akkor lehet, hogy valami nagyon lényegesre nem találtok rá.

Ennek egyensúlyban kell lennie, hogy mikor rögzítünk valamit és mikor engedjük át a keresést a közösségen belül haladó áramlatnak. Persze létre kell tudni hozni ezt az áramlatot, mert ez magától nem jön létre, ez is rendezői feladat.

A legnagyobb alkotóműhelyekben így zajlik a munka, csak nagyon erősek a keretek. Ariane Mnouschkine úgy referál társulatára, mint alkotói közösségre. Brooknál, nagyon sokszor szemtanúja voltam annak, hogy mennyire nem a koncepciók vagy rendezői direktívák, hanem ott a próbateremben felbukkanó érzések és részletek alapján haladnak. Pontosan láttam a MAlij színházban is, hogy a hosszú próbafolyamatokban mennyire a színészek álmaival és javaslataival halad a munka. Aztán elkövetkezik az utolsó egy-két hónap, amikor a találatokat elrendezik, begyakorolják. Ha bejön egy színész, hogy én itt trombitálni szeretnék, akkor egy hétig azt nézik, hogyan lehetne trombitálni, és nem fogják azt mondani: hülyeség, mert már a díszlettervre rárajzoltuk a hárfát.

Tehát ez a munkamódszer a legnagyobb műhelyekből is ismerős. Most nem azt állítom, hogy én a legnagyobb műhely lennék, de azt igen, hogy kicsi rendező korom óta érzem, hogy ez mennyivel izgalmasabb (számomra), mint az irányelvek, amit a magyar színházi életben elvárnak: az üzembiztosság, a próba és gyártási keretek tiszteletben tartása, a színészek közötti hierarchikus kasztjellegű helyzetek kezelése.

Vannak rendezők, akik hihetetlen módon meg tudják találni az irányelvek és elvárások között az útjukat. Ilyen például Andrei Şerban. Ő valami lenyűgöző eleganciával lépked a színházak hierarchikus rendszerében, és ez megengedi neki, hogy egy csomó egyedi dologra találjon munka közben.

Brook létrehoz egy saját világot, ahol csak olyan emberekkel dolgozik, akikkel a saját munkamódszerét meg tudja valósítani. Hiába hívják 500 000 euróért, nem fog elmenni. Róla sajnos már csak múlt időben tudunk beszélni.

Hiába megyek el a Latinovits Színházba Budaörsön megrendezni a Négyszögletű kerekerdőt, ha ott teljesen más a társulati elvárás. Ez két hét múlva kiderül, és a harmadik héten vérző orral vissza kell vonulni, mert nem működnek az irányelvek.

Kik még a tanítómestereid?

Székely Gábortól nagyon sokat tanultam. De azt nem mondanám, hogy az ő útjain haladok a színházi megvalósításban. A kétségeim annak kapcsán kezdtek el kifejlődni, amit ő tanított nekünk. Ő egy XX. századi világ letéteményese, annak az iskolának a megtestesítője, ahol a nagyhatalmú rendező igaz lelkesültséggel és hihetetlen fegyelemmel tartja kézben az előadásokat

És mi a kapcsolat a görög színház és a mentálhigiénia között?

Ez nagyon fontos kérdés. A poliszban a színház kötelező. Fizetnek, ha elmész. Vannak olyan időszakok, amikor három napon át zajlanak az előadások, amelyre az összes polgárt beterelik. Fölírják egy kőtáblára, ha valaki nem ment el. Ebből is látszik, hogy a színház hasznosan hat. Ha a színháznak a művészi, szórakoztató élményen kívül nem lenne hatása, akkor nem fektettek volna bele ennyit. Azt hiszem ott a mentálhigiéniás hatás volt a cél.

Egy spirituális eszmék nélküli világban vagyunk, ahol a spiritualitás egyfajta kereskedelmi cikk és ily módon megvásárolható. Én azt látom, hogy közben az emberek legnagyobb része nem él spirituális életet.

A részvételi színházban, amiben én most érdekelt vagyok, ott a közösséghez tartozás az nem csak annyi, hogy elmegyünk a színházba, ahol a problémáinkon osztozunk, és bólogatunk, hogy mindenki egy kicsit kataton. Itt, mint egy pszichodinamikus csoportban vagy egy mentálhigiénés csoportban meg tudom osztani azt: ahol állok, a saját megoldásaimat, megküzdésem, dilemmáimat.

Részt veszek egy csoportban és együtt hozunk létre valamit. Ahogy más megküzd, abból tanulok. Ez maga a színházi próbafolyamat.

És akkor itt jön ennek a részvételi vagy közösségi színháznak az alapvető értelme, hogy ott egy olyan közösségi és interakciós élményben van része a bármilyen résztvevőnek, amilyen semmilyen másfajta formában nem érhető el ma a társadalomban.

Hol és mit tanítasz?

Én ezeket nem tanítási helyzeteknek élem meg, hanem inkább, hogy tréninget vezetek. Ami nekem mostanában egy központi fókuszom: a tréning vezetése, a tréningek felépítése. Hogyan tudok embereknek rövid idő alatt részvételi színházi élményt adni? Hogyan tudom a fentieket a gyakorlatba átültetni? A tréning olyan dolog, amely hátterében olyan tudás van, amelyet nem lehet körülírni, csak közvetlenül átadni.

Van csoportom az ELTE-n az Affektív Pszichológiai Tanszéken, a FreeSZFE-n lesz egy kurzusom, megyek a franciaországi Párizs 8 Egyetemre (Université Paris 8) is.

Támogatást nem kaptok. Hogyan tudjátok finanszírozni a működéseteket?

Van egy minimális működési költségünk, mint független színház. Ettől nem leszünk egy stabil szervezeti háttér, anyagilag sincsen lehetőségünk a színészeinket fizetéssel és hosszútávú biztos programmal ellátni. A kevés pénzt próbáljuk meg úgy forgatni, hogy valami mindig létrejöjjön. Ez a siker és a nem siker közötti különbség!

A siker az lett volna, hogy ha A madarak tanácskozását és a Bestiáriumot, a pandémia alatt született darabjainkat, tavaly 50-50 alkalommal játszottuk volna. Enélkül ez csak teljesítmény volt.

Most készülünk egy pénzgyűjtő kampányra. Nyáron történt egy érdekes kísérlet. Van egy fesztiválunk a TeatRom. Ez Borsod megye apró falvaiban, meg cigányok lakta településein valósul meg. Színházat meg mindenféle kulturális eseményeket viszünk ezekre a helyszínekre. Idén összesen 4 millió forintunk volt, miközben 14 millió volt a költségvetés. Rengeteget pályáztunk, körülbelül 20 pályázaton indultunk el, de ezek nem értek célba, vagy nem is válaszoltak rá, vagy lenullázta az állam, vagy adtak rá 500 000 forintot.

A fesztivál kezdetén indítottunk egy fundraising kampányt, néhány héttel azután, hogy az Átrium Színház sikeresen 80 millió forintot kalapozott össze. Több mint három hétig próbálkoztunk a Facebookon, és egyéni megkeresésekkel stb. 100 megosztást értek meg ezek a cikkek meg a felhívások. 400 000 forintot sikerült összeszednünk.

Mivel ezek a „missziók” talán pont a missziós mivoltuk miatt gyanakvást váltanak ki az emberekből.

Az emberek nem szeretnek a közvélekedésben vesztesként megjelenő dolgokra pénzt adni. A művészetpártolás eleve gond. Ráadásul a romaság is megosztó.

Így aztán az, hogy roma és művészet egyfajta riasztó kombónak bizonyul.

Mi lehet a jó hívószó?

Nem tudom. Láthatóan ez nem mozgatta meg az embereket. Most kritizálhatjuk a társadalmat, hogy nem jól látják, vagy hogy nem becsülik a művészetet, vagy hogy mennyire tartják a művészetet az emberi élet esszenciális részének.

Tavaly megkeresett bennünket a Corvinus Egyetem Turizmus Tanszéke, hogy ők felfejlesztenék a TeatRom fesztivált, mint brandet. A fiatalokban ez hirtelen összekapcsolt egy csomó dolgot, de gyakorlatra már nem került sor.

Legalábbis idén nem – várjuk a jövő évet.

Ti úttörők vagytok: kézbe veszítek a baltát, mint a dzsungelben, és vágjátok az utat. Nektek kell kitalálni, hogy ez, hogy működik.

Igen, ez jó olvasat. Ezt most pozitívba fordítottad.

Min dolgoztok, min dolgozol éppen?

Most vagyok túl két nagyobb rendezésen. Az egyik a Hegyek hegye című előadás. Ez a részvételi színházhoz annyiban kapcsolódik, hogy van egy különleges műkedvelő csoport és van benne 12 csodálatos színész. A bemutatója a Szentendrei Teátrummal közös produkcióként július nyolcadikán volt.

A másik előadás, egy roma eposz, a Makra Csudra, amiből egy lovardában csináltunk előadást Miskolcon. Ez a roma törzsi társadalom szokásairól szól Gorkij kisregénye alapján Szegedi Dezső átiratában. Ez is részvételi színház, vannak profi színészek a csoportjainkban kinevelődött amatőrök mellett.

(Molnár-Keresztyén Gabriella, aki vezető társam az UtcaSzakban, ő is rendez most egy előadást. Ez a A láthatatlan városok, Italo Calvino regénye alapján. Dolgozunk heti rendszerességgel a Veszprém megyei Alkohol-Drogsegély Ambulancia Szenvedélybetegek noszlopi Rehabilitációs Otthonában. Az ELTE-n viszünk egy kutatást stressz, variabilitás és szinkronitás jelenségekről a színházi és művészetterápiás tréning csoportokban. Ezek az eredmények bekerülnek majd a könyvembe, amit majd a télen remélem be tudok fejezni. Jövő év második felében apukámról fogok csinálni dokumentumfilmet. )

Az interjút készítette Magyary Ágnes.

A Teatromról készült képek: Nagy-Peti Lili, Simon Balázs.

Fotó Bach Máté.