Fesztiválszezon van, határon innen és túl különféle helyeken számos többnapos vagy többhetes rendezvény csalogatja a nagyérdeműt a kimozdulásra, a mindennapok hátrahagyására, új élmények szerzésére vagy régi érzetek felidézésére, találkozásra ismeretlenekkel és ismerősökkel, szórakozásra, bulizásra, mulatozásra, röviden: az élet társas, önfeledt és öncélú élvezésére. A kimozdulás nem feltétlenül térben történik: egy jól sikerült falunap, vagy a lakóhelyünkön megrendezett ilyen-olyan fesztivál is összehozhat egy-egy társaságot, megteremtheti azt a bizonyos bulihangulatot és életérzést, amit aztán sokszor éveken keresztül magunkban őrizgetünk és amivel szürke hétköznapjaink legsötétebb óráiba is fényt és színt csempészhetünk később.
A fesztivál elmaradhatatlan és elengedhetetlen összetevői a zene, a tánc (vagy egyéb ritmikus testmozgás) és a tudatmódosítók használata – európai kultúrákban ez leggyakrabban az alkoholt jelenti, de a viszonylagos drogliberalizációnak no meg az emberi találékonyságnak hála, számos más feldobó, leejtő, sikíttató és nevettető eszköz áll a rendelkezésünkre, ami átsegít minket azon a bizonyos, másik létbe/létérzésbe vezető kapun. Nevezhetjük tehát művészeti, alternatív, öko vagy zöldfesztiválnak: az a rendezvény, ami a három összetevő valamelyikét nélkülözi, nem igazi fesztivál, hanem csupán és többnyire egy múló anyagi vagy egyéb érdekek mentén megszervezet esemény. Nem mintha a pénz és a profit nem töltene be fontos szerepet az igazi fesztiválok háza táján: az ember ilyenkor természetesen költ, nem is keveset; ám hogy ezt önfeledten vagy egyenesen kész örömmel tegye, nos ezt elérni szintén csak az igazi fesztiválok képesek.
E hosszú bevezetőre tulajdonképpen a bezzegek védelmében volt szükségem: első ránézésre ugyanis meglehet, hogy az évente július második felében itt Mintafalván megrendezésre kerülő Sörhét nem tűnik nagy durranásnak, különösen, ha Kapolcs, a Thealter, a Sziget, vagy valamelyik írótábor gazdag programkínálatával, változatos kulturpalettájával, koncertjeivel, színházi előadásaival, tartalmas és mély kerekasztal-beszélgetéseivel, író-olvasó találkozóival vetjük össze. Mintafalván azonban ez „a” fesztivál. Nem annyira tömeges, mint a nagy októberi háromszáz kilométerre tőlünk, de azért országosan eléggé ismert ahhoz, hogy évente százezer vendéget idecsábítson, akik azonban még sincsenek elegen ahhoz, hogy ezt az alapvetően helyi rendezvényt valamiféle arctalan sramlifesztivállá változtatnák. Eredeti és hamisítatlan fesztivál-jellegét a három kötelező összetevő optimális elegyének köszönheti, amiről bezzeges alapossággal és minimalista praktikummal gondoskodnak. A három közül a legfontosabb a sör, az európai tudatmódosítók itt tökéletesre csiszolt változata.
Mintafalván a sörre épül minden: a helyi sörgyár, a Tetőpatak Zrt. a város legfőbb vállalkozása és legnagyobb munkaadója, aminek a városi elit nagyrésze egyben részvényese is. A fesztivál tehát sokak számára egyrészt a prosperálás szimbóluma, másrészt az anyagi boldogulás konkrét eszköze is: a város szívében, a központi parkoló helyén felvert sörsátorban a helyi hentes árulja a sült kolbászt, csülköt és virslit, a helyi pék süti a kenyeret és zsemlét hozzá, és természetesen a savanyúság is a környéken termett zöldségekből készül. Ez itt magától értetődik, hiszen a legfőbb attrakció, a sör maga is minden alkotóelemében, ízében és zamatában helyi: az árpát, búzát és komlót a környéken termelik, a malátát helyben pörkölik, és a környékbeli hegyekben eredő forrásvízben főzik a sörmesterek, akik számára a készülődés a nagy eseményre már két hónappal korábban elkezdődik.
A végeredmény minden évben egyedi és különleges: a sörsátor négy sarkában a Tetőpatak Zrt. négy márkája alatt négy, külön erre az alkalomra főzött, ünnepi sörkülönlegességet fogyaszthat a szomjas publikum: ebből három, a mindig állandó búzasör mellett, évről-évre változó receptúrával készül, a hagyományosnál rendszerint némileg magasabb alkoholfokkal, általában különleges, áttetsző rubintvörösbe vagy szűretlen aranyba hajló színnel, leírhatatlan, de a laikus számára is azonnal felismerhető, a komló keserűségét és a maláta édességét különböző módon elegyítő, utánozhatatlan ízzel. Ez az igazi sörkultúra kvintesszenciája, amire a bezzegek és különösen az igazvidékiek teljes joggal büszkék.
A nagy sátor nem csupán esős időben nyújt védelmet az ünneplő közönségnek, de a fesztivál fizikai értelemben vett keretéül és teréül, valamint szimbolikus értelemben vett tulajdonképpeni lelkéül szolgál. A sátorban más játékszabályok érvényesek, mint odakint: egy igazi bezzeg itt végre teljes mértékben elengedheti magát, hangoskodhat, énekelhet, táncolhat, kortól és nemtől függetlenül. A népünnepély-jelleg a külsőségekben is érzékelhető: van aki hétköznapi ruhájában, de a legtöbben ünneplőben, illetve a hagyományosnak nevezhető, ám minden utcasarkon árusított „népviseletben” érkeznek: a hölgyek combközépig vagy térdig érő, de a dekoltázsba mindig mély betekintést engedő, fodros ruhában, papucsban vagy topánkában, a férfiak pedig bőrnadrágban, kockás ingben, gyapjúzokniban és bakancsban.
A délelőtti és déli időszak, különösen hétvégente, még a családoké, illetve az előző esti macskajajt egy-egy korai kriglivel borogató alkeszoké. Azután délben bevonul az első zenekar: valamelyik környékbeli, hagyományőrző fúvósbanda, akik négy-öt hangszerrel (erősítés nélkül) úgy teleharsogják a sátrat, hogy szót érteni a szomszédunkkal is csak kiabálva lehet. Ez a nálunk megvetően csak sramlinak nevezett zene jelenti itt a népzenét: egyik-másik banda egész nap, sőt éjszakába nyúlóan képes szórakoztatni a hosszú padokon söröző, a délután estbe hajoltával már inkább csak hangulatában egyre családiasabb tömeget. Szelídebb ritmusok váltakoznak tüzesebbekkel, ami megfelelő hőfokot elért publikum egy részét idővel a padok között folytatott, őrült versenyfutásra emlékeztető polkázásra, vagy egyenesen az asztal tetején előadott magánszámokra készteti. A bulinak ez a tetőfoka jelenti azt a mulatságot és vigalmat, ami miatt a helyiek várakozással vegyes örömmel hagyják, hogy a sátor minden évben újra beszippantsa őket, az idegeneket pedig a legendás hangulat megélésének a reménye, no meg a különleges sörök híre vonzza a nyári sörszentélybe, ahol feloldozást talán nem kapnak, de napi gondjaikat egy rövid időre elfelejthetik. Mert egy hét önkívület, még itt Bezzegországban is, legalább egyszer egy évben, mindenkinek jár.
