Miközben kiálltunk a kisebbségek jogaiért, menekültügyben sem voltunk szótlanok, a Pride létjogosultságára történelmi áttekintéssel hívtuk fel a figyelmet, mi magunk is folyamatosan figyelünk és át-, és újragondolunk. Megpróbálunk minél több nézőpontból közelíteni az általunk fontosnak tartott társadalmi kérdésekhez, újra és újra áttekinteni azokat. Így akadtunk Heidl György blogján Daniel Greenfield cikkére, Sallai Gábor fordításában. Az írás nemcsak azért érdekes, mert gondolkodásra késztet, de azért is, mert közelebbi rálátást enged az Egyesült Államok belső viszonyaira, ahol ugyan a közelmúltban törvényessé vált a melegházasság, mégsem zavartalan a szivárványos hangulat. Hogy mi felé tartunk vagy tarthatunk a szabadságjogok kiterjesztésével – nehéz lenne megjósolni. Greenfield az alábbi írásban tesz rá egy kísérletet, amivel több ponton is lehet – sőt érdemes! – vitatkozni, ezt azonban az olvasókra bízzuk, a cikket változtatás nélkül közöljük (Sz. N.):
Daniel Greenfield: Rossz az új jog, a meleg-„házasság” magát az intézményt rombolja le
Többen utaltak már rá, milyen abszurd, hogy sok helyen a meleg-„házasság” törvényessé válik, a műanyag szatyrok és poharak pedig törvénytelenné. Pedig ha nem vennénk észre,
a polgári jogok ezen új kiterjesztése a szabadságunkat növeli.
A bejegyzett élettársi kapcsolat és a házasság közt fennálló különbségről nincs értelme beszélni. Ha elismerik a meleg házasságot, a házasság sem lesz több élettársi kapcsolatnál. A
valódi veszteség a „házasság” szó lerombolása,
a baloldal azonban ért hozzá, hogyan kell a nyelvet lerombolni és az értelmes szavakat értelmetlenekre cserélni.
A Newspeakben nem volt szó a szabadságra. Készülhetünk már mi is arra az időre, mikor az angolban nem lesz szó a házasságra. És mit is jelent a szabadság egy olyan országban, ahol a legtöbb dolog be van tiltva, de állandóan azt ünnepeljük, hogy milyen szabadok vagyunk?
Ha azonban a házasság többé nem természetes társadalmi intézmény, hanem az állam által elismert élettársi kapcsolat, miért is állnánk meg két embernél? A meleg jogok szószólói szerint a poligámia és a meleg házasság között óriási a különbség. Pedig nincs különbség, csak abban, hogy hányan csinálják. És ha nem ragaszkodunk ahhoz az ósdi elképzeléshez, hogy a házasság a férfi és a nő kapcsolatának természetes intézménye, miért éppen a résztvevők számát kellene korlátoznunk?
Felvilágosult korunkban miért ne lenne lehetséges, hogy szabad elhatározásból, kölcsönös egyetértés alapján felnőttek nagyobb, akár 2000 fős csoportja is kimondhassa egymásnak a boldogító igent?
Ha a házassághoz való egyenlő jogot komolyan gondoljuk, róluk sem szabadna megfeledkeznünk. De nem is az egyenlőségről van szó. Hanem a közjóról. A meleg házasság állítólag a közjót szolgálja, a poligámia ellenben nem.
A kérdés az, hogy kiknek a közös javát?
Az egyenlőség és az igazságosság olyan szavak, amelyeket a baloldal azért használ, hogy leplezze, kik állnak az ügy mögött, és kiknek az érdekeit szolgálja. Ki dönt arról, hogy két meleg férfi házassága az igazságosság és az egyenlőség ügyét szolgálja-e, négy meleg férfi, három biszexuális férfi vagy két nő és egy zsiráf házassága pedig nem?
Az egyenlőség retorikája az igazságra hivatkozik, a közjóról azonban nem vesz tudomást. Jogokat követelnek. Feltétel nélküli igénnyel állnak elő, a mögöttes logika azonban rejtve marad. Inkább az empátiára hivatkoznak. „Neked is meg kellene ismerkedned egy meleg párral!” Hisztérikus ítélkezések. „Te vagy maga az ördög”, mint múltkor nekem mondta valaki. És egy csomó homályos ígéret arról, milyen jó lesz majd egyszer, csak most fizessük meg az árát.
Nem is az anarchia vagy valamiféle libertariánus rend felé haladunk, hanem az elnyomás kiszámított formája felé, ahol a jogi irányelvek helyét a harsány követelések veszik át,
a legtöbb joggal pedig azok rendelkeznek, akik a leghangosabban sikoltoznak.
Az új szabadságjogok jobbára esetlegesek és kaotikusak. Adományozz elég pénzt a megfelelő embereknek, segítsd ki a baloldalt, és máris bérelt helyed lesz a házasság szétverőinek panteonjában. Miért is? A sok sikoltozás miatt. Természetesen. És ha a poligámisták fognak elég hangosan sikoltozni, és ők adományoznak elég pénzt, akkor az ő házasságukat is elismerik, hisz manapság már csak így mennek a dolgok.
A jog szilárd fogalma már a múlté.
Az egyenlőség és a dühös követelések külső máza mögött nincs semmi. A jogelmélet, amely alapján a bíróság dönt, érzelemhajhász támadások kereszttüzében áll, és olyan precedenseket kreálnak, amelyekre később hivatkozni lehet. Ezek a döntések nem ésszerűek, bármennyire is annak próbálják feltüntetni őket. Egyetlen szilárd pontjuk van: a kormányzat azokat a csoportokat védi, amelyeket ő maga hátrányos helyzetűnek minősít.
Egykor az állampolgári jogok nem függtek attól, hogy az ember milyen csoporthoz tartozik. Mostanra azonban kiiktatták az egyetemes jogokat, és különjogokat vezettek be. Az egész alkotmányt elnyelhetik a hullámok, míg néhány csoport kényelmes nyugágyakon heverészik a Titanic fedélzetén.
Miért éppen az egyik csoport részesül védelemben, és miért nem a másik?
Miként lehetséges az, hogy a meleg aktivisták jogokat kapnak a szövetségi kormánytól és a tagállamoktól, míg a poligámiát üldözi a törvény? Bármi legyen is a válasz, önáltatás. Mivel az erkölcsiség gyorsan hanyatlik, és kevés olyan közös érték van, amit a vezetők elfogadnak, olyan közös értékrendszer sincsen, amelyre támaszkodhatnánk.
A haladó erkölcsiség folyamatosan változik a baloldal kénye-kedve szerint. Nem lehet építeni rá, hiszen nem is létezik. Egyetlenegy biztos pontja van: harcolni kell az elnyomottakért, ami – nyilván nem véletlenül – megfelel annak a bizonytalan jogelméletnek, amelyet a polgári jogok kora képvisel, és amelyre az egész modern kártyavár épül.
Minthogy az elnyomás természetéről és az elnyomott csoportok kilétéről nincs egyetértés, a jogelmélet sem jelent semmit. Minden demokrata párti elnökjelölt ellenezte a meleg házasságot 2008-ban, most pedig mindegyik támogatja. Mi változott meg? Semmi, csak a pénz gazdát cserélt, és a szappanoperákban megjelentek a meleg párok. És ez az, ami számít. Az egyház és az állam helyett a szappanoperákkal és az állammal kell beérnünk, a nemzeti értékeket pedig a szappanopera jeleníti meg.
És mi történik akkor, ha valamelyik induló show, amely a poligám házasságokról szól, nagy sikert arat? Akkor nem lesz más választásunk, mint hogy jóvá kell hagynunk a poligám házasságot is, hiszen ez az, ami megfelel a nemzet új értékrendszerének, és a nézettségi adatok is azt mutatják, hogy mindenki egyetért vele.
Az egykori szilárd jogrendszer helyét az identitáspolitika foglalja el,
a szabadság jogi garanciái helyett pedig immár azt szeretnénk, hogy a kormányzat azt a zavaros kasztrendszert felügyelje, amelyben bizonyos emberek állítólag több joggal rendelkeznek, mint mások (persze csak az utóbbiak állítása szerint), de mindenki kevesebb joggal rendelkezik, mint korábban, mivel a jogok immár önkényesek, és azok, akik a jogokat önkényesen meghatározzák, a kormány alkalmazásában állnak.
Az identitáspolitika a jogok versengéséhez vezetett. Csak akkor nyerhetünk, ha részt veszünk a játékban. És csak akkor játszhatunk, ha azt mondjuk, hogy elnyomnak minket. Ha nem jól csináljuk, akkor nem lesz jó a diverzitás kvótánk a főiskolán, az üzleti életben vagy a kormányzatban. Ezzel azonban a jogok értelme is megszűnt.
Az új jelszó az, hogy korlátozni kell a fegyverviselést, mivel a képviselőház volt tagja, Giffords asszony ellen egy ámokfutó gyilkossági kísérletet követett el, és ezért Giffords „megérdemel egy szavazatot”. Pedig Giffordsnak van már egy szavazata. Ahogy a sok millió fegyvertulajdonosnak is. A szavazás már csak ilyen.
A szavazatok azonban többé nem egyenlő súllyal esnek latba.
Az elnyomottaké – így az ámokfutó lövöldözés áldozatáé is – többet ér, mint a többieké, feltéve, hogy elnyomattatásukat hivatalosan is elismerik. A Giffords szavazás nemcsak több millió szavazatot tesz semmissé, hanem az alkotmány második módosítását is.
És miért is ne? A melegházasság több népszavazáson vereséget szenvedett, a szövetségi igazságszolgáltatási rendszer bírái azonban félresöpörték ezeket az eredményeket, mivel nézetük szerint elnyomást testesítenek meg. Ugyanez történt az illegális bevándorlókkal is. Most mindenki próbál megfelelni. Végül is senki sem szeretné, ha csúnya, gonosz elnyomónak tartanák. Így a tényleges szavazatok helyett az elnyomottak szavazata számít, a tényleges jogok helyett pedig a különjogok.
Az új jogok adományozása elnyomást képvisel, hiszen a jogok nem rendelkeznek többé szilárd határokkal. A melegjogok miatt például az esküvői fényképészeknek, cukrászdáknak, sőt az egyházaknak is ki kell elégíteniük a meleg párok igényét, ha azok „esküvőt” szeretnének, bármennyire ellentétes is ez saját erkölcsi értékeikkel. Az új jogok ütik a vallásszabadságot, amely pedig része az alkotmánynak.
Nincs olyan rendszer, amely meg tudná akadályozni, hogy az egyes jogok ütközzenek, vagy akár el is gázolják egymást. Az egyetlen jogi maxima az, hogy meg kell akadályozni az elnyomást, vagyis a kormány eldönti, ki az, aki a leghangosabban és legőszintébben sikítozza azt, hogy: „Segítség, segítség, elnyomnak!”
Az a rendszer, amelyben a hatóságok az alapján adományozzák a jogokat, hogy ki bizonygatja legzajosabban, hogy megfosztották a jogaitól, rossz rendszer. Még rosszabb a helyzet nálunk, ahol egyre inkább afelé haladunk, hogy kizárólag a hatóságok döntenek arról, kiknek legyenek egyáltalán jogai.
Ha elnyomóink mondják meg, hogy valóban el vagyunk-e nyomva, akkor csak azoknak az embereknek lesznek jogaik, akiket az elnyomók elnyomottnak minősítenek, és ezért meghagyják a jogaikat.
Borzasztó leegyszerűsítés lenne, ha ezt az őrült helyzetet orwellinek, netán machiavelliánusnak neveznénk. Kafka világa ehhez képest direkt kedélyesnek tűnhet. Olyan per ez, amelyben csak azok nem találtatnak bűnösnek, akiket már elítéltek. Olyan rendszer, amely azokat szereti, akik azt állítják, hogy kisemmizi őket. Önmaga abszurd tagadása, melyről csak mint matematikai képtelenségről, mint önmaga paródiájáról beszélhetünk.
Daniel Greenfield írásának fordítását Sallai Gábornak, a közlés lehetőségét pedig Heidl Györgynek köszönjük.
