„…a korán kiáltókra és a későn kapcsolókra, / a nemtudtoktisemmitre és a mindentudókra, / a félelemkeltőkre és a rettegőkre.” – folytatja az első strófában a költőnő. Mielőtt tovább olvasnánk a mindössze négy versszakból álló Körútzár című versét, álljunk meg és tűnődjünk el azon, hogy kikre-mire is gondolhat a költő? Kik azok, akik korán kiáltanak? Azok, akik – mint én –, bármi történjék is előző nap, hajnalok-hajnalán kelnek?
Természetesen nem, ahogy a későn kapcsolók sem azok, akik későn kapcsolnak át egy-egy politikai műsorra. Ezt mindenki érti és tudja, nem csak azok, akik „mindenttudnak”, hanem azok is akik „nemtudnaksemmit”, különösen értik a „félelemkeltők” és legfőképpen értik a „rettegők”.
Ezért csodálatos ez a vers. Ezért mély, őszinte, ezért megkerülhetetlen. Mert mindannyian értjük.
Tudjuk, hogy miről van szó, amikor a második versszak első sorában a költőnő megismétli, hogy „Íme az ország két részre szakad…” – jelen időben, már-már prófétai hangon, feltáró és felmutató őszinteséggel, egy szinte közhelyet, amelyről mindenki tudott, beszéltünk is róla, erről volt szó, jobban mondva csak szó volt, de tenni szinte semmit se tettünk, hogy ne épüljenek egymással szemben „játszóterek” és „harcmezők”, hogy ne lehessenek „áldozatok” és „bűnbakok”, hogy ne legyen mindennaposok a „nincstelenek” és az „elfordulók” tömege.
Hiszen mindannyian voltunk már nincstelenek és láttuk, hogy ki mindenki fordult el, és elfordulók is voltunk, midőn nincstelenekről vettük le tekintetünk.
Itt mindenki bűnös, ha másban nem, hát az együttérzés hiányában,
mely nélkül lehetetlen normális közösségben élni. Igen, én is.
Éppen ezért tovább folytatva a vers olvasását, a harmadik strófa első sorára hívnám fel a figyelmet, amely vált és a közéletből-közbeszédből ismert „két részre szakad” jelenidejű, már-már közhelyként ható mondata helyett azt mondja: „Íme, az ország megreped középen.” – Ez a repedés, ez e romlás sokkal drámaibb, hiszen azt érzékelteti, hogy van – vagy legalábbis volt – valami, ami elromolhat, ami megrepedhet, mintegy megragaszthatatlanul, megjavíthatatlanul, s van ebben a repedésben fájdalom is, mint amikor lábszárcsont vagy gerinccsigolya reped meg, valaminek – vagy még inkább valami élőnek – tartó oszlopa. Vagy mintha árbóc lenne, melyen már nem fújják, tán sosem fújták „fényes szelek a vitorlát”.
Erre erősít rá a költőnő, midőn úgy folytatja „roppan és elsüllyed, lelet lesz jövőre” – mintha süllyedő hajó lenne, kompország – ez ismerős valahonnan, ugye? – , amely Keletről Nyugatra, Nyugatról Keletre rohan, csak pénz legyen és nők.
Nem, ez már nincs benne a versben, és ez már nem is szoros olvasás, de mégis benne van a versben, úgyhogy a legjobb, ha folytatjuk és odafigyelünk arra, amit a költő mond: „két részre szakad / ha túl akarsz élni, / húzódj az egyikbe, ne maradj középen.”
Van még egyáltalán közép? Van még mérték? Vagy már csak „nincstelenek” és „elfordulók” vannak?
Arról, hogy most mi van egészen pontosan a vers utolsó strófája tanúskodik, midőn így szól „Most minden közvetlen, most minden jelentés, / az ország szétszakad, tükör szeli ketté…” – Tükör, amely által homályosan ugyan, de felderenghet, bárki olvasóban, hogy igaza van a költőnek, midőn úgy zárja versét, hogy „két partja két tábor, kettő részre szakad: / a félelemre és a félelemre.”
Igen,
ezt sikerült itt összehozni. Embereket, akik egymással szemben állnak és félnek.
Félelemben élnek, hogy mi lesz holnap, és abban sem biztosak, hogy mi van ma, azt meg már végképp elfelejtették, hogy mi volt tegnap. Ahogy Petri mondaná „örökhétfő”. Nem lesz itt forradalom, nem lesz itt változás. Konstans polgárháború van, amelyben félelemben élnek sokan. Félelemben, amelyben élni halálos. Megmérgezi az ember életerejét, alkotókedvét, kapcsolatait, létezésének alapját.
Mit lehet tenni, hogy az ember ne félelemben éljen?
Fel kell tenni a kérdést, hogy mi okozza ezt a félelmet? Könnyebb megtalálni a külső, mint a belső okokat. Sokkal nehezebb önmagunkban észrevenni, hogy mi az, amit féltünk, amitől félünk. Hiszen félnivalót mindig a legkönnyebb találni. Aztán, amikor megvan: ki kell tépni a félelmet tövestül a szívünkből, mert nem lehet rettegésben élni. Illetve lehet, de az sosem lesz teljes és boldog élet, hanem az a folyamatos halál. Márpedig azt, hogy testvér testvért öljön, hogy magyar magyarnak legyen a farkasa, hogy folyamatos félelemben éljünk, hogy a polgárháborút elkerüljük csak egyféleképpen tudjuk elérni: ha abbahagyjuk ezt az egészet, ami most van és egyszerűen újrakezdjük. Félelem nélkül. Együttérzéssel. Törekedve arra, hogy lehessen Magyarországon magyarként boldogan és szabadon élni.
1956-ban is ennyit szerettek volna az emberek, 2016-ban sem szeretnének többet. Éppen ezért pontos látlelet Turi Tímea verse, amelyet nem a nemlétező Népszabadságban, hanem a Fedél Nélkül 2016. október 20-ai lapszámának kilencedik oldalán találhat meg mindenki.
