„Blecher úgy él, hogy közeli viszonyt ápol a halállal.“

Max Blecher

Fényes odú

– regényrészlet –

Max Blecher (1909–1938)

„Blecher úgy él, hogy közeli viszonyt ápol a halállal.“ (Mihail Sebastian)

Bár Max Blecher a XX. század szülötte, mégis a XXI. század írója lett, ugyanis a szinte teljesen elfeledett alkotót az utóbbi időszakban újra felfedezték. Sajátos világának kialakulásában tragikus módon szerepet játszott a Pott-betegségnek is nevezett csonttuberkulózis okozta mérhetetlen szenvedés. Blecher betegségét 1928-ban diagnosztizálták, majd francia, svájci és román szanatóriumokban kezelték. Utolsó éveit a szülei vásárolta kis házban tölti Románvásár külvárosában (Moldva, Románia). Itt látogatják meg barátai, többek között Mihail Sebastian, aki Naplójában (Jurnal, 1995) több ízben is megemlékezik szerencsétlen sorsú írótársáról. Első elbeszélése Tudor Arghezi lapjában (Bilete de papagal) lát napvilágot 1930-ban, de közöl André Bretonnál, a Le Surréalisme au service de la révolution-ban is. Levelezőtársai között találjuk Bretont, André Gide-et, Martin Heideggert, Geo Bogzát, Ilarie Voroncát és Mihail Sebastiant.

Művei: Corp transparent (versek, 1934), Întâmplări în irealitatea imediată (regény, 1936), Inimi cicatrizate (regény, 1937), Vizuina luminată (regény, 1971). Munkáit lefordították angolra, németre, olaszra, franciára, spanyolra.

Magyarul: Történetek a közvetlen irrealitásban (2016, Kriterion, ford.: Vallasek Júlia); Áttetsző test (2018, Lector, ford.: Balázs Imre József); Heges szívek (2018, Kriterion, ford.: Boda Edit) Radu Jude 2016-ban forgalomba került filmje (Inimi cicatrizate – Sebhelyes szívek) Blecher második regényének nem egyszerű megfilmesítése, hanem annak szubjektív olvasata. (B. E.)

A fordítóról: Boda Edit (1975) magyar és angol szakot végzett a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem (1997). Fordításai: Max Blecher: Heges szívek (Kriterion, 2018. Regényfordítás románból. 227 oldal); Edgar Hilsenrath: Mese az utolsó gondolatról (Ezredvég, 2010. június–július. Regényrészlet németből).

Másik részlet a regényből a Literán itt olvasható.

Szép téli napokon a rózsaszínben játszó pazar és végeláthatatlan vattaszőnyegfelhők néha Leysin lábaitól egészen messzire kiterjedtek a szódásüvegszerűen áttetsző, káprázatosan kék égen. Ruhátlan betegek sütkéreztek a szanatóriumi teraszokon, a szélcsendes és tiszta levegőben még csak a legenyhébb szellőcske se mozdult, meleg volt, bár a környező mezőket és háztetőket sziporkázó hó födte.

Farsangi időszak volt éppen, így a betegek elhatározták, hogy a szanatórium szalonjában szórakoztató kis maszkabált szerveznek. Úgy tervezték, hogy mindenki beöltözik, még a betegebbek is, akiket az ápolók és a nővérek majd hordágyon hoznak el. Már néhány nappal korábban nekiláttak a készülődésnek, hogy aztán a kijelölt estén mindenki vidáman izgatott lehessen. Pont napsütéses téli nap volt az a nap, a dolgokat megbeszélő, illetve az általuk szervezett estélyről viccelődő járó betegek öltözetlenül futkorásztak a teraszon.
Még az ápolónők is részt vettek az előkészületekben, aznap senki sem foglalkozott a kezeléssel, a tapssal és vidám kérdésekkel fogadott vizitelő orvosnak pedig már nem lehetett semmi ellenvetése. Elismerte, hogy a betegeknek is kell néha a szórakozás.
Fekete-sárga rombuszos szövetből jelmezt készíttettem, és mit sem számított, hogy még mankóval járok, hiszen mozgássérült bohóc lettem. Este aztán a szalonba lemenve megcsodálgattuk egymás jelmezét. Volt közöttünk egy halvány arcú sovány fiatalasszony (tüdeje miatt került szanatóriumba), aki márkinőnek öltözött, hatalmas fehér gyapjúparókát viselt meg piros sarkú cipellőt ibolyaszínű selyemruhával, orcájára és fedetlenül hagyott mellkasára fekete szépségflastromokat ragasztott, ám mindent összevetve mégis csak csenevész, törékeny dekoltázsú és némileg csontvázszerű márkinő lett belőle. Vele tartott testvére is, egy tagbaszakadt, sportos fiatalember, aki idemotorbiciklizett Franciaországból, neki nem lévén jelmeze, utazóruhában jelent meg, ami nem állt másból, mint egy zubbonyból meg bőr lábszárvédős kaki színű nadrágból.

Hogy mégis csináljon valamit, fejére sálat tekert, azt állította: arab. Volt egy merev térdű, megműtött fiatalember, aki „becsüsnek”, egy másik pedig túlpúderezett „Pierrot”-nak öltözött és még salavárit, vastag övet és fezt viselő török jelmezes is akadt. Ami a nőket illeti, hiányt szenvedtünk, a nővérek mégsem öltöztek be, mert a szobáikban maradt súlyos betegek időről-időre csöngettek értük, így a márkinő meg egy fűszoknyás, nyakában virágkoszorút viselő „tahiti” lány mellett csak két idősebb hölgy volt jelen, aki még kézimunkáját is magával hozta. A fekve érkező betegek között ott voltak angol barátaim, akik azért jöttek inkább így, mert berúgni szándékoztak, rajtuk kívül még három ember érkezett, az egyik egy idegen klinikáról, a másik egy teljesen ősz hajú, korosabb francia beteg volt, akinek vidám jókedve pont talált az efféle mulatságokhoz, végül pedig egy egészen zsenge korú svájci, egy tizennégyéves kamasz, aki az első pohár bortól máris lerészegedett.
Mivel a betegek nagy része nem ismerte egymást, az érkezések lezárulásáig és a hangulat valamilyen fokú oldódásáig a teremben nyomott légkör uralkodott, megnyúlt képű, zárkózott emberek összejövetele volt. A bemutatás feladata a nővérekre hárult. Amikor aztán végre bekapcsolták a rádiót, a helyiség levegőjét egy pillanat alatt átforrósította a dzsessz, kidugaszolták az első borosüvegeket is. Egyik szünetben, amikor a rádió elhallgatott (valaki kikapcsolta), a márkinő odaült a zongorához, először csak egy ujjal játszotta a melódiát, majd két kézzel is, halkan dúdolgatott egy kis mulatságos sanzonocskát, melynek refrénjébe mindnyájan bekapcsolódtunk. A cimbalomhangú, lehangolódott zongorát rosszul állították a padlóra, billegése megremegtette a közelben lévő fa spanyolfalat, illetve az egyik kisasztalon álló bronz kandelábert. Mintha a patinával bevont régi paraván pergedező virágai és az ősrégi karos gyertyatartó megfiatalodott volna, mert a billentyűkre ereszkedő kezek meg a tánczene ritmusa szerint nyekeregve, csörömpölészve mulatozásba kezdtek.

Majd a motorbiciklis ült a zongora mellé, elég jól énekelt.

A szalonban egyre sűrűbben járt kézről kézre a bor, volt elegendő mindenkinek. Aztán a betegek saját számlájukra még hozzá is rendeltek.

Már mindannyian kicsit kábák voltunk, az angolok brandyt rendeltek szódával, a francia pedig pezsgőt a jelenlevőknek. A motorbiciklis fiatalember fellépésével a gyertyatartó és a paraván virágai is egyre szenvedélyesebben, egész testükben erősen meg-megremegve folytatták a táncot, a zongora cimbalomhúrjai pedig majd szétszakadtak a kemény ütések alatt. Elég nevetséges volt az előadott dal, kiváltképp azért is, mert a fiú a „márkinőnek” címezte, aki parókáját levéve felfedte finom ruhába bújtatott, cérnavékonyka, elsatnyult valóját.

Mon vieux, tu as bonne mine…*
T’as du changer de cuisine…

Úgy éjjeli kettő tájában az egyik távoli folyosón fel-felberregett egy csengő, mire néhány nővér el is tűnt, később gépkocsi halk berregése szűrődött be odakintről, megjött az orvos is. Tehát csakis súlyos eset lehet. Az egyik sarokban elkaptam egy ápolónőt:
– Corinde kisasszony, tudja, a fiatal apáca a hashártyagyulladásos tébécé-vel (a szanatóriumban egyszerűen tébécé-nek mondták a tuberkulózist). Miatta jött be az orvos… azt hiszem, oxigénzsákokat hozott.
De akkor már kézen fogva el is húzott magával valaki, aki nem volt más, mint a „márkinő”, szerette volna, ha vele tartok. Én voltam az egyetlen, aki nem rúgott be annyira, hogy ne tudjon rendesen megállni a lábán.
– Hova megyünk? – érdeklődtem már kint a folyosón.
– Kérlek, gyere velem Corinde-hoz… haldoklása közben szólít, és én szeretném még egyszer utoljára látni…
– De ebben a nevetséges jelmezben?
– Na és? Azt hiszed, még tudja, mi folyik körülötte?
Mélységes csönd uralkodott a folyosón, a haldokló szobája előtt búbánatos lámpa pislákolt, a szalon felől elhaló visszhang érkezett.

Mon vieux, tu as bonne mine…
T’as du changer de cuisine…

Hogy az ajtót ne nyitogassuk, akkor mentünk be, amikor egy nővér kilépett rajta.
A helyiség közepén álló ágy körüli kisebb tömeg miatt alig láthattunk valamit, ott volt a beteg anyja, egy töpörödött öregasszony, aki fakószürke haját copfba kötötte, de ott volt még két nővér meg az oxigénzsákot kezében tartó orvos is, végül barátnőm közelebb lépett, majd visszatért.
– Nagyon szép… menj, nézd meg te is… – mondta.
Amikor egyik nővér elment, én is megnéztem a beteget. Vajon tényleg a szanatóriumban pusmogás tárgyát képező beteg apáca feküdt ott? Elég sok apácával találkoztam már életemben, de addig egytől egyig mind belső nyugtalanságtól mardosott, vénlányos kinézetű öreg vagy ronda személyek voltak. És akkor erre itt van ez a finom arcélű, rózsaszín orrlikú apáca, láztól kipirult orcája mintha jól eltalált festés eredménye volna, mandulavágású csodálatos szeme zöld, már-már kékes fekete haja csigavonalban keretezte fejét a lepedőn. Vajon miért volt ennyire szép? Igaz lenne, hogy tényleg vannak szép apácák is? Így tehát igaz volna mindaz, amit gyermekkoromban a színes borítójú olcsó regényfüzetekben olvastam, „A szép apáca”, füzetje 5 bani. Egész gyermekkorom súlyosabb, kitartottabb, a víz fenekén megszólaló haranghoz hasonlatos hangzást nyert.
És én bohócruhában itt előtte? Vajon a sorozatbeli összes regényes helyzet, példátlan jelenet igaz hát? Abban a pillanatban éltem meg „A bohóc és a haldokló apáca” című regényt, már csak az maradt hátra, hogy gitáromon eljátsszam a hajdani szerenádot, hogy a szépséges Corinda (neve is regénybe illő) halála előtt még egyszer meghallgathassa a réges-régi nosztalgikus dallamot.

A teljes valóság – néha egészen a mesterkéltségig – hozzájárul a romantikához és saját maga meghamisításához. Ez a valóság végtelen változatosságának egyik forrása.
Amikor már épp távozni akartunk a szobából, a beteg mintha meg akart volna fulladni, az orvos szétfeszítette az apáca állkapcsát, hogy szájába az oxigénzsák csövét bevezethesse, közben távoltartotta egymástól a két fogsort, nehogy átharapva a csövet a darabkákat lenyelje.
Olyan jelenet volt ez, melyet a regényíró sehogy se látott előre a füzetkéiben.
A szobában nagyon kellemes tömjénillat terjengett, a beteg óhajának megfelelően egész délután fűszereket égettek. A folyosóra kilépve metszően hideg éjjeli levegő ébresztett.
A szalon elnéptelenedett, lámpa se égett már, a bútorok pedig összevissza, a kertre néző óriási ablakon át látni lehetett, ahogy a halovány fényű éjszakai ég előterében lassan szállingózni kezd a hó. De hová tűnhettek mindannyian?
A hordágyon fekvő betegek visszatértek szobáikba, de az épp edényeket mosogató szanatóriumi szakács elmondása szerint az angolok és a motoros fiatalember két nővérrel a szomszédos ligetbe ment ki.
– Mind kimentek a ligetbe… a motorbiciklilámpával, biztosan könnyedén rájuk lehet akadni… a tisztásra mehettek… el se tévedhetnek… csak egyenesen előre a csapáson.
– Nos, mit szólsz, mi is kimegyünk? – kérdeztem márkinő-barátnőmet. Ám ekkora már a bejárati folyosón volt felöltőben, épp óvatoskodva nyitotta az ajtót. Mankósan követtem. Tényleg egyenes út vitt a ligetbe, ámde a sötétben mit se láttunk, ezért, hogy ráakadjunk az ösvényre, a szikrázva ragyogó hóban kivehető nyomaikat követtük. Amint a szanatóriumtól csak pár lépésre található ligetbe léptünk, oly sűrű homály borult ránk, mintha valami fenyvesrengetegben lettünk volna. A mélyéről erős ragyogás tört elő, afelé indultunk.
A tisztáson kellemes meleg fogadott, a hó oda nem tudott behatolni, a földre pergett száraz fenyőtüskék illatosan puha szőnyeget képeztek, még pihenésre szolgáló padok is voltak, e növényekből létrejött helyiséget az acetilénes motorbicikli-fényszóró vakító fénnyel árasztotta el, amelyben a nővérek ruhája valósággal sziporkázott. A fenyőtűszőnyeg puha ölében obszcén dalokat énekelgetve bódultan hemperegtek. Mindnyájan közönséges ruháikat viselték már, a motoros ifjú is leszedte turbánját. Magam voltam már csak karneváli ruhában, a rengetegben éjjel eltévedt, ám valahogy reflektorfénybe került bohóc. Nem tudtam, mit is keresek ott, nem tudtam, ki vagyok, és azt se, hogy miféle gyülekezetbe, miféle nagy fényességbe kerültem. A sötétség testes borként ölelt körül bennünket, de mi kis zugot készítettünk magunknak az éjszakában, amit ki is világítottunk, oda vackoltuk be magunkat fényszobánkba, miközben körülöttünk a sötétség borában feloldódott álmok lassacskán átcsordogáltak az alvó emberek koponyakelyheibe, a hatásos képek és szörnyűséges látomások alkoholja pedig bódulatba ejtette őket. És ott feküdt egy szanatóriumi ágyon a „Szépséges apáca” a maga fénydarabkájával, őrlángjával, amely azonban nemsokára összezsugorodva elpárolog az éjszakában. Bár e sötétségben hunyt ki és enyészett el oly sok élet, a sötétség továbbra is testes és sűrű, a benne eltűnt életeknek egyáltalán semmi nyomát se látni.
Én pedig, a bizarr ruhás bohóc, ott álldogáltam a mélységes éjszaka közepében, igen, mélységes, mert benne nyomtalanul süllyedtek el az emberi életek, amit sehogy se értettem, pedig igyekeztem legalább valamit felfogni belőle, de mit se sikerült.
Dalt énekeltünk, és bár ajkam a többi ajakkal együtt kiejtette a szavakat, én mégse értettem.
E feneketlen éjszakában nyomtalanul tűnt el a mi dalunk is.
Későre járt már, én viszont még mindig bizarr ruhámban a fényben.
Az emberi életek sötétségbe párolognak, az alvók álmai pedig a sötétségből fakadva füstgomolyként terjednek tovább, a nappali valóság és a benne lévő tárgyak ugyancsak a sötétség martalékai lesznek, a sötétség beszippantja, felfalja őket. Csak a hangok úsznak még habok elragadta hatalmas fatörzsekként az éjszaka vizében, illetve a hallható, ám tapinthatatlan elemek: egy sötétségben felhangzó kiáltás, mely vékony, egyenletes, ám megragadhatatlan drótként viselkedik, aztán a horkolás, amikor apró hallgatáshéjak hullanak bele az éjszakából a sötétségbe, dugig töltik a helyiséget, mégsem kézzel foghatóak, nem lehet például egy marék horkolást, illetve egy marék hanghéjat megragadni, majd beledobni egy vízzel teli mosdótálba, ahogy ellenben például a mogyoróhéjjal ez sikerülne.
Az anyag eltűnik a sötétségben, bűvésztrükköket visz végbe.
– Kérem, figyeljenek jól, semmi sincs a kezemben, semmi sincs a zsebemben… mindössze egy gyufaszálat fogok meggyújtani…

És íme, itt a szekrény, itt vannak a lepedők és a kezem is.

Az eltérő korú földtani rétegek mintájára a sötétségnek is különféle fajtái léteznek, van egy könnyed, lyukacsos, álom előtti típus, mely vizet felszívó szivacshoz hasonlóan zizegéssel, illetve a test hangjaival töltődik meg. Aztán ott van a filmszínház-féle sötétség, melyben a homály fényköteleken csúszkálva érkezik, a végén pedig zenekísérettel táncol fény és árnyék között a filmvásznon, de olyan sötétség is létezik, amely az égvilágon semmit se tartalmaz, száraz és kemény, akár a szén, a kloroform beszippantása után ez várakozik az emberre az átszelendő folyosó végén.

A műtétet követő beszélgetések során arról kérdezgetik a betegeket, miféle érzeteik támadtak a műtőasztalon fekve, és hogy milyen álmok lepték meg őket az érzéstelenítést követően. Engem is kérdezgettek ilyesmikről, ám az égvilágon semmit se tudtam nekik mesélni, mert én semmit se láttam, semmit se éreztem, se szürkéllő hegyek, se mély hangú hallgatások, se tágas terek, amikben esetleg lebeghettem volna. Talán azért se láttam semmi ilyesmit, mert irtózatosan mélyen aludtam, az élményeket szerző betegeknél sokkalta mélyebben. Íme, máskülönben mi is történt velem: köztudott, hogy a betegek a műtőasztalon az elalvás pillanatáig hánykolódnak, nem akarják ugyanis belélegezni a kloroformot. Amikor viszont műtétemkor rám került a sor, az arcomra maszkot helyező orvosnő teljes elképedésére egyből tüdőre szívtam, méghozzá egyhuzamban egészen az anyag kiapadásáig, mintha csak szomjúhoztam volna rá, mintha hosszú ideje már csakis az érzéstelenítő bekebelezésére áhítoztam volna. Oly féktelen vágyakozás sarkallt a tömlő pár pillanaton belüli kiürítésére, hogy az orvosnő levette maszkomat, talán attól tartott, mély ájulásba zuhanok, vagy hogy túl célratörő légzésem tönkreteheti a felszerelést, majd ezt mondta: „Lassabban, kérlek, lélegezz lassabban, különben szétrepedhet a gép tömlője. Rendkívüli beteg vagy, általában mindenki viszolyogva tiltakozik a kloroform ellen.”
Hozzáállásomnak azonban egészen más oka volt, de magamban tartottam. Megtudván hogy műtétre van szükségem, így morfondíroztam: hát itt egy csodálatos alkalom életem egyszerű és fájdalommentes befejezésére. Régóta motoszkált ez már a fejemben, végül pedig égető vággyá alakult bennem. Különben néhányszor sikertelen öngyilkossági kísérletem is volt. De túl gyáva voltam a dologhoz.

Valami biztos kimenetelű, elég egyszerű és fájdalommentes módszerre volt szükségem.
– Ha kloroformot adnak, majd halálos adagot veszek be – határoztam el. – Egyszerű és könnyű halálnem, ráadásul senki sem sejti majd, hogy öngyilkosság volt…
Az a sötétség mély, homályos és sűrű volt, ám nem végleges. Mire magamhoz tértem, a szoba elferdült, majdhogynem derékszögben elfordult, és csak kis idő múlva zökkent vissza, akárcsak azokban a mozifilmekben, melyekben a kameraállás szöge néhány pillanatra megváltozik, az egész táj lefelé tart a domboldalon, de csakis azért, hogy a következő pillanatban máris helyére billenhessen.
Nem elégített ki az a sötétség, némelykor azonban kínzó türelmetlenséggel, de belenyugvással is, végtelenül vágyakozom a halálnak ama végső sötétségére.

Ám addig is az éj meg az eső marad nekem az életben: míg az éj az álom meg a jótékony sötétség, addig az eső a nyugalom miatt, és minden szomorúság, illetve melankólia miatt is, mely zivatarjaival, csapadék hozta fátyolfüggönyeivel szétterülve rácsapódik az ablakokra, záporozva márványozza be az üveglapokat, tovasikló csöppecskéivel pedig gyökérhálókat és fákat rajzolgat.
Ablakomon, de még inkább a vonatfülke ablakán, amely mellett esőzéskor ott vagyok, a már legördülés előtt megsemmisülő gyöngyöző cseppek párásította, ám kellőképpen áttetsző ablakon: tovasuhanóban mindig ott láthatók a pörögve futó fakón nedves mezők, a titokzatosan le-fel mozgó távirdai huzalok és a zivatar áztatta, göndörítette, kékesen bodorodva elvékonyodó mozdonyfüst.

Napos időben sötét szobába rejtekezem, egész nap paplanom alá bújva alszom, a sötétséget keresve gyűlölöm a napsütést. Lelkem csupán esős időben bontja ki boldogságszirmait, akár valami nagy vízigényű húsos növény, mely csupán nedves körülmények között fejlődhet megfelelően.

Ha esik, meleg fülkében utazom, a vonat átszeli a réteket, az esőcseppek bepárásítják az ablakot. Szokványos utazás, és a legszebb is. Megesik, hogy elalszom a vonatban, és mire felébredek, éjszaka lesz, bent villanyt gyújtanak, a vonat gyér világítású, csuromvizes aprócska állomások mellett suhan el, a nedvességtől feketén csillogó peronokon ott a piros sapkás, esőkabátos állomásfőnök, aki int a vonatnak, tiszteleg az eső előtt.
A satnya lámpafényben hol felbukkannak, hol meg eltűnnek az ősziesen sápadt lombú faágak, így a didergő levelű, hervadozó fakorona megvilágított részlete még nyomorultabbnak, még csenevészebbnek, még bánatosabbnak tűnik, az állomás körüli akácok pedig velejükig átázva meredeznek az éjben. Ősz van, vonatutam évek óta tart, az eső sose szűnik, az állomásfőnök pedig fáradhatatlanul és szakadatlanul integet.
Ha utam végére érek, a sötétség ama nagy állomása fogad majd.

*Öregem, de jól nézel ki most…
Talán konyhát váltottál?

Boda Edit fordítása