Edith Nesbith egyik tündérmeséjének a fenti címe jutott eszembe a kerekasztal-beszélgetésről, melyen Márai Hallgatni akartam című, most kiadott művéről beszélgettek történészek és irodalmárok.
A kötetet, mely az Egy polgár vallomásai harmadik részeként jelent meg, négy nagy egyetem (Budapest-ELTE, Szeged, Pécs, Debrecen) és a Politikatörténeti intézet professzorai vizsgálták: magát a művet, a benne leírt eseményeket, és Márainak a polgársághoz és az eseményekhez való viszonyát. Történelmi szempontból, mert nem árt olykor kitekinteni a saját nézőpontból, s a másik diszciplína valóban árnyaltabbá tudja tenni a témát. De csak akkor, ha valódi nyitottsággal állunk hozzá.
Azonban nem kevés áttételen át jutott el a hallgatóhoz bármi is, az is csak a figyelmesebbjéhez, ugyanis: az adott korszakról szóló könyvről szóló esszékről való beszélgetés hallgatása során kellett képet kapni Márairól, s arról, hogy miért és hogyan akart hallgatni. Tényleg.
Az est folyamán problematikussá vált az alapkoncepció is, hiszen, ahogy azt többen leszögezték: Márai NEM történész volt, hanem irodalmár, identitásának három fő pillére a magyarság, a polgárság és író-lét volt. Hitelességet és objektivitást, az akkori helyzet utólagosan világos szemléletét nem lehet rajta számon kérni, legfeljebb szépírói ábrázolást az adott történelmi személyekről, melyet meg is tett: Teleki Pál, Bárdossy László, Bethlen István élő korrajza olvasható a Hallgatni akartam-ban.
A történészek esszéinek összefoglalói igen változatosak voltak: elhangzott súlyos, tankönyvbe illő szöveg felolvasása, izgalmas és személyes korrajz élőbeszédben, problémák felvetése a történelmi olvasatról, és valódi, egyetemi szintű, párbeszédre és elgondolkodásra késztető röp-előadás is. És a saját szempontok megkérdőjelezése többször felülemelkedett az eszmei bebetonozottságon, amibe olyan kényelmes belesüppedni, és a most-ból megítélni az akkor-t, mint ahogy erre is volt példa. Pedig nincs értelme logikát számon kérni Máraitól, nemcsak azért, mert nem történetíró volt, hanem azért is, mert paradoxonok mindig vannak. És ennek megragadhatatlanságát járja körbe egy író, és járjuk körbe mi is – az akkori paradoxonokat, a mostaniakat.
Kivel is vitatkozunk, merül fel a kérdés a gyanútlan hallgatóban: Máraival, egymással, vagy saját magunkkal? Odafigyelve, vagy egymásba fojtva a szót, tapintatosan vagy tapintatlanul? Mindegyik előfordult ezen az estén. És igen, nehéz két órán keresztül lankadatlanul figyelni. És igen, tud egy kicsit unalmas is lenni a téma, ha a lényeget csak körbejárjuk, de nem merünk hozzányúlni. Amikor azonban a múlt a jelenben provokál, arra érdemes felkapni a fejünket.
– Márainak meg sem kellett volna írnia – hangzott el a vád – hallgatni akart, hát miért nem hallgatott?
– De megírta. Pont. – így a válasz – Mert Márai Sándor, mint minden író, akkor él, ha ír.
És megpróbálja megírni a megírhatatlant. Persze, nem mindenki író, van, aki nem a tollával reagál. S bár félig elcsépelt és csak félig igaz – de teljesen a helyén van, ha felmerül a hallgatóban és az olvasóban a cogito ergo sum. Különösen akkor, hogyha korlátozva van a gondolkodás – vagy legalábbis olyan következményei lehetnek, melyek az eszmékről álmodó embert a rög-valósághoz kötik: amikor az ember bőrére megy az önálló vélemény kimondása.
Na ilyenkor érdemes elgondolkodni. Szürkeállománnyal, billentyűzettel, olvasással, képpel, szóval, vagy döntésekkel. Bármivel, amink van.
A polgárság vége? – Az Irodalmi Jelen című folyóirat és a Magyar PEN Club szervezésében konferencia a Petőfi Irodalmi Múzeumban. Történészek és irodalmárok kerekasztala Márai Sándor Hallgatni akartam című könyvéről a Holokauszt Emlékév apropóján” – 2014. június 3.
