A reneszánsz kori Kelet-Európa (ezen belül a frontországgá váló Magyarország) irodalmának török-képe (miként az oszmánok keresztény-képe is) természetesen ellenségkép.[3] Ez a kép azonban, miközben szemléljük, folyton változik. Változik, mivel a kutatás új eredményei szüntelenül átrajzolják a képet,[4] és változik azért is, mert mi magunk, a kép nézői is változunk, és folytonosan váltogatjuk nézőpontunkat. Ez az esszé néhány jellegzetesen ellentmondásos „török” portrét szeretne bemutatni a 16. század magyar irodalmának tükrében. Az arcképek szimbolikus alakokat ábrázolnak, afféle színházi maszkokat. A Hős, az Antikrisztus, a Nagy Török, a Jó Török, az oszmánokról alkotott évszázados (hol pozitív, hol negatív) sztereotípiák világából lépnek elénk. Reneszánsz írók, költők, humanisták és papok hívták életre ezeket a karaktereket, igyekezve hitelessé és valószerűvé tenni létezésüket. Látni fogjuk azonban, hogy a hétköznapi ember élete − miként ez lenni szokott −, nehezen szorítható be ezekbe a skatulyákba.
Az események színhelye a török kori Magyarország, de a szereplők egyáltalán nem csupán törökök és magyarok. Görögök, zsidók, németek, olaszok, flamandok, lengyelek, horvátok is feltűnnek a sorban − megannyi nyelv, vallás és náció tagjai, akik sokkal jobban és közelebbről ismerték egymást, mint azt gondolnánk.
Sárkányölők a határon innen és túl
Kevés szimbólum fejezi ki tömörebben a muzulmán és a keresztény világ sok évszázados küzdelmét, mint a sárkányölő Szent György alakja.[5] A népszerű katonaszent tisztelete védelmet ígért és az összetartozás tudatát erősítette mindazon keleti és nyugati keresztény népek közt, amelyeket az iszlám terjeszkedése fenyegetett. Az oszmánoktól elszenvedett katasztrofális nikápolyi vereség (1396) után Luxemburgi Zsigmond magyar király is ebben a szellemben alapította meg 1408-ban a Sárkány Rendet (Societas Draconistarum). A rend lovagjai a középkori Szent György Lovagrend mintájára, a sárkányölő szent példáját követve felesküdtek az „ős sárkány”, vagyis az iszlám elleni küzdelemre.[6]
Ám kevés keresztény tudta azt, hogy Szent Györgyöt a muzulmánok is kitüntetett tisztelettel övezik. Ogier Ghiselin de Busbecq (1522–1592) flamand diplomata híres Török leveleiben leírja, hogy amikor 1555-ben a törökországi Amasiába érkezett, a helyi dervisek csodás történeteket meséltek neki egy „Chederle” (vagyis al-Khiḍr) nevű sárkányölő szentről, akit ők Szent Györggyel azonosítottak.[7] A Busbecq által említett muzulmán sárkányölő szent valójában egy keverékalak, aki magába olvasztotta Amasiai Szent Tódor kisázsiai katonaszent kultuszának elemeit. Szent Tódort a kései antikvitás óta tisztelték Amasia környékén.[8] Busbecq beszámolója iszlám szempontból vizsgálva hitelesnek látszik, mivel a muzulmán világban nagy tiszteletnek örvendő misztikus alak, al-Khiḍr kultusza magába olvasztotta az elmúlt évszázadok különféle kultuszait, egyebek közt Illés és Mózes prófétákét, valamint Nagy Sándorét is. Kis-Ázsiában valóban gyakran azonosították Szent Györggyel.
Minden éremnek két oldala van.
A hős
„Sesini kes! Hunyadi geliyor!” – „Hallgass, Hunyadi jön!” – ilyenformán, a törökverő magyar hős, Hunyadi János nevével fenyegetőzve csitították gyerekeiket a török anyák a 16. században; legalábbis Gárdonyi Géza Egri csillagok című könyve szerint.[9] Tény, hogy amint az Oszmán Birodalom hódító csapatai Európa földjére léptek, és újra meg újra megütköztek a keresztényekkel, mindkét fél megismerte, félte, rettegte – egyszersmind becsülte egymás hőseit. Az albán Kasztrióta György, vagyis Szkander bég (1405–1468),[10]a magyar Hunyadi János (délszláv nevén Sibinjanin Janko),[11] valamint az egyszerre magyar és horvát szigeti Zrínyi Miklós[12] hőstetteit már saját korukban Európa-szerte számos latin és anyanyelvű irodalmi alkotásban megörökítették, és alakjaik tovább éltek a balkáni népek folklórjában.[13] Sok tekintetben a keresztény alkotásokhoz hasonló modorban énekeltek az oszmán hitharcosok (gazik) bátorságáról az ásiknak nevezett török énekmondók[14] és a díván-költészet mesterei.[15] Az állítólag 1541-ben, Buda elfoglalásakor elhunyt legendás bektasi dervis, Gül Baba türbéje,[16] valamint a Zrínyi Miklós védte Szigetvár ostromakor meghalt I. Szülejmán szultán szigetvári dzsámija[17] ma is megbecsült török zarándokhely.
A Kelet-Európát fenyegető oszmán előrenyomulás a 16. századi véres háborúk után a század közepén elakadt, és a keresztény és az iszlám világ közti határvonal lassan megmerevedett − mélyen a középkori Magyarország belsejében. Az Adriai-tengertől az Al-Dunáig hatalmas félkörívet leíró kettős (oszmán−Habsburg) végvári lánc mentén mintegy 150 éven át sohasem volt békesség. Pillanatig sem szűntek a várostromok, párviadalok, cselvetések, portyázások, akkor sem, amikor a Habsburg és az oszmán uralkodók közt hivatalosan béke volt.[18] Az oszmánok lettek a kelet-európai keresztények „természetes ellenségei”, hasonlóan ahhoz, amiként a mórok voltak a spanyolok ellenfelei a reconquista idején.[19]
A „török” szó a kora újkorban nem annyira nemzeti, mint a vallási karakterre vonatkozott, jószerével a muzulmán szó szinonimája volt. Az identitást alapvetően nem a nyelv, a nemzetiség, a származás vagy az életforma, hanem a vallási hovatartozás határozta meg. Az egymással szemben álló magyar és oszmán végvárak harcosai nyelvi-etnikai vonatkozásban sokszor egyáltalán nem voltak sem magyarok, sem törökök: előfordult, hogy az ellenfelek ugyanazon a délszláv nyelven beszéltek.[20] Noha a keresztény és a muszlim világ élesen elkülönült egymástól, a török és keresztény végvárak lakói nagyon jól ismerték egymás nyelveit, szokásait, ruházkodását, használati tárgyait.[21] A keresztény világ és a török hódoltság között élénk és bonyolult kereskedelmi kapcsolatok alakultak ki.[22] Az ellenfelek közötti elemi bizalmatlanság és gyűlölködés ellenére megindult egyfajta közeledés. Nem volt ez barátság – csak valamiféle összetartozás.[23]
A 16−17. századi közép-kelet-európai irodalom jelentős része a várháborúkról és a végvári élet kegyetlen szépségéről szólt.[24] A hódoltságbeli török kisepikából sem hiányoznak a hasonló témák. Mindezeknek a különböző nyelveken fennmaradt irodalmi alkotásoknak a középponti alakja a rettenthetetlen hős, a hit harcosa, a keresztény mártír vagy a muszlim hitvalló (sahid), aki ajkán Jézus vagy Allah nevével halált megvető bátorsággal ront rá a hitetlen („pogány” vagy „gyaur”) ősellenségre. A hős boldogan szenvedi el a halált, lelkét angyalok emelik a mennybe, vagy hurik várnak rá a Paradicsomban.[25] Meglehetősen egysíkú ez a korabeli irodalomban rögzült kép. A valódi muszlim és keresztény hősök persze a maguk mindennapi életét élték, amely alig különbözött az ellenfélétől.[26] A végvári hősök sorsa nagyon sokszor végződött halállal, olykor azonban a katonaélet furcsa fordulatokat vett.
A 16. század második felének egyik legkiválóbb magyar katonája a veszprémi és az érsekújvári vár kapitánya volt. Bátor akciói, váratlan rajtaütései tették hírhedté az oszmánok között.[27] Kétszer is megpróbálták tőrbe csalni, de ő átlátott a szitán, és kicsúszott a hálóból. Nyílt csatában viszont bátornak mutatkozott, ám a mártírsorsot nemigen áhította. A törökök háromszor fogták el, és ő mindháromszor kiszabadult, mindig hihetetlen furfanggal járt túl az ellenség eszén. Legutolsó alkalommal kötélen leereszkedve szökött ki a nándorfehérvári Nebojsza-toronyból – a török őrséget persze előbb lefizette.[28] A furfangos magyar kapitány különös olasz nevet viselt: Ferranto Samaria de Speciecasának hívták. Apja, Giovanni Mario de Speciecasa nápolyi várépítő mesterként működött Magyarországon, Ferranto már itt született, és a katonai pályára lépett. Állítólag olaszul alig beszélt, teljesen elmagyarosodott, egy kortársi beszámoló szerint „alacsony ember, sűrű, fekete-barna, nyírt szakállal, farkasbundában. […] Erős, szőrös, bárdolatlan ember volt, olyan, mint a medve. Pompával nem törődött, csak az istállóban feküdt, a lovak között”.[29] Így festett egy vérbeli „magyar” végvári vitéz, egy igazi hős.
Az 1580-as években a török hódoltság egyik legfélelmetesebb dúló-fosztó katonája volt Şehsuvar (magyarul Sásvár), szolnoki szandzsákbég. Életéről, tetteiről magyar és német nyelvű históriás énekek szóltak, amelyek egyenesen a pokolbéli Sátánnal azonosították a béget. Ezekből a versekből és a történeti forrásokból nem egy hős, hanem egy antihős pályája rajzolódik ki.[30] Az 1580 júliusában lezajlott nádudvari csatában, amely az úgynevezett „háborús békeévek” (1568–1591) egyik jelentős összecsapása volt, a német és magyar katonák megszégyenítő vereséget mértek Sásvár bégre. Az ütközetről beszámoló krónikás ének szerint a bég gyáván megfutamodott, és egy szál lovon, „nagy sírással”[31]vergődött haza. Furcsa módon ez az eset hét évvel később megismétlődött. Ekkor Kanizsa vára mellett, éjszaka állítottak csapdát neki a magyarok. A csatában sok előkelő török is elesett, köztük a szultán veje. Sásvárnak azonban ekkor is sikerült elmenekülni. A szultán parancsára letartóztatták, vagyonának feláldozása árán mégis kegyelmet nyert. A vereségért állítólag a budai pasára próbálta hárítani a felelősséget.[32] A Sásvár bégről szóló magyar vers egyik legkülönösebb közlése, hogy a rettegett török bég születésére nézve magyar paraszt volt.[33] Sásvár tehát a keresztény hitüket elhagyó renegátok közé tartozott, ezért a magyarok kettős gyűlölettel tekintettek rá.
Törökké lenni…
Általánosan elfogadott, és alapjában helyes az a közvélekedés, mely szerint az Oszmán Birodalom bizalmatlanul elzárkózott a külföld elől. Ennek ellenére mindig voltak, akik könnyedén mozogtak az eltérő vallások és kultúrák között. A keresztény és muzulmán világ közti – lassú, de mégis folyamatos − információáramlásban komoly szerep jutott a vallásváltó renegátoknak. A hitüket elhagyók száma társadalmi méretekben nem volt jelentős, a politikai és kulturális cserefolyamatokra mégis jelentős befolyást gyakoroltak.[34]
Különbséget kell tenni azok között, akik gyermekkorukban „lettek törökké”, vagyis iszlamizáltak, és azok közt, akik felnőttként tértek át az iszlámra. Az utóbbiak nemigen reménykedhettek komolyabb előmenetelben, de jól be tudtak illeszkedni az oszmánok közé. Többségük hadifogoly volt, akik a kegyetlen fogságot, sokszor a gályarabságot igyekeztek elkerülni azzal, hogy körülmetélkedtek, és muzulmánná lettek.[35] A keresztény vallásukhoz ragaszkodó rabok – ha nem jutottak hóhérkézre − hosszú évekig várakoztak, amíg kiváltották őket rokonaik. Így járt Wathay Ferenc (1568–1609) székesfehérvári alkapitány is, aki az isztambuli Galata toronyban[36] versek írásával és képek festegetésével múlatta az időt.[37] Mások a jobb élet reményében, megint mások családi okokból hitet váltottak, de voltak olyan keresztények is, akik belső vallásos fejlődésük végpontján, meggyőződésből választották Mohamed hitét. A Heidelbergből török földre menekülő radikális szentháromság-tagadó protestáns Adam Neuser (1530 körül–1576) híres esete nem volt egyedülálló.[38] Görögök, olaszok, szerbek, horvátok és magyarok mellett a lengyelek és a németek közt is akadt áttérő.
A magyar származású Sásvár, szolnoki bég nyilvánvalóan nem a felnőttkorukban iszlamizált renegátok közé tartozott. Őt is, miként az isztambuli palotaiskola (az Enderun) számos növendékét, még ifjú gyermekkorában téríthették át, és neveltek belőle hithű muzulmánt, a szultán buzgó alattvalóját. Ennek köszönhette példátlan magyarországi karrierjét: tudjuk, hogy kis híján budai pasa lett belőle.[39]
Az isztambuli szeráj-iskolában tanult renegátok számára könnyebb és járhatóbb felemelkedési pályát biztosított, ha szultáni tolmács, dragomán lett belőlük. A dragománok jelentős része renegát volt, görög, német, lengyel és magyar egyaránt akadt közöttük. Feladatkörük nem merült ki a tolmácsolásban, közülük kerültek ki az oszmán diplomácia és hírszerzés kulcsfigurái. Művelt, olvasott, sok nyelven tudó, európai látókörű értelmiségiek voltak.[40]
Az előkelő lengyel nemesi származású Ibrahim főtolmácsot – keresztény nevén Joachim Straszt (meghalt 1571-ben) – az teszi különösen érdekessé, hogy a híres humanista, Dudith András első feleségének, Regina Straszównának közeli rokona, feltehetőleg a nagybátyja volt. A II. Zsigmond Ágost lengyel király (1520–1572) udvarában császári követként működő Dudith katolikus püspök létére megházasodott, ezzel kihívta maga ellen nemcsak az egyház, hanem saját uralkodója, II. Miksa (uralkodott: 1564–1576) haragját is.[41] A lengyel származású Ibrahim főtolmács II. Zsigmond Ágost informátora volt, szolgálataiért a lengyel király évjáradékot biztosított számára. Amikor Ibrahim bég unokahúga és Dudith András egybekeltek, nem volt más támogatójuk, mint a renegát török nagybácsi. Az ő anyagi segítségével vészelték át azt az időt, amíg Miksa császár megbocsátott Dudithnak. A magyar humanista a Habsburgok féltitkos informátora lett, és továbbra is jó viszonyt ápolt török sógorával, Ibrahimmal, a lengyel király ágensével. Ez az élénk és különös információcsere nem ingatta meg Miksa császár bizalmát Dudithban, és Ibrahim dragomán sem vesztette el a szultán kegyét.[42]
Hasonló furcsa párt alkotott Isztambulban Mahmud Terdzsümán és a mellé beosztott tolmácsként dolgozó Murád dragomán. A bécsi zsidó kereskedőcsaládban született Mahmud Terdzsümán eredeti neve Sebold von Pibrach[43] volt, a Nagybányáról származó magyar Murád dragomán pedig születésekor a Somlyai Balázs nevet kapta. Mindketten Bécsben tanultak a mohácsi csatát megelőző években, később II. Lajos magyar király apródjai voltak. A mohácsi csata idején, 17 esztendősen kerültek oszmán fogságba, muzulmánná lettek, és később Isztambulban folytatták tanulmányaikat. Mahmud sokoldalú nyelvtudásának, tehetségének és bécsi kapcsolatainak köszönhetően fényes karriert futott be a Portán. 1541-től fogva diplomáciai szolgálatban állt, a magyar, lengyel és erdélyi ügyek egyik legfőbb szakértőjének számított, de tárgyalt a franciákkal és a velenceiekkel is. 1550-ben, szülővárosában, Bécsben tanácskozott a Habsburg uralkodóval, eközben arra is szakított időt, hogy meglátogassa idős édesanyját.[44]
A magyar származású Murád 1553-tól dolgozott szultáni tolmácsként. E minőségében 1556-ban részt vett az Ogier Ghiselin de Busbecq Habsburg-ügyvivő és a Porta közt folyó béketárgyalásokon.[45] Idős korában került ismeretségbe az 1571-es, valamint 1584–85-ös Habsburg-követségek tagjaival, Arnold Manliussal, majd Philipp Haniwalddal és Johannes Löwenklauval.[46]
A diplomáciai tevékenységen túl mindketten írók és költők, humanisták is voltak, irodalmi hagyatékuk a 16. századi európai–oszmán kulturális kapcsolatok fontos dokumentumai közé tartozik. Mahmud török nyelven írt magyar krónikája, a Taríh-i Üngürusz régóta foglalkoztatja a történészeket és irodalomkutatókat.[47] Murád dragomán pedig mint az egyetlen ismert magyarul író oszmán-török költő szerzett magának nevet az irodalomtörténetben.[48] Mahmud öregkorában is rendelt magának könyveket Bécsből, Murád pedig, noha latintudása nem volt hibátlan, fordításokkal egészítette ki jövedelmét: a kutatás neki tulajdonítja Cicero De senectute című művének 1559-ből való török fordítását.[49] A Törökországban megforduló európaiak keresték társaságát, kéziratokat (főként török krónikák latin fordításait) vásároltak tőle és aláíratták vele emlékkönyvüket. Arnold Manlius német orvos (1530/37–1607) album amicorumába törökül és magyarul is beírta a következő szentenciát: „Sokkal jobb az ellensíg az olyan barátnál, aki teveled nem egyet érez.”[50]
Az Antikrisztus
Nem tudni, hogy Ferranto Samaria kapitány mennyire kedvelte az irodalmat, vélhetően kevéssé: nevét csak feleségének a nagy magyar költővel, Balassi Bálinttal való szerelmi afférja miatt tartja számon az irodalomtörténet.[51] 1583-ban mégis egy érdekes, Debrecenben kinyomtatott irodalmi művet ajánlottak Samariának. A szerző, Zombori Antal, egy vidéki református lelkész volt, aki az ajánlással alighanem a kapitány irodalomkedvelő, protestáns feleségének igyekezett kedvében járni. A terjedelmes alkotás a reformáció sajátos nyelvezetén beszél az oszmánok elleni hősies küzdelem lelki vonatkozásairól.[52]
A Makkabeus mártírokról szóló verses história Eleázár zsidó papnak és hét ifjú hitvallónak anyjukkal együtt elszenvedett mártírhalálát beszéli el IV. Antiokhosz szeleukida uralkodó zsidóüldözésének idején, i. e. 167-ben. A hagyomány Makkabeusoknak nevezi a vértanúkat, noha nincs bizonyíték arra, hogy rokonságban álltak a későbbi zsidó felkelést vezető Makkabeus (Hasmoneus) családdal. Nem akármilyen mártírtörténetről van itt szó, hanem minden vértanúság mintaképéről, a kínzások elszenvedésének, a mártír-heroizmusnak az irodalmi sablonjáról.[53]
Zombori Antal kétezernél is több verssorban taglalja a kilenc zsidó vértanú szenvedéseit: hogyan próbálja őket a zsarnok eltéríteni Mózes törvényétől, miként igyekszik szép szóval, majd fenyegetésekkel rábírni őket arra, hogy disznóhúst egyenek, s amikor ők ezt egyenként megtagadják, válogatott kínzásoknak veti alá őket, míg mindnyájan meg nem halnak. Utolsóként a zsidó ifjak anyját vezetik a király elé, lehetőséget adva neki, hogy legkisebb fiát megmentse a kínhaláltól, s rávegye a gyermeket a hit megtagadására. Ám az asszony inkább bátyjai példájának követésére buzdítja a fiút – s ezután mindkettőjüket kivégzik.
Zombori Antal a Makkabeusok II. könyvének 6–7. fejezetére hivatkozik, ahol a mártírtörténet valóban meg is található. E bibliai könyv mégsem lehetett a históriák kizárólagos forrása, mivel a magyar versekben elbeszélt történet számos lényeges ponton eltér a Biblia szövegétől. A história valójában egy másik mű, az apokrif Makkabeusok IV. könyvén alapul. Ez az i. sz. 1. században keletkezett hellenisztikus zsidó irodalmi alkotás – melyet sokáig tévesen Flavius Josephusnak tulajdonítottak – része a Septuagintának, ám a Vulgatából kimaradt. A nyugati kereszténység valójában akkor ismerte meg, amikor Rotterdami Erasmus 1517-ben sajtó alá rendezte a könyv kölni eredetű, jellegzetesen hagiografikus, latin variánsát. A Makkabeus mártírokat különös tisztelet övezte Kölnben, mivel állítólag a 12. századtól fogva ott őrizték a hitvallók ereklyéit. Erasmus a kölni bencések kérésére dolgozta át az „uralkodó értelemről” szóló könyvet, melyet ő is Josephusénak vélt. Ez a kölni származású erasmusi szövegváltozat bekerült a latin nyelvű Josephus-összkiadásokba, ezek révén Európa-szerte ismertté vált, és különösen protestáns körökben páratlan népszerűségnek örvendett. A reformáció hívei általában allegorikusan értelmezték és önmagukra vonatkoztatták a történetet. A zsarnok Antiokhoszban az Antikrisztust, a zsidó mártírokban pedig az „utolsó idők” szenvedő kiválasztottainak közösségét vélték felismerni. Az Erasmus tekintélyével alátámasztott, retorikailag gondosan kimunkált apokrif irat a Makkabeusok II. könyvéből jól ismert tárgyat, a Makkabeus fivérek és szüleik vértanútörténetét egyetlen sztoikus filozófiai téma köré csoportosítja: a hitvallók tettei azt bizonyítják, hogy a szilárd meggyőződés és az értelem uralkodni tud az érzelmek felett.[54]
A „Szent Makkabeusok” apokrif bibliai története tehát példázat, amely az oszmán hódítás elleni állhatatos küzdelemre, ellenállásra buzdít. Tudjuk, hogy Európa milyen heves világvége-várakozásokkal telve lépett az új, a 16. századba. Mind Luther, mind Melanchthon különös érzékenységgel értelmezték az Ó- és Újszövetség apokaliptikus könyveit. Nem csoda, hogy a Makkabeus-történet szimbolikája élénk érdeklődésre talált a reformátoroknál is. Antiokhosz Epiphanész is azonnal megtalálta helyét a protestáns apokaliptikában.[55] A lutheri–melanchthoni történetfelfogásban Antiokhosz Epiphanésznek kiemelkedő szerep jut: ő uralkodik a harmadik világbirodalom vége felé, ő a „kis szarv”, a „bősz tekintetű király”, aki előáll „a bűnök tetőfokán”. Bukása tehát az utolsó világkorszak kezdetének előjele. Ennek végét, az utolsó ítéletet, miként az közismert, a 16. századi protestáns felekezetek saját korukra várták. Oda kell figyelnünk arra, hogy a „gyalázatos” Antiokhosz Epiphanész zsarnoki vallásüldözését és a mártírok helytállását ez a bibliai könyv is „megjövendöli”. Márpedig ez a könyv döntő hatással volt a reformáció történelemszemléletére. Többek közt ez szolgáltatott érveket a birodalom átszármazásának (translatio imperii) gondolatához.
Nem érdektelen az sem, hogy Dániel próféciáját, Antiokhosz példáját maga Melanchthon is Magyarországra vonatkoztatja: „Nem az evangélium szava csalogatja Magyarországra a törököket, hanem a hosszú ideje tartó mérhetetlen bálványimádás és más förtelmek” – írja Dániel-kommentárjaiban.[56] A magyar protestánsok számára a „pogány Antiokhus” egyértelműen a „testi Antikrisztust”, a törököt jelképezi. A vidéki protestáns prédikátor a reformáció által megújított évszázados keresztény és zsidó hagyomány nyelvén beszél az oszmánok elleni helytállás jelenvalóságáról.[57]
A Nagy Török
Mahmud Terdzsümán az 1540-es években írta nevezetes magyar történeti művét, a Taríh-i Üngürüszt.[58] A Magyarországon őrzött értékes török kézirat egy Iustinus Világkrónikáját követő, latin nyelvű Nagy Sándor-életrajz és a magyar krónikairodalom invenciózus ötvözetét nyújtja. A könyv történeti újdonságot nem tartalmaz, ám irodalmi és politikai értelemben figyelemre méltó kompozíció. A Szülejmán császárnak ajánlott magyar krónika leleményes ötlettel Nyugat-Európa meghódítójaként mutatja be az Iszkendernek nevezett makedón uralkodót.[59] A Nagy Sándor birodalmát uraló oszmán padisah a bizánci (kelet-római) császár örökösének tudta magát, és igényt formált a Római Birodalom nyugati részére is. Mahmud krónikája ebben a törekvésében erősíti meg Szulejmánt, és egyenesen a „nemcse” (német) király fővárosának, Bécsnek elfoglalására biztatja.[60]Mindebből Mahmud személyes ambíciói is kihallatszanak. Szeretett volna a győztes szultáni seregekkel visszatérni szülővárosába, és aligha lett volna ellenére, hogy „bécsi pasaként” a Hofburgban lakjon.
Az oszmán expanziónak kezdettől fogva létezett ez a sajátos, az iszlám vallásból nem megmagyarázható, birodalmi aspektusa. Konstantinápoly meghódítása (1453) óta erősödött az az oszmán birodalmi tudat, mely szerint, amikor az oszmánok elfoglalták Rúmot (vagyis Bizáncot), ezzel a rúmik – köztük Nagy Sándor – jog szerinti örökösei lettek.[61] Ezt támasztotta alá a törökök trójai eredetének mítosza is.[62] A Konstantinápolyban, a „második Rómában” székelő oszmán uralkodó – ezen ideológia értelmében – a német-római császárral egyenlő jogon pályázhatott az egységes és oszthatatlan császárság, az egykori Imperium Romanum, vagyis Ázsia és Európa feletti uralomra.[63]
Ezt az ideológiát erősítették a Portán nagy befolyásra jutó, európai (keresztény és zsidó[64] származású) értelmiségiek. Az 1520−30-as években a görög anyától származó Ibrahim nagyvezír (Makbul İbrāhīm Paşa, 1493–1536)[65] és bizalmasa, a Magyarország törökbarát kormányzójaként regnáló velencei Alvise Gritti (1480–1534)[66] nagyszabású tervet szőttek Európa meghódítására. Az elgondolás szerint egyszerre, egy időben támadták volna meg Ausztriát Magyarországon keresztül, és Itáliát a tengeren át. Az oszmán győzelem után Itáliát oszmán protektorátus alatt két részre osztották volna, az északi részt I. Ferenc francia király kaphatta volna, míg délen oszmán vazallus-állam jött volna létre, melynek élére nem mást, mint magát Alvise Grittit, a velencei dózse fiát szánták. Tudjuk, hogy a grandiózus terv nem vált valóra, az Európa elleni szárazföldi támadás 1532-ben, a kicsiny magyar határszéli várnál, Kőszegnél elakadt, és Ibrahim és Gritti hamarosan kegyvesztettek lettek.[67]
Nem véletlen, hogy Gritti és Ibrahim ellen Isztambulban az volt a legfőbb vád, hogy úgymond elkeresztényiesítik az udvart. A hithű muzulmán ulemák szemében a rúmi név gyakran tartalmazott pejoratív mellékzöngéket. Elfajzott, egykori keresztényekből lett rossz muszlimokat láttak bennük, akiknek kivétel nélkül gyenge a hitük.[68] Ibrahim pasa bukásának okai között fontos szerepet játszott a nagyvezír iszlámellenesnek minősülő hatalmi reprezentációja is.[69] Tudvalevő, hogy Ibrahim saját palotájával szemben, a konstantinápolyi Hippodromban felállíttatta a Budáról, Mátyás király palotájából elhurcolt reneszánsz szobrokat.[70] Ellenségei azt a paszkvillust terjesztették róla, hogy „két Ábrahám élt a földön: az egyik ledöntötte, a másik felemelte a bálványokat”.[71] A mazullá lett „eretnek” Ibráhimot nem sokra rá megfojtották, kegyencét, Grittit pedig az erdélyi magyarok lefejezték.
Mindazonáltal tovább éltek az Európában Nagy Törökként emlegetett oszmán uralkodó római császári ambíciói. Ezek a törekvések mutatkoztak meg az I. Szülejmán által Isztambulban épített nagymecset, a Szülejmanije, és a II. Szelim (1566–1574) által Drinápolyban emelt Szelimije komplexusaiban. Mindkét épület az isztambuli Hagia Sophia méltó vetélytársa kívánt lenni. Pontosan érzékelték és értékelték is ezt az oszmán szándékot az európai humanisták is. Ogier Ghiselin de Busbecq − ugyanakkor, amikor felfigyelt Szent György török kultuszára −, megértette a Szülejmanije épületének valódi jelentését is.[72] A flamand író pontosan tudta, hogy I. Szülejmán építőmestere, Szinán (1490 körül–1588) tudatosan törekedett Salamon király egykori jeruzsálemi templomának jelképes újjáalkotására, miként magára Szülejmánra is mint királyok királyára (padisahra), második Salamonra tekintettek fel alattvalói.[73]
Mahmud Terzsdümán irodalmi alkotása, a magyar forrásokon alapuló Taríh-i Üngürusz[74] a szavak eszközeivel ugyanazt a birodalmi célt szolgálta, a melyet Szinán építőmester is szolgált a maga építőköveivel.
A jó török
Az 1584–85-ös Habsburg császári követség tagjaként Konstantinápolyba érkezett a kor egyik jelentős német humanistája, Johannes Löwenklau (1541–1594).[75]Grécistaként és bizantinológusként már régóta érdeklődött az Oszmán Birodalom története után – amit ő is a bizánci történelem folytatásaként képzelt el.[76]Komoly kihívást jelentett számára az a tény, hogy Európában még senki sem vállalkozott arra, hogy eredeti oszmán forrásokon alapuló török krónikát írjon. Egy ilyen nagyszabású munkához gyűjtött kéziratokat Isztambulban Johannes Löwenklau.[77] Nehézséget okozott számára az is, hogy nem tudott törökül, ezért nemcsak kéziratokra, hanem tolmácsra, fordí
