Jelen cikk első változatának megírásakor (május végén) A ‘Most vagy Soha’ című filmet két és fél hónapja játszották moziban, de már akkor se volt könnyű feladat helyszínt és időpontot találni, hogy aki első lendületből nem látta, az is megtekinthesse. Ezt a vetítési arányt nem lehet sikertörténetként értelmezni, pláne a befektetett energiát és mindennemű támogatást tekintve. Jó ideje pedig teljesen lekerült a műsorról, tehát még fél évet se élt a mű.
A filmről számtalan kritika született már megjelenésekor (és azóta), de mostanra talán kellően messzire kerültünk attól, hogy az első, közéletileg is felkorbácsolt érzelmek alapján alkossunk véleményt. Ugyan most sem kisebb a kihívás, de legalább a kommunikációs háttér-zajterhelés kisebb, s
megpróbálhatunk a filmre, mint műalkotásra tekinteni.
Ha a filmmel kapcsolatos elvárások szélsőségesek voltak is, jobb esetben közös volt az érdeklődés, hogy mit sikerült megalkotni a magyar nemzet történelmének és irodalmának egyszerre legnagyobb szereplőjének és az 1848-as év egyik legjelentősebb napjának a történetéből. Komoly volt a tét, jelentős – de jogos – a vállalás, és valódi bátorságra volt szükség a megalkotásához. A bátorság megvolt, a film – nem kevés késéssel, de – megvalósult. A létrehozott alkotás kétségkívül film volt jellemzőit tekintve, hiszen voltak benne szereplők, díszlet, filmzene stb. De pusztán
a külsőségek nem elegendőek ahhoz, hogy valamit ténylegesen filmnek tekinthessünk.
A külsőségek mellett viszont nem mehetünk el szótlanul. Különösen, hogy azokban (majdnem teljesen) ki is merül a film minden erénye, ahogy ezt több kritika is megerősíti. Valóban igényes a díszlet, a jelmezekre szintén nagy gondot fordítottak, bizonyára a szereplők megjelenése és frizurája is megfelelően volt kialakítva, így elismerés mindazoknak, akik ezeken dolgoztak. Az említettek esetében az anyagi ráfordítás szükségessége is érthető. Egészét tekintve azonban különös fintora a dolognak, hogy a legmeghökkentőbb, ugyanakkor történelmileg teljes mértékben korhű elem igényelhette a legkevesebb anyagi támogatást: a
sár.
A 19. század Pest-Budájának utcái (és így lakói) még javában dagonyáztak e nemes összekötő elemben (más európai nagyvárosok nemkülönben), miközben, amint a filmben is jól látszik, olyan mérnöki csúcsteljesítmények voltak már felépülőben, mint a Lánchíd. Sáros utcák tehát mindenütt, legyen szó főutcáról, piacról vagy a Nemzeti Múzeum előteréről, ami teljes kontrasztja a forradalmi magasztosságnak. A piac átvitt értelemben is egy massza, oda jár a paraszt, a cseléd, a hajdú, a juhász és a nemes is, és eközben marhák járják keresztül-kasul az egész várost. Ebből az hangulatból tehát kapunk ízelítőt, és ez fontos is, mert ugyan az épületeket (így akár a jól dokumentált Pilvaxot is) el tudja képzelni a mai ember, de a korabeli városrendezési viszonyok aligha jelennek meg lelki szemeink előtt, amikor valamelyik éves rendezvényen a Nemzeti Dalt szavalják.
És ott vannak a színészek. Jobbára fiatalok, akiknek ez (lehetne) az ugródeszka a filmes világhoz, vagy legalább további színházi felkérésekhez. Kétségkívül hatalmas erénye a Most vagy Soha! filmnek, amit sokszor nem tud megugrani a magyar film, hogy nem színházi színészekként, hanem filmszínészként beszélnek benne a szereplők. Ha összehasonlításként egy másik, szintén történelmi filmes alkotásra, a Tündérkert sorozatra gondolunk, abban szinte csak a főszereplőnek sikerült ezt maradéktalanul megvalósítania, ami persze lényeges elem, de a sorozatban felsorakoztatott szereplők számához képest fájó statisztika. A hanghordozás tehát a Petőfi-filmben rendben van. Ugyanakkor a legjobb indulattal is pusztán néhány szereplőre igaz, hogy a karaktere meg lenne alkotva, sőt valójában mindössze egy szereplőnek van valódi (bár igen egyoldalú) személyisége, Farkaschnak. Horváth Lajos Ottó legjobb kvalitásai szerint, kiválóan alakítja a gonoszt, de kár, hogy ez a (kitalált) szereplő viszi el a prímet. Róla sok minden nem derül ki, noha legalább felsejlik némi háttérinformáció, miszerint „nehéz gyerekkora volt”. A rosszarcú bérenc-csapatról viszont már csak annyit tudhatunk, hogy ők is gonoszok. Szerepüket színezi valamelyest, hogy egyikük, Meyer (Jászberényi Gábor) már kezdetben rosszallóan nézi Farkasch egyik durva kegyetlenkedését, és a későbbiekben átáll a „jó oldalra” (ki lehetett volna fejteni a pálfordulást, de sajnos elmaradt). Vissza lehet még idézni a filmből a szoknyapecérnek kigondolt Vasvári Pált (Fehér Tibor), de neki is csak a kinézetét, és a nem igazán sikerült szellemeskedéseit. Megemlékezhetünk még talán Jókairól (Koltai-Nagy Balázs), bár inkább mint további felsorakoztatott szereplőről. Sajnos, egyiküknek se adtak értékelhető szerepet a megjelenésen és néhány sablonos mondaton túl. Bordás Roland, Bulyovszky Gyula megszemélyesítője például remek Woland volt a Nemzeti Színház Mester és Margaritájában, de hiába, itt néhány megnyilvánulásnál nem kapott többet, miközben egyébként főbb szereplőként van felsorolva a filmes stáblistán.
Összességében nem túlzás azt állítani, hogy
a film leginkább Farkasch titkosrendőrről szól, a többiek mellékszereplők. Ez meglehetősen furcsa, tekintve, hogy eredeti szándék szerint a forradalomnak és Petőfinek kellett volna a főszereplőknek lenniük.
Petőfi megformálója, Berettyán Nándor szimpatikus tekintetű fiatalember, petőfis kinézete van, de hiába, ha egyébként Petőfiből alig hoz(hat)ott ki valamit. Ki volt valójában Petőfi, a nemzet költője, milyen volt a viszonya a korszakhoz, az őt körülvevő társadalomhoz, a közvetlen társaihoz? Annyi derül ki, hogy elszánt volt a forradalom kapcsán, és hogy szereti a feleségét, de semmi egyéb történelmileg ismert információ nem derül ki róla, vagy ha mégis, akkor hibásan (pl., hogy erős fizikum, miközben katonának sem volt alkalmas). Júlia színésze, Mosolygó Sára szintén csinos ifjú, de minimum kockázatos egy hol bájosan elmosolyodó, hol amazonként harcoló nőszemélyt formálni belőle, aki alkalomadtán a nála háromszor termetesebb, harcedzett Farkascht is képes megszorongatni.
Mindezek mellett díszes diadalmenetben dübörög végig a filmen a filmzene. Érthető, hogy erre pl. egy trailer esetén szükség van, és természetesen legyen a filmnek is karakteres, sokszor felbukkanó zenéje, de ne folyamatosan legyen jelen, mert attól inkább lesz a film egy – jelen esetben két óráig – elhúzódó előzetes, ami jelentősen zavarja az élményt. Szerencsére a film így is jobban sikerült annál, mint amit az ember a valódi előzetes alapján várna, de ez sovány vigasz. Talán nem a zene teszi, hanem egyéb hangmérnöki hibák, hogy bár legtöbbször szép tisztán hallani a színészek beszédét, egyes fontosnak tűnő mondatokat teljesen elnyel valamiféle zaj. Ez olyan alapvető hiba, ami nem férhetne bele egy ilyen volumenű produkcióba.
További részletezés helyett tegyük fel a kérdést, hogy mi lehetett a film célja, ki lehetett a célközönség, és mindezek tekintetében sikerrel járt-e? A téma alapján joggal várta a néző, hogy az 1848-as forradalom és benne Petőfi szerepének bemutatása a cél, a büdzsé alapján pedig, hogy szólítsa meg (a filmbe nem kevés adóforintot befizető) honpolgárt.
Ez a film, úgy tűnik, nemhogy nem akar mindenkihez szólni – vagy ha akar, nem sikerül neki –, de problémásabb, hogy tulajdonképpen nincs mondanivalója azon túl, hogy bemutatja a hivatkozott nap eseményláncolatát, „ahogy történt, és ahogy történhetett volna”.
Egyedül hangsúlyosan a magyar nyelv használatának követelése merül fel, ami részben indokolt, hiszen igen jelentős ekkoriban a német nyelv használata (köszönhetően az arányaiban is nagyobb németség jelenlétének, amit viszont a feliratokon túl alig támaszt alá más), de valójában 1848-ban már negyedik éve hivatalos nyelv volt a magyar, tehát ezért nem kellett demonstratívan küzdeni. A kor másik célja a szabadság követelése (lett volna), de hogy kitől és mitől, az csak bizonytalanul sejlik fel néha (osztrákok? németek? miért akarunk tőlük szabadulni?). Így ha valaki ebből a filmből szeretné megérteni a történelmi hátteret, az sajnos, nem fogja. A 12 pont is megérdemelt volna nagyobb figyelmet annál, hogy felsorolják és kinyomtatják – ezek jobb esetben még visszhangoznak a legalább általános iskolát elvégzettek fülében –; értelmezésük érdekesebb kérdés lett volna, de arra nem került sor.
A film leginkább ifjúsági, kosztümös kalandfilmnek tekinthető, azaz ha valakinek mégis, akkor a fiatal tanulási fázisban lévő korosztálynak szólna, de sajnos pont nem segíti a korszak megismerését. Már amennyiben ez a korosztály még jár moziba (a kb. harminc fős nézőközönség soraiban néhány fiatal tűnt fel, ők is szülői vagy nagyszülői kísérettel érkeztek), és amennyiben le tudja kötni bármilyen film két órán keresztül. Egy idősebb nézőnek, akinek még életforma is lehetett (lehet) a mozizás, le tudja kötni a figyelmét, ha más nem, a filmmel szembeni elvárások miatt. Ő viszont pont nem kalandfilmre készülne, mivel megvan benne az a jogos igény, hogy ennek a filmnek ki kell emelkednie a sorból, és valóban szólnia kell valami többről, hiszen itt a létünkről és hovatartozásunkról beszélünk, egy sorsfordító pillanatban.
Összességében a film legfeljebb egyszer nézhető alkotásként működik, ami nagyon szerény eredmény. Miközben minden támogatást megkapott, amit megkaphatott, és megvolt a lehetőség egy jó értelemben vett identitásfilmre, az erőforrások hiábavalónak bizonyultak. A Most vagy soha! tehát kivált forradalmi érzelmeket, de ezek sajnos a csalódás és a düh érzelmei. Nagy kár.
