A költő lelke nem volt makulátlan,
meg az elméje sem volt neki tiszta,
a versidomok szerelmese volt ő,
egy mániákus verslábfetisiszta.
Molosszusok s ionicus a minorék
hozták hagymázas izgalomba őt,
s a versformák, e verslábakra húzott,
ütemre lejtő, csábos verscipők.
Léptük zaja, mit más normlis ember
egyhangú trappolásnak hallana,
vonzotta, mint szirének énekének
varázsos, elveszejtő dallama.
A Szepes-Szerdahelyi-féle Verstant
úgy bújta, mint kamaszfiúk a Playboyt,
s ha betévedt egy antikváriumba,
a verseskötetek közt enyhe tébolyt
érzett magán, végigtapizta őket,
– ennek sprőd, annak lágy dereka volt –
arcát a lapjaik közé temette,
s mindbe mélyen, mohón beleszagolt.
Szerelmes volt minden verseskötetbe,
a bájosan rosszakba legkivált,
mik úgy hordták direkte szexepilként
a sok kacéran feltünő hibát.
S oly eksztázisba jött, mint egy királyfi,
ki elhagyott üvegcipőre lel,
ha elfelejtett versformára bukkant,
és rögeszmésen próbálgata fel
sóhajra, sejtelemre, gondolatra,
s ha egyre sem simult a verscipő,
hát fogta, és kitisztogatta szépen,
és ablakába tette azt ki ő –
valamit hátha hoz bele az ihlet,
ez a linkóci, lenge Mikulás,
amire táncra perdülhet a lélek,
a fönt említett, kissé makulás.
Szerelmes volt minden verseskötetbe, / a bájosan rosszakba legkivált, / mik úgy hordták direkte szexepilként / a sok kacéran feltünő hibát. – egy verset olvashattok Varró Dániel Mi lett hova? című kötetéből a DRÓTon.
