A mi kultúránk és a nyugati kultúra között bizonyos értelemben oly áthidalhatatlan a különbség, mint egy szanatórium betegeinek gondja és a névtelenül elhulló állatok haláltusája között.” (Pilinszky János)
Szerencsére a névtelenül elhulló állatok kínzó és zavaró agóniájával nem kell nap mint nap szembesülni, mivel remekül meg lehet a valóságot úgy konstruálni, hogy azt a kényes idegrendszerű szanatóriumi betegek is fel tudják dolgozni: a háború valójában fennkölt szabadságharc, ahová csillogó szemű, mosolygós fiatal nők vonulnak be, és még véletlenül sem vértől tocsogó mészárszék, ahol úgy fityeg a kiszakadt vese a háromnapos hullán, mint ideges haditudósító nyelve hegyén rekedt polkorrekt jelző.
Mert az igazság már a világteremtésekor cseppfolyós maszlagként terpeszkedett Isten szándékában. „Kezdetben teremté Isten az eget és a földet. A föld pedig kietlen és puszta vala, és setétség vala a mélység színén, és az Isten Lelke lebeg vala a vizek felett. És monda Isten: Legyen világosság: és lőn világosság.” Ezért is beszélünk annyit, hogy teremtsünk. Mert akárhogyan is, az ember legfőbb vágya, hogy Istenné válhasson. Márpedig a szavaknak teremtőerejük van. De csak akkor, ha társul hozzájuk jelentés. Abban a pillanatban, amikor ez szertefoszlik, azaz bármi jelenthet bármit, semmi sem fog jelenteni semmit.
A görögök ehhez a kérdéshez is pragmatikusabban álltak hozzá. Hagyták a fenébe a megbízhatatlan szavak csalfa tévelygését. Platón is úgy vélte, nincs a valóságnál nehezebben megfogalmazható dolog, és mindaz, amit igazságnak vélünk, nem más, mint az árnya valami eredetinek, ami az ember számára szemmel láthatatlan. A vélt valóságunk tehát csak árnyék.
Ebből következik, hogy kegyetlenség lenne a szanatórium lakóit az igazsággal traktálni. Márpedig, ha valami jellemző a civilizált világunkra, az a kegyetlenség teljes felszámolása. Legalábbis a szavak szintjén – amelyek amúgy sem jelentenek semmit. Mert akárhogyan is igyekezzünk bizonygatni, úgy tűnik, nincs az ember számára izgatóbb, mint a szadizmus.
Csak ezzel lehet magyarázni, a dark web létezését és népszerűségét. Tehát mindaközben, amíg dollár- és euró-milliókat költenek finom hangolású bürokraták arra, hogy jobb emberré legyünk – jelen esetben a jobb ember az, aki mindent elfogad és mindent szeret – aközben néhány élelmes némi pénzecske ellenében megmutatja, hogyan kínoznak halálra szűzeket.
Emberáldozat.
Mi sem különbözünk annyira a vérszomjas aztékoktól, csak szebben tudunk fogalmazni. Oh, nagy és hatalmas Quetzalcóatl isten, gyere vissza hozzánk! Lecsapolt a harcos vérével, gyereklány kiszakított szívével, vénember megrágott veséjével, öregasszony szétzúzott lépével hívogatunk. Gyere vissza hozzánk, Quetzalcóatl isten.
A narratíva számít. Ezt már a görögök is tudták. Ezért írtak olyan megvetően és olyan sokat a barbárokról, nehogy abba a hibába essenek, hogy olyanok legyenek, mint ők. Mert azok az elvetemültek – a felvilágosultság és a civilizáció hiányában – sok galádságra képesek. Mint például a zabolátlan szenvedélyre. Márpedig a görögök szerint minden, ami zabolátlan, mélységesen megvetendő. De az vesse rájuk az első követ, aki nem ugyanígy érez, hiszen mindannyian imádunk megvetni másokat.
Mi van akkor, ha a névtelen állatokat be akarjuk vinni a szanatóriumba, vagy legalábbis el akarjuk velük hitetni, hogy ők is odavalók? Más szavakkal: lehet-e két lélekkel élni?
Egy régi történet szerint Szkülész, a szkíták királya egy nap betévedt Olbiába, a Fekete-tenger partján álló görög városba. Annyira megtetszett az, amit ott látott, hogy rögtön két emberré lett: két felesége volt, egy a városban, a másik kint a szkíták közt; két házat tartott fent: egyet közel az agorához, a másik csak egy sátor volt a pusztában; és kétféleképpen örült: egyszer a görögökkel a Dionüszosz templomban, máskor a barbárokkal a sztyeppén. De egy nap, amikor éppen a boristent ünnepelték a görögökkel bent Olbiában, pár szkíta véletlenül meglátta, ahogy Szkülész eksztázisban táncolja végig a város utcáit. Ekkor határozták el ezek a pusztai emberek, hogy akkor inkább megölik a királyukat, pedig akkorra már Szkülészt alig néhány kupica bor választotta el attól, hogy végképp göröggé legyen.
Akkor hát lehet két lélekkel élni? Attól függ, ki kérdezi. Illetve attól is, hogy adja meg rá a választ. De a szavaknak amúgy sincs jelentésük sem jelentőségük, mégis ölhetünk velük. A valóság sem létezik, hiszen kegyetlenség lenne megmondani bárkinek, hogy ilyen helyzetben mit ildomos csinálni. Különben mindenre van megoldás, hiszen nem vagyunk mi barbárok, csak magasra épített falak között várjuk, hogy végre értünk jöjjön a világvége, így vetve véget a szanatóriumi lét kínzó agóniájának!
