Eredetileg 1290. július 10-én, éjszaka, Körösszeg várának árnyékában egy sátorban játszódna ez a dráma, de lehetséges, hogy mégis inkább napjainkban egy cirkuszi előadáson, gengszterek között a kaszinóban, vagy akár egy házibuli keretein belül történik mindez. Weiner Sennyey Tibor a Méhes György drámaíró pályázaton második díjat nyert, mindeddig be nem mutatott drámáját a DRÓTon az államalapítás ünnepe alkalmából tesszük közzé. Olvassatok kortárs költőtől magyar királydrámát!

 

Weiner Sennyey Tibor

Kun László

dráma

Állandó szerepek:

 

KUN LÁSZLÓ

király

KUN ERZSÉBET

özvegy anyakirálynő

KÉZAI SIMON

udvari pap, krónikás mester

KÁN MIKLÓS

erdélyi prépost

MIZSE

a szaracén, aki látja a közönséget és hozzájuk is beszél

 

Osztott szerepek (azaz ezeket a különböző szerepeket egy-egy színész alakítja más-más jelenetekben)

 

(egyenként)

ÉDUA = CSÁK = NOGÁJ = IZABELLA = ÁRBOC

MANDULA = KŐSZEGI = TELEBULA = LODOMÉR = TÖRTEL

KÖPCSECS = ABA = ÉDUA = BENVENUTO = KEMENCE

(csoportosan)

ÉDUA / MANDULA / KÖPCSECS

kun szeretők / táncosok

CSÁK / KŐSZEGI / ABA

kiskirályok / bohócok

NOGÁJ / TELEBULA / ÉDUA

nyögérek / artisták

IZABELLA / LODOMÉR / BENVENUTO

királynő és klérus / jokulátorok

ÁRBOC / TÖRTEL / KEMENCE

kunok / varázslók

 

ELŐHANG

MIZSE:

 

Legyetek áldottak, szép s dicső magyarok

s nem kevésbé szép,

s nem kevésbé dicső nem magyarok!

Jöjjetek közelebb, előtettek most mélyen,

még mélyebben,

nagyon-nagyon mélyen: meghajlok.

Lássátok szümtükkel feleim,

csak egyet kacsintok,

s kezdetét veszik

a csodálatos kalandok!

Legyetek vendégeink!

Legyetek barátaink!

Legyetek kunok!

Legyetek magyarok,

vagy legyetek, amik akartok,

csak gyertek, csak gyertek!

Vagy ne gyertek, de legyetek éberek,

az életben ne csak haldokoljatok!

Ha nem tudnátok, de biztos hallottátok,

hogy e kaland hőse Árpád családjából

az ifjú László, a ti kis Lacitok,

vagy „a kun”, ahogy mondani szokták,

aki – apja sajnálatos halála után –

Magyarország igazi királya lett.

Ő a király, az igazi király, a királyotok,

tőlem ezt igazán elfogadhatjátok,

csak sajnos, a maga bevallása szerint

kevésbé magyar, mint inkább hun.

Vére izzása győzködi erről,

na és a köznemesből lett krónikása,

ez a fura figura: Kézai Simon.

Az utóbbi éveket a pusztában,

kun (vagy hun) módjára,

folytonos fesztiválokon,

barátaival vándorolva,

szeretőivel bolyongva,

önmagát keresve töltötte

ez a nagy a király! A királyotok!

Miközben érte felesége

epedett, a nápolyi Izabella,

ez az itáliánó bellabulla

princsipessza egy zárdában,

hová férje megőrzésre,

mint poggyászt szokás

leadta. De hiába, szegény

Izabella, várhatott a princsipessza.

Így a rideg zárdai életet

és rossz kosztot

– nekem elhihetitek –

megunva, tanácsért (mi másért?)

jótét lélek anyósához,

Kun Erzsébethez ment:

„Segíts!” – rimánkodott

„Segíts, anyakirálynő! Segíts, Mamma!”

– zokogott a fönséges Izabella –

„Férjemet akarom vissza, lehetőleg

még ma!”

Mire Kun Erzsébet,

mint egy sötét pók,

ki hálója közepén ül,

s éppen pillangót fogott,

általszövé szavaival Izabellát így:

„Igen, lyányom.”

– mézesen, kedvesen…

„Segítek, királynőm.”

– finoman, gyöngéden…

„Én is azt akarom, amit te,

fiamat vissza. Még ma!”

Mert hiszen fiúhoz, férjhez,

királyhoz egyaránt méltatlan,

hogy csak úgy, barátaival csatangoljon,

szeretőivel csapodárkodjon,

önmagát keresve létezzen,

s ne érdekelje isten, haza, család,

meg az ezekkel járó gond.

Micsoda dolog ez? Kinek jó ez? Kinek kell?

Kinek van így hasznára? Állj!

Mondjuk ki világosan,

nem lesz így más, hiába király,

csak haszontalan barbár.

Érthető, vagy nem érthető,

hogy Kun Erzsébet

írt is gyorsan Kán Miklósnak,

az erdélyi prépostnak,

aki már írt is rögtön

Csák, Kőszegi és Aba kiskirályoknak,

hiszen azt mégis csak ki kell vizsgálni,

hogy ha valaki anyja, családja, rokonai

hasznára többé nincs,

akkor vajon a hatalom,

akarom, vagy nem akarom

mondani: a Haza hasznára lehet-e még?

Érthető, vagy nem érthető, de

Izabella is írt rögvest Lodomér érseknek,

aki már írt is Benvenuto pápai legátusnak,

hiszen azt mégis csak ki kell vizsgálni,

hogy ha valaki hites felesége hasznára nincs,

drága anyja elégedetlen vele,

hazájával nem foglalkozik,

kötelességeit le se… nem érdéklik,

akkor vajon az egyház,

akarom, vagy nem akarom mondani:

Isten hasznára lehet-e még?

 

Tudom jól, ha csak ennyi lenne

már így is sűrű volna e történet szövevény,

csakhogy mindeközben

Nogáj és Telebula tatár kánok

összegyűjtötték seregüket,

készülve a megfelelő pillanatra,

hogy a határon áttörve

szép Magyarországot

háborúban elemésszék.

Ehhez pedig azt remélték,

hogy Kun László ,

ez a haszontalan magyar király,

ki csak barátaival csatangol,

szeretőivel bolyg, állítólag vagy

nem állítólag: önmagát keresi,

éppen hasznukra lehet.

 

„És a kunok?” Ki kérdezte, vagy

ki nem kérdezte? Ezek a „jöttmentek”?

Vagy, ahogy mondani szokás errefelé,

ezek a menten menekültek?

Hát ezek semmi mást nem tettek,

csak amit királyuk:

barátaikkal csatangoltak,

szeretőikkel szerelmeskedtek,

mint mondják, vagy mint nem mondják,

önmagukat keresték.

 

És mindeközben, míg itt én mondom,

vagy már nem is mondom,

mit tesz Kun László, a haszontalan király?

Barátaival csatangol, szeretőivel bolyg,

önmagát keresi, s idehív engemet,

Mizsét! Most nézz rám!

Engem, a fekete embert, a négert,

a szenes legényt, a szaracént,

hogy ide hívjalak titeket is.

Értitek, vagy nem értitek,

hát ezért vagyunk mi itt most.

Gyertek közelebb és figyeljetek!

Legyetek élők vagy ne legyetek,

figyeljetek magyarok és nem magyarok,

ébredjetek!

 

I.

 

KÉZAI SIMON és MIZSE húzzák el a függönyt.

 

KÉZAI SIMON: Hiszen minden ember szabadnak születik, s te vagy a legszabadabb, Király!

KUN LÁSZLÓ: Tényleg?

MIZSE: Rabság és szolgaság a lét, minden ember vágyai jármában ég, messze a megszabadulás, László!

KUN LÁSZLÓ: Igen?

KÉZAI SIMON: Mi más lenne a teljes szabadság, hogy bármit megtehetsz és tied, csak a tied, csakis a tied az egész királyság?

KUN LÁSZLÓ: Valóban, mi más?

MIZSE: Mi más lenne a nagyobb rabság, hogy bármit megtehetsz és tied, csak a tied, csakis a tied az egész világ?

KUN LÁSZLÓ: Mi más?

KÉZAI SIMON: Turulnak vére vagy, ó László, szent királyaink vére vagy, ó Király, az ország oltalmazója, a kardot csak te hordozhatod körbe! És körbe kell hordoznod… hamarosan. Dicső vagy és Isten által kiválasztott, te hozhatsz békét erre a háború, belviszály, betegség sújtotta földre.

KUN LÁSZLÓ: Békét?

MIZSE: Ember vagy, László, félig magyar, félig kun, vagy tán egészen az. Ki oltalmaz téged? Ki mossa le majd véres kardodat? Ki bocsájt meg neked? Ki a barátod és ki a szerelmed? Élsz-e igazán, vagy csak háborúzol mindennel és mindenkivel, legfőképpen önmagaddal?

KUN LÁSZLÓ: Háborúzom?

KÉZAI SIMON: Igen, háborúzol. A király sorsa, hogy háborúzik. Háborút kell vívnunk a békéért.

MIZSE: Igen, háborúzunk. Az ember sorsa, hogy háborút vív önmagával a békért.

KUN LÁSZLÓ: Mi az a béke? Simon mester, Mizse, mondjátok meg végre, jó barátaim, mi az a béke?

KÉZAI SIMON: Mi a béke? Béke az egy király és az egy, teljes és egész királyság. A béke nem más, mint a boldog és szabad Magyarország.

MIZSE: Valóban, Simon? Biztos vagy benne? Nem lehet, hogy az a béke, ha az ember önmaga felett király.

KUN LÁSZLÓ: Ember vagyok-e vagy király? Szabad vagyok-e úgy, hogy azt sem tudom igazán mi az a szabadság? Békében élek, vagy háborúban? Élek-e még, vagy már rég halott vagyok? Túl sok bort ittam, fiúk, azt hiszem, vagy sohasem igazán eleget?

KÉZAI SIMON: Túl sokat ittál! Dobd el a kétséget és teremts magadban egységet.

MIZSE: Sohasem elég jót ittál! Kétségeink őszintébb tanácsadók, mint meggyőződéseink.

KUN LÁSZLÓ: Tudni akarom!

KÉZAI SIMON: Mit akarsz tudni, Királyom?

KUN LÁSZLÓ: Hogy szabad vagyok-e?

MIZSE: Mit akarsz tudni, László?

KUN LÁSZLÓ: Hogy élek-e?

KÉZAI SIMON: Szabad vagy.

MIZSE: Ugyan, dehogy, te meg sem születtél még.

KUN LÁSZLÓ: Halott, mint az apám?

KÉZAI SIMON: Ami elmúlt ne bolygassuk.

MIZSE: Apád jobban él.

KUN LÁSZLÓ: Igen, érzem. Szelleme itt kering. Suttog. Szól. Karját kinyújtja felém. Beszélt hozzám. Igen, éreztem, hogy hozzám beszélt.

KÉZAI SIMON: Ami megtörtént megtörtént. Változtatni azon már nem tudunk. A tegnapot ne hagyd el a holnapért, Királyom, barátom, ragadd meg ezt a mai napot! Míg nem késő!

MIZSE: Az idő csak látszat. A mulandóság az egyetlen örökkévalóság. Tekints mindenre úgy, mintha már megtörtént volna.

KÉZAI SIMON: Minden csak egyszer történik. Most és soha többé. Az élő Isten az egyetlen ami örökkévaló.

KUN LÁSZLÓ: Isten tehát nem más mint maga a változás?

MIZSE: A változásnak nincs arca, nincs könyve, nincs prófétája. A változás semmi más, csak a változás.

KÉZAI SIMON: Istennek akarata van, Bibliája, és Jézus Krisztus az ő fia, a mi megváltónk.

KUN LÁSZLÓ: Isten sem akarhat mást, amit a változás, hiszen folyton változtat. Mennyi minden történt, amíg ide, ebbe a sötéten világó éjszakába értünk?

KÉZAI SIMON: Túl sok minden.

MIZSE: Semmi sem.

KUN LÁSZLÓ: Tudni akarom!

KÉZAI SIMON: Mit?

KUN LÁSZLÓ: Mindent!

MIZSE: Mitől félsz?

KUN LÁSZLÓ: Semmitől!

MIZSE: Akkor igyunk.

KÉZAI SIMON: Mi ez, Mizse?

MIZSE: Szentek pálinkája, Simon mester.

KUN LÁSZLÓ: Mi ez?

MIZSE: Királyok bora, Kun László.

KÉZAI SIMON: Ne!

KUN LÁSZLÓ: De. Te kezded, Simon mester. Igyál!

KÉZAI SIMON: De…

KUN LÁSZLÓ: Parancsolom.

KÉZAI SIMON: (iszik) Mi ez?

MIZSE: Te jössz.

KUN LÁSZLÓ: De…

MIZSE: Szabad vagy szolga?

KUN LÁSZLÓ: (iszik) Király.

KÉZAI SIMON: És te, Mizse?

MIZSE: Én már ittam.

KUN LÁSZLÓ: Miből ittál?

MIZSE: Bolondok vizéből. Bolondok vizéből ivott Mizse, a fekete ember, a néger, a szenes legény, a szaracén. Sok-sok éve történt, messze innen. Más országban, más szokásokat követtem. De ezt ti meg nem érthetitek. Ti be vagytok zárva ide, bevagytok zárva a Kárpátok közé, fogságba esett vándor nép vagytok. Ti vagytok, akik boldogtalan börtönötöket magatoknak választottátok, magatoknak építitek falaitokat, s nem is sejtitek, milyen titkokat őriznek a sivatagba temetett városok, vagy a világ tetején búvó kolostorok. „Európa!” – mondjátok, de álmodozva Ázsiára gondoltok. „Mi Atyánk…” – kezditek imáitok, de Tengrire gondoltok, az Ég Istenre. Oldódjatok! Engédjetek el téves képzeiteket. Szabadítsátok fel saját magatokat. Hagyjátok csak, hogy hasson. Érezzétek.

KUN LÁSZLÓ: Én már mindent érzek.

KÉZAI SIMON: Én semmit sem érzek.

MIZSE: Semmi sem választja el a mindent a semmitől és minden a semmiből ered.

KÉZAI SIMON: Ezeket olvastad valahol?

MIZSE: Ugyanott, ahol te is olvasni fogod.

KUN LÁSZLÓ: Anyám jön!

MIZSE: Nocsak, már megint valami ismeretlen férfival.

KÉZAI SIMON: Az Kán Miklós lesz, az erdélyi prépost…

KUN LÁSZLÓ: Tüntessétek el ezeket. Tüntessétek el a nyomokat, tüntessétek el a fegyvereket! Tüntessétek el! Gyorsan! Siessetek!

 

II.

 

KUN ERZSÉBET: Lacikám, már megint mi ez a felfordulás?

KÉZAI SIMON: Légy üdvözölve felséges anyakirálynő!

MIZSE: Jó napot!

KUN ERZSÉBET: Laci, kik ezek? Mi folyik itt?

KUN LÁSZLÓ: Várj egy percet anyám, mindjárt jobban megmagyarázom.

KUN ERZSÉBET: Nincs mit megmagyarázni. Léha vagy. Mocskos vagy. Részeg vagy. Ami súlyosbítja a dolgot, hogy nem először, hanem már megint. Drogok? Fegyverek? Szajhák, hogyhogy nincsenek?

KUN LÁSZLÓ: Ők nem szajhák.

KUN ERZSÉBET: Azt látom. Nem szajhák, hanem derék kurafiak.

KÉZAI SIMON: Nos, ha már így szóba elegyedtünk… engedje meg, hogy bemutatkozzak, felséges anyakirálynő, Kézai Simon vagyok.

KÁN MIKLÓS: Kicsoda?

KUN LÁSZLÓ: Mester.

KUN ERZSÉBET: Minek a mestere?

KÉZAI SIMON: Hát…

KUN LÁSZLÓ: A krónikaírás mestere.

KÉZAI SIMON: Igen, igen. A krónikaírás mestere vagyok.

KÁN MIKLÓS: Hallod ezt, Erzsébet?

KUN ERZSÉBET: Hallom. Nevetséges.

KÁN MIKLÓS: „A krónikaírás mestere?” És ebből meg lehet élni?

KÉZAI SIMON: Nos, nem igazán. Ezért élni kell. Így éppenséggel szegény vagyok, de szabad és nemes, szolgálatára felséges anyakirálynő.

KÁN MIKLÓS: Szabad? Nemes? Esküszöm itt helybe kiontom a beled. És mi vagy még, te semmirekellő?

KUN LÁSZLÓ: Udvari pap. Úgyhogy óvatosan azzal a késsel, Miklós bácsi, mielőtt megölsz egy szent embert, vagy véletlenül még megvágod magad! Most nincsenek itt derék barátaid, a bicskás székelyek. Vagy igen? Na ugye, hogy nincsenek, tedd csak el azt a bökőt.

KUN ERZSÉBET: És te, cigány?

KÁN MIKLÓS: Már ilyen sötét állatokkal is összeáll. Borzalom. Mi vagy te, fekete vadállat?

MIZSE: Mizse vagyok.

KUN LÁSZLÓ: Nem állat. Ember.

KÁN MIKLÓS: No hiszen.

KUN LÁSZLÓ: Sőt, tudjátok mit? Nádor! Igen, Mizse, a szaracén, a magyarok nádora. Ez tetszik, ez jó lesz! Térdre, Miklós bácsi, az erdélyi prépost üdvözölje méltón a király nádorát.

KÁN MIKLÓS: Ezt nem teheted!

MIZSE: Hagyd a csudába, László!

KUN ERZSÉBET: Fiam.

KUN LÁSZLÓ: Hát én vagyok a király vagy én vagyok a király? Na ugye, hogy én vagyok a király.

KÉZAI SIMON: Királyi többesben, ha megengedi, királyom.

KUN LÁSZLÓ: Ugyan már, hagyd azt a kurva nyelvtant!

KUN ERZSÉBET: Fiam, a szádra vigyázz!

KÉZAI SIMON: Bocsánat. Tehát, újra , helyesen…

KUN LÁSZLÓ: Hát mi vagyunk a király, vagy mi vagyunk a király?

KÉZAI SIMON: Ok. Királyok. Így.

KUN LÁSZLÓ: Simon…

KUN ERZSÉBET: Te vagy a király, fiam. Szavad törvény.

KUN LÁSZLÓ: Nohát akkor, az előbb udvari papommá tettem Simont, nádorrá Mizsét. Térdre.

KÉZAI SIMON: Tettük.

KUN LÁSZLÓ: Tessék?

KÉZAI SIMON: „…udvari papommá tettük Simont, nádorrá…”

MIZSE: Hagyd már, Simon mester! Térdre…

KÁN MIKLÓS: Felség…

KUN LÁSZLÓ: Térdre! Üvöltenem kell? Hát megsüketültél abban a szép erdélyi birodalmadban?

KÁN MIKLÓS: Hű alattvalód vagyok, ahogy valamennyi székely.

KUN LÁSZLÓ: Hűség? Jobban tudod te mi az arany, mint azt, hogy mi a hűség. Bár kétségtelenül hű vagy, ha máshoz nem, akkor az anyám picsájához.

KUN ERZSÉBET: Fejezd be, Laci. Elég volt a patáliából. Részeg vagy! Menj lefeküdni!

KUN LÁSZLÓ: Nem! Dehogy megyek. Még csak most ébredezek. Még csak most kezdődött ez a fantasztikus cirkusz. Legjobbkor jöttetek. Olyan komoly kérdéseket vitattunk épp meg, amit úgysem értenétek. De nem baj… nem baj… nem baj… most már maradjatok.

KÁN MIKLÓS: Miért maradnánk?

KUN LÁSZLÓ: Hogyhogy miért? Hát mert most kezdődött csak el az előadás!

KUN ERZSÉBET: Milyen előadás? Komoly dolgokat kell megvitatnunk, a feleséged…

KUN LÁSZLÓ: Melyik feleségem?

KÁN MIKLÓS: A hites és egyetlen feleséged, Izabella…

MIZSE: Hát nem tudod, hogy hova jöttél, őprépostsága erdélyi prépost?

KÁN MIKLÓS: Hová?

MIZSE: A mi sátrunkban vagy.

KÉZAI SIMON: Felséges anyakirálynő, tisztelt erdélyi prépost, kedves egybegyűltek… őfelsége, Isten kegyelméből László királyunk úgy rendelkezett, hogy ma este… ma este… egy előadást rendez.

MIZSE: Amelyben ő is szerepel és amelyben ti is szerepeltek.

KUN ERZSÉBET: Laci, nyugtass meg, hogy ez megint csak valami otromba tréfa. Lacikám… kisfiam…

KUN LÁSZLÓ: Parancsolom, hogy kezdődjék már végre tényleg el ez az előadás!

MIZSE: Már elkezdődött.

KUN LÁSZLÓ: Valóban?

MIZSE: Valóban. Többet ne igyál abból az italból.

KUN LÁSZLÓ: A királyok borából?

KÉZAI SIMON: A szentek pálinkájából?

MIZSE: Barátaim, mi mindannyian a bolondok vizéből iszunk és józan részegek vagyunk.

KUN LÁSZLÓ: Sebaj! Simon mester….

KÉZAI SIMON: Valamit látok! Valamit érzek! Nem biztos, hogy ebben az állapotban képes leszek arra, amire megkértél, Királyom.

MIZSE: Simon mester, emelkedj fel, s kezd el végre kérlek!

 

III.

 

KÉZAI SIMON: László király, özvegy anyakirályné, erdélyi prépost, magyarok és nem magyarok, urak és úrnők, előkelők és előkelőtlenek, előljárók és hátul bandukolók, méltatlanul méltók és méltóságos méltatlanok, itt vagytok?

MIZSE és KUN LÁSZLÓ: Itt vagyunk!

KÉZAI SIMON: Itt vagytok?

MIZSE és KUN LÁSZLÓ: Itt vagyunk!

KÁN MIKLÓS: Hát ezt meg ki írta?

KUN ERZSÉBET: Hallatlan.

KUN LÁSZLÓ: Nagyszerű!

MIZSE: Folytasd csak, Simon mester. Jól beszélsz. Nem baj, ha rögtönözöl. Csak nyugodtan. Mondd csak, ami eszedbe jut.

KÉZAI SIMON: Lehet? Megengeditek? Elmesélhetem?

MIZSE: László, Erzsébet, és ti mindannyian… hallgassátok Simon Mestert. Ne csak azt halljátok, amit mond. Ne csak azt lássátok, amit lát. Érezzétek, amit érez. Tudjátok, amit tud. Tudva tudjatok. Érezve érezzetek. Hallva halljatok. Látva lássatok.

KÉZAI SIMON: Tánc!

 

ÉDUA, MANDULA és KÖPCSECS jön. Táncosok.

 

KUN ERZSÉBET: Szajhák!

KÁN MIKLÓS: Jöttmentek.

ÉDUA: Király, király, adj palotát!

KUN LÁSZLÓ: Nem adok.

ÉDUA: Akkor szakítunk!

KUN LÁSZLÓ: Szakíts, ha bírsz!

 

 

Kiszakítják a királyt.

 

 

KUN LÁSZLÓ: Édua, Mandula, Köpcsecs.

ÉDUA: Szerelemem.

KUN LÁSZLÓ: Szerelmeim.

KÁN MIKLÓS: Botrány! Holmi kun nyomorultakkal henyél a király.

KUN ERZSÉBET: Fiam, még egyszer mondom. Elég legyen a játszadozásból! Komoly dolgokat kell megvitatnunk, a feleségeddel kapcsolatban…

KUN LÁSZLÓ: Melyik feleségemmel?

KÁN MIKLÓS: A hites és egyetlen feleségeddel kapcsolatban….

KUN ERZSÉBET: Izabelláról van szó, ugye emlékszel? Arról a nőről, akit zárdába zárattál.

KÁN MIKLÓS: Szerte a művelt Európában fel vannak háborodva életmódodon.

KUN LÁSZLÓ: Miféle életmódomon? Mi közük hozzá?

KUN ERZSÉBET: Beszélik, hogy elhagytad a kereszténységet, s ahelyett, hogy megtérítenéd a kunokat, közéjük állsz és te magad is pogány szokásaikat követed. Fellegvárad helyett sátorban alszol, fehér papok helyett fekete sámánokkal révülsz, mindenki úgy tudja, hogy megőrültél!

KÁN MIKLÓS: Éppen ezért a pápa írt. Lodomér érsek és Benvenuto püspök már úton vannak ide.

KUN LÁSZLÓ: Bruno…Cupidó… kicsoda?

KÁN MIKLÓS: A pápai legátus.

KUN LÁSZLÓ: Hűha, ez komolynak hangzik.

KUN ERZSÉBET: Komoly is.

KÁN MIKLÓS: Interdictumot fognak kimondani rád.

KUN ERZSÉBET: Kiátkoznak, fiam.

KUN LÁSZLÓ: Na és? Egyszer már kiátkoztak. Kiátkoztak és megtértem. Nincs itt semmi csodálatos! A papok paposkodnak, a király királyoskodik. Így megy ez, nem igaz, anyám?

KUN ERZSÉBET: Fiam, hagyd hátra ezeket a kun szajhákat és hamis mágust, hazug krónikást és térj vissza királyi trónusodba, velem… anyáddal.

KUN LÁSZLÓ: Kivel?

KUN ERZSÉBET: Velem…

KUN LÁSZLÓ: Hát ki vagy te?

KUN ERZSÉBET: Az anyád! A magyarok királynéja, a kun császár lánya.

KUN LÁSZLÓ: Édua, Mandula, Köpcsecs, hát homályosítsátok fel királyotokat, van-e, volt-e valaha a kunoknak császára?

KÖPCSECS: A kunok nomádok.

MANDULA: A kunok szabadok.

ÉDUA: A kunoknak csak egy királya van.

KUN LÁSZLÓ: És ki a kunok királya, Édua?

ÉDUA: Te vagy a kunok királya, László.

KUN LÁSZLÓ: Anyám?

KUN ERZSÉBET: Igen, fiam, hallottam a táncosnőt.

KUN LÁSZLÓ: Valóban?

KUN ERZSÉBET: Többet adsz egy táncosnő szavára, mint saját anyádéra?

KUN LÁSZLÓ: Te is az voltál valaha, nem igaz? Egy kun táncosnő, egy jöttment, tatárok elől menekülő kóbor nép leánya. Hontalan! Hazátlan! Az voltál anyám. Később lettél csak „a magyarok királynője”, s még később „a kun császár lánya”.

KUN ERZSÉBET: Fiam, aggódok érted, mert ami feléd közelít az a végzet.

MIZSE: Mindannyiunk felé az közelít. Felém, feléd, felétek! A végzet lényeg.

KÉZAI SIMON: Mindannyian Isten kezében vagyunk.

KUN LÁSZLÓ: Engem nem érdekel a végzet, engem nem érdekel az Isten.

KÁN MIKLÓS: Istenkáromló!

KUN LÁSZLÓ: Hallgass, selyemfiú! Hallgass és figyelj! Egyedül az érdekel, erre válaszolj, erre mondj valamit, valami értelmeset és elfogadhatót, bármit, hogy miért hagyott el az apám?

KUN ERZSÉBET: Fiam!

KUN LÁSZLÓ: Miért? Simon mester beszélj.

KÉZAI SIMON: Én?

KUN LÁSZLÓ: Krónikás vagy, nem igaz?

KÉZAI SIMON: De.

KUN LÁSZLÓ: Ha azt tudod, hogy a hunok és a magyarok rokonok, ha azt tudod, hogy mi történt Attilával, csak tudod azt is, hogy miért hagyott el engem az apám? Nem volt az olyan régen…

KÉZAI SIMON: Ez is az előadás része?

MIZSE: Ez is.

KUN LÁSZLÓ: Válaszolj: mi történt június 24-én Bihácsnál?

KUN ERZSÉBET: Fiam, ami megtörtént megtörtént.

MIZSE: Én is ezt mondtam és mégis itt vagyunk…

KUN LÁSZLÓ: Simon mester, folytasd!

KÉZAI SIMON: Midőn István király, a tengermelléki Dalmácia felé megyen, az ifjú trónörökössel oldalán, a mostani László királlyal, hogy bemutassa őt apósának a nápolyi királynak, megálltak a Plitvicei tavaknál fekvő Bihácsnál. Az Úr 1272-dik évét írtuk, június 24-ét, mikor is Gutkeled Joachim bán elrabolta a tíz esztendős trónörököst és Kapronca várába vitte.

KUN ERZSÉBET: Krónikás, mi?

KÁN MIKLÓS: Krónikás, hát ezért kapod a béredet?

KUN LÁSZLÓ: Simon mester, kifelejtettél valamit.

KÉZAI SIMON: István király, negyvenhárom nappal később – mint mondják – bánatában meghalt szegény a Nagy Szigeten. Így végre evilágból elköltözvén, a boldogságos szűz szigetében az apáczák kolostorában nyugszik eltemetve.

MIZSE: Bánatában? Mint mondják?

KÉZAI SIMON: Mit tegyek? Így szól a krónika.

KUN LÁSZLÓ: Nyugszik?

MIZSE: Merő tapintat az a te krónikád, Kézai Simon.

KUN LÁSZLÓ: Valami apróság bizonyára kimaradt ebből a krónikából is.

KUN ERZSÉBET: Fiam, nem maradt ki semmi, a krónikás jól beszél.

KÁN MIKLÓS: Így van! Remek krónikás, alkalmaznom kéne.

MIZSE: Látod, Simon mester, nagyobb hazugság néhány részletet elhallgatni, mint a csillagokat is lehazudni az égről. Alighanem a hallgatást éppen ezért jobban is jutalmazzák.

KÉZAI SIMON: Én csak…

KUN LÁSZLÓ: Nem, Simon mester jól beszélt, a királyi krónika így jegyezte fel. Hol is vannak ezeknek a krónikáknak a forrásai?

KÉZAI SIMON: Fehérvárott.

KUN LÁSZLÓ: Gyújtsátok fel!

KÉZAI SIMON: De, királyom, miért?!

KUN LÁSZLÓ: Mert hazugság! Hazugság! Minden hazugság! Árpád óta itt minden és mindenki hazug. Hazudtuk, hogy mi Európaiak vagyunk és hazudtuk, hogy ázsiaiak! Úgy néztünk Nyugatra és úgy néztünk Keletre, hogy soha sem néztük meg, mi van legbévül. Soha sem néztük meg, mi van itt és mi van most. Hazugság az egész történelmünk! Hazugság! Édua, Mandula, Köpcsecs, itt ez a tűz! Égjen el a múlt minden hazugságával együtt!

KÉZAI SIMON: Csak ezt ne, csak az én krónikámat ne! Kérlek, királyom!

KUN LÁSZLÓ: Rendben. Az maradhat. De a többi égjen! Lángoljon! Hallottátok, gyújtsátok fel a hazug múltat. Égjen a hazugság, s a lángokból törjön elő ami igaz!

ÉDUA: Igen, szerelmem!

MANDULA: Égjen a királyi levéltár!

KÖPCSECS: Égjen el minden hazugság!

 

ÉDUA, MANDULA, KÖPCSECS ki.

 

 

KÉZAI SIMON: Ne, mit tesztek? Mit tesztek? Állj!

KUN ERZSÉBET: Most megnyugodtál? Elég volt mára a tombolásból, jöjj…

KUN LÁSZLÓ: Ó igen, drága anyám, hát persze. Csak egyetlen apró kérdés merül fel, hogy te, drága felséges anyakirálynő, hol voltál akkor?

KUN ERZSÉBET: Mikor? Ugyan, fiam… mit számít az, tizennyolc éve volt!

KUN LÁSZLÓ: Van valaki, aki tudja, hogy hol voltál. Én vagyok az a valaki. Én magam vagyok a tanú rá. Velem voltál, anyám.

KUN ERZSÉBET: Mindig veled vagyok, fiam.

KUN LÁSZLÓ: Velem voltál és Gutkeled Joachim bánnal, midőn az elrabolt. Igaz?

KUN ERZSÉBET: Igaz.

KUN LÁSZLÓ: Te raboltál el a saját apámtól!

KUN ERZSÉBET: Az nem úgy volt! Megőrjítenek ezek a kun szajhák, megőrjít téged ez a láng!

KUN LÁSZLÓ: Te vagy a kun szajha, anyám! Még élt atyám, még élt a király, és te már Joachimmal háltál!

KUN ERZSÉBET: Megbolondult! Ahh…

KUN LÁSZLÓ: Sőt, miután megöltétek a Nagy Szigeten atyámat Joachimmal…

KUN ERZSÉBET: Bolondos, sőt őrült! Őrült a király!

KUN LÁSZLÓ: …ezzel a Kán Miklóssal megöltétek Joachim bánt.

KÁN MIKLÓS: Királyom! Soha! Én ugyan nem…

KUN ERZSÉBET: Mit itattak ezek itt veled?

KUN LÁSZLÓ: Atyám szelleme jelent meg nekem most.

KUN ERZSÉBET: Már szellemeket lát!

KUN LÁSZLÓ: …és azt mondja, hogy nem nyugodhat míg gyilkosai és gyilkosa gyilkosai vígan élnek országában. Hazánkra átok vár, amíg hazugságban élünk.

KUN ERZSÉBET: Hát anyádra kezet emelnél?

KUN LÁSZLÓ: Hát apámat megölted-e anyám?

KUN ERZSÉBET: Erdély prépostja!

KÁN MIKLÓS: Igen, felséges anyakirálynő!

KUN ERZSÉBET: Hívd be őket! Hívd a kiskirályokat!

 

IV.

CSÁK, KŐSZEGI és ABA jön. Bohócok.

 

KÉZAI SIMON: Az oligarchák!

MIZSE: Bohócok.

CSÁK: Király, király, adj koronát!

KUN LÁSZLÓ: Nem adok.

CSÁK: Akkor szakítunk!

KUN LÁSZLÓ: Szakítsatok, ha bírtok!

 

Kiszakítják a királyt.

CSÁK: Felséges királyom engem tegyél meg nádornak!

KŐSZEGI: Nem-nem, uram-királyom, engem tegyél meg a nádornak!

ABA: Felség, ne hallgass a Csákokra, ne hallgass a Kőszegiekre. Ne hallgass ezekre a kiskirályokra. Csak azt akarják, hogy nádornak tedd meg őket.

KUN LÁSZLÓ: És te mit akarsz, Aba?

ABA: Hogy engem tegyél meg nádornak!

CSÁK: Itt írd alá!

KŐSZEGI: Nem-nem, itt írd alá!

ABA: Felség, ne hallgass a Csákokra, ne hallgass a Kőszegiekre. Ne hallgass ezekre a pfuj… oligarchákra. Csak azt akarják, hogy ott meg ott írd alá.

KUN LÁSZLÓ: És te mit akarsz, Aba?

ABA: Hogy itt írd alá.

CSÁK: Felség, hát elfelejted, hogy a Csákok mindig szolgálták a királyt? Együtt vertük le Ottokárt!

KŐSZEGI: Nem-nem, uram-királyom, elfelejted, hogy a Kőszegiek mikor nem szolgálták a királyt? Én öltem meg unokatestvéred, a trónkövetelő boszniai Bélát!

ABA: Felség, ne hallgass a Csákokra, ne hallgass a Kőszegiekre. Ne hallgass ezekre a bohócokra. Csak azt akarják, hogy úgy emlékezz rájuk, mintha sosem fordultak volna ellened.

KUN LÁSZLÓ: És te mit akarsz, Aba?

ABA: Hogy emlékezz, sosem fordultam ellened.

KUN LÁSZLÓ: Simon mester, segíts nekem emlékezni, hogy is történt tíz esztendővel ezelőtt?

CSÁK: Nem én voltam!

KŐSZEGI: Nem is én!

ABA: Ők voltak, nem én!

KÉZAI SIMON: A krónika úgy szól, hogy bizony más csudálatos ütközete is vala László királynak a kunokkal fiatal korában. Tíz esztendővel ezelőtt ugyanebben a sátorban történt. A magyar főurak felségedet megkötözték és Hód-mezejére vitték…

CSÁK: Én ott se voltam!

KŐSZEGI: Én se!

ABA: Ők voltak ott, nem én!

KUN LÁSZLÓ: Folytasd csak azt a krónikát szóról-szóra, Simon mester!

KÉZAI SIMON: Midőn ugyanis a kunok, kiket a király kegyes emlékű nagyatyja Béla király hozott be elsőben, utóbb mint a fövény elszaporodtak, magának Béla királynak is forgott eszében, hogy őket vármegyénként elszélessze, de soha nem bátorkodott megtenni, attól tartván hogy az országnak általok sérelme származik. S azt mondják, hogy ugyanezt gondolta felőlök atyja, jó emlékezetű István király is, s az említett óvakodás miatt vonta vissza szándékát. De a dicső, lelkes és nagyratörő László király, megtudván hogy közöttök ellene hűtlenséget koholnak, úgy vonula ellenök hadakozni, hogy azon csatában keményen legyőzetvén, sokan fogságba jutának, némelyek pedig közzűlök, feleségeiket, gyermekeiket s minden vagyonukat elhagyva, a barbár népekhez futának. Azon kevesek is, kik benmaradtak, a király parancsainak annyira hódolnak, hogy remegő szívvel alig mernek a király arczára tekinteni. Hatalmas csatában, Hód-mezején így verettek le a királyhoz hű kunok a király vezette magyar sereg által.

KUN LÁSZLÓ: Elraboltatok, ahogy anyám. Árulók!

CSÁK: Soha többet nem tennék olyat!

KŐSZEGI: Én se!

ABA: Ők megtennék, én soha!

KUN LÁSZLÓ: Mizse nádor… ítélkezz!

MIZSE: Mindenki önmaga felett ítél tetteivel. Ti is.

CSÁK: Nádor?

KŐSZEGI: Ez a szaracén?

ABA: Hogyhogy nem én?

KUN ERZSÉBET: Bohócok, hát nem látjátok, hogy a királynak elment az esze!

KÁN MIKLÓS: Menjetek Lodomér püspök és Benvenuto pápai legátusért! Most azonnal! Ördögűzés lesz!

CSÁK: Igen!

KŐSZEGI: Azonnal!

ABA: Én megmondtam, hogy vak a becsület iránt.

KUN LÁSZLÓ: Mit mondtál? Mit mondtatok? Mit merészeltek! Magyarok, hát elárultok? Már megint!?

CSÁK, KŐSZEGI, ABA ki.

 

KUN LÁSZLÓ: Én királya vagyok a magyarnak és szolgája hazámnak! Engem ne tanítson itt senki, hogy viseljem gondját becsületemnek; arról soha nem feledkeztem meg. Maguk fajtájuk, nem én, a becstelen, a hitetlen!

KÁN MIKLÓS: Hallottad mit mondtak épp az imént, hogy „vak vagy a becsület iránt!”

KUN LÁSZLÓ: Ezt merészeled?

KÁN MIKLÓS: Nem én mondtam. Hallottam.

KUN LÁSZLÓ: Hallod ezt Simon mester? Hallod ezt Mizse nádor? Halljátok? Azt mondják, hogy vak vagyok a becsület iránt!

MIZSE: Nem érdemes azzal foglalkozni, amit mások mondanak. Elég csak arra figyelni, amit mi.

KÉZAI SIMON: Mi a becsület mindezek után?

MIZSE: Ki az aki lát?

KUN LÁSZLÓ: No de ezért majd kiszúratom a szemüket, s ne légyen a nevem László, ha e beszédüket meg nem bánják..

 

V.

 

KUN LÁSZLÓ: Mizse!

MIZSE: Igen, László.

KUN LÁSZLÓ: Hívd a kunokat! Hívd a tatárokat! Hívd a nyögéreket!

KUN ERZSÉBET: Fiam, ezt nem teheted.

KÁN MIKLÓS: Felséges királyom, könyörgök. Saját hazádra hívnád a tatár veszedelmet?

KÉZAI SIMON: Felséges királyom, gondold meg még egyszer…

MIZSE: Tatárok! Kunok! Nyögérek!

 

NOGÁJ, TELEBULA és ÉDUA jön. Artisták.

 

KUN ERZSÉBET: Rablók! Gyilkosok!

KÁN MIKLÓS: Terroristák!

 

KUN ERZSÉBET és KÁN MIKLÓS el.

 

NOGÁJ és TELEBULA: Király, király, adj lakomát!

KUN LÁSZLÓ: Nem adok.

NOGÁJ és TELEBULA: Akkor szakítunk!

KUN LÁSZLÓ: Szakítsatok, ha bírtok!

 

Kiszakítják a királyt.

 

NOGÁJ: Hívtál minket László király, és mi jöttünk, mint a szél.

TELEBULA: Kök Tengri akarata, hogy Attila birodalma újra egyként lélegzik, egyként dobog, újra él!

NOGÁJ: Velünk van az arany horda…

TELEBULA: Rómáig meg se álljunk!

NOGÁJ: Tatárok, kunok és magyarok nyilaitól…

TELEBULA: …reszkessen újra a gyáva Európa!

KUN LÁSZLÓ: Igen!

NOGÁJ: Buda lesz majd a világ közepe…

TELEBULA: …és a magyarok az első törzs!

NOGÁJ: A hunoké lesz újra a föld…

TELEBULA: Nippontól Brittaniáig!

KUN LÁSZLÓ: Igen!

NOGÁJ: Leigázunk minden népet…

TELEBULA: …rabszolgának adjuk el fattyaik!

NOGÁJ: Az ég isten tüze borítja be majd a földet…

TELEBULA: …és halott vagy szolga lesz mindenki, aki él!

ÉDUA: Állj!

KUN LÁSZLÓ: Édua?

ÉDUA: Igen, szerelmem.

KUN LÁSZLÓ: Mi a baj?

ÉDUA: Szerelmem, László, kun sátrak mélyéből emeltél fel karjaidba. Senki voltam előtted, s a szerelmed tett engem valakivé. De előtte emlékszem menekülésünkre, anyám és nagyanyám is folytonos menekülésről beszélt, mindig a háború, a had, a szenvedés elől menekültünk, mert ahol felütötte fejét a harcias dicsekvés, ott előbb-utóbb az egész mezőt elöntötte a vér. Kérdezd meg tőlük, hogy ha majd leigáztuk a világot, így mi együtt: tatárok, kunok és magyarok, s nem marad más, csak tatár, kun és magyar, akkor mi lesz?

KUN LÁSZLÓ: Nogáj, Telebula, hallottátok Édua kérdését…

TELEBULA: Majd akkor a végső harcban…

NOGÁJ: …a legutolsó csatában.

TELEBULA: …dől el végre…

NOGÁJ: …hogy ki a legfőbb kán…

TELEBULA: …hogy ki a legfelsőbb vezér!

KUN ERZSÉBET: S addig is halott vagy szolga lesz mindenki, aki él?

NOGÁJ: Mi más?

ÉDUA: Hallottad te magad is…

TELEBULA: Nincs szükségünk ezekre sem, még a kunok sem kellenek. Gyere velünk magyar király, legyél az új kán, legyél új Attilánk!

KUN LÁSZLÓ: Hát persze… miért ne? Csak egy pillanat! Simon mester…

KÉZAI SIMON: Igen, királyom.

KUN LÁSZLÓ: Mit mondd a krónika, kérlek emlékeztess, ha lehet. Hogy is volt ez a tatárokkal nagyapám, Béla király idején?

KÉZAI SIMON: Midőn Béla uralkodott a magyar királyságban, ki negyedik volt az Árpád-házban ezen a néven, s ki a minorita barátoknál Esztergomban van eltemetve a mongolok vagy tatárok három oldalról beütnek Magyarországba ötszázezer fegyveressel, ezen kívül lévén még negyvenezerig való századosuk és tizedesök; kikkel a nevezett király a Sajónál szembe szállván, a mongolok legyőzik, Urunk születésének 1241-dik esztendejében; hol az ország csak nem egész katonasága tönkre jutott, maga Béla előlök a tengermellékre szaladván. S miután a tengermellékről visszatért…

KUN LÁSZLÓ: Elég! Tatárok, mondjátok, hogy miért akarjátok saját szabadságotokat mások halálával és rabságával megváltani?

TELEBULA: Kök Tengri akarata ez.

NOGÁJ: Nagyapád kora elmúlt.

TELEBULA: Légy nagy hadvezér, ne könyves király!

ÉDUA: Válaszoljatok!

KUN LÁSZLÓ: Miért akarjátok saját szabadságotokat mások halálával és rabságával megváltani?

NOGÁJ: A tatár, ha kérdik, nyílzáporral válaszol.

TELEBULA: A tatár nem kérdez, ha kell, ha nem: öl.

ÉDUA: Hallottad, király.

KUN LÁSZLÓ: Mizse…

MIZSE: Igen, László.

KUN LÁSZLÓ: Dobjátok ki ezeket az artistákat.

NOGÁJ: De király, szövetséget ajánlottunk…

KUN LÁSZLÓ: Untatnak.

TELEBULA: Attila kardját hoztuk.

KUN LÁSZLÓ: Dobjátok ki azt is velük együtt.

 

NOGÁJ, TELEBULA ki.

 

KÉZAI SIMON: Felség, már megbocsáss, de Rómával szemben lehet, hogy hamarosan szükségünk lesz valamire. Mit gondolsz, hogy a kiskirályok, az özvegy anyakirálynő az erdélyi préposttal az imént hová siettek?

KUN LÁSZLÓ: Simon mester, hallottál. Van még abból a bolondok vizéből?

MIZSE: Igyál.

ÉDUA: Biztos, hogy a kardot is?

KUN LÁSZLÓ: Édua! Ne őrülj meg! Dobd a folyóba. Elég vér folyt már. Nincs szükségünk fegyverre. Nincs szükségünk királyságra. Csak barátságra és szerelemre van szükségünk. Mindenkinek csak arra van szüksége.

ÉDUA: Ez lenne hát a béke?

KÉZAI SIMON: Nem. Ebből lesz a háború.

MIZSE: Igyál. Szükséged lesz rá.

KÉZAI SIMON: Gondolod?

MIZSE: Tudom. Kérsz Édua?

ÉDUA: Hát persze, most dobtuk ki a tatár sereget. Most dobtuk ki Attila kardját.

KUN LÁSZLÓ: Mi ez? Mi ez a hang? Mintha atyámat hallanám ismét.

ÉDUA: Én is hallom.

KÉZAI SIMON: Valamit én is hallok.

MIZSE: Jönnek! Jönnek a jokulátorok!

 

VI.

 

KUN ERZSÉBET, KÁN MIKLÓS, IZABELLA, majd LODOMÉR és BENVENUTO – utóbbi kettő, mint zsonglőrök – jönnek.

 

LODOMÉR és BENVENUTO: Király, király, add a lelked!

KUN LÁSZLÓ: Nem adom.

LODOMÉR és BENVENUTO: Akkor szakítjuk!

KUN LÁSZLÓ: Szakítsatok, ha bírtok!

 

Kiszakítják a királyt.

 

IZABELLA: Hites uram.

KUN LÁSZLÓ: Inkább hitetlen, nem igaz? Azért vagytok itt.

IZABELLA: Elhagytál engem.

KUN LÁSZLÓ: Kellemes környezetet biztosítottam.

IZABELLA: Egy zárdába zárattál.

KUN LÁSZLÓ: Nézz tükörbe, Izabella, keress másik királyt és királyságot magadnak. A szívnek nem lehet parancsolni. A szerelem az szerelem. Mikor érintettél meg kedvesen? Mikor szóltál egyszer is hozzám úgy, hogy abban ne legyen valami számonkérés?

IZABELLA: Nézz tükörbe, Kun László király, keress másik bűnbakot, akit hibáztathatsz. Az eszedre is érdemes lenne néha hallgatni, már ha van. Mikor cselekedtél átgondoltan? Miért mindig csak a szívedre hallgatsz, miért nem gondolod át, hogy minden kijelentésed súlya mögött egy királyság roskadozik megtörötten! Gyere vissza hozzám, és apám elintézi, hogy a pápa és a papok másodszor is megbocsássák szíved kilengéseit.

KUN LÁSZLÓ: Tényleg?

IZABELLA: Ígérem.

KUN LÁSZLÓ: Tessék. Itt vagyok. Megtértem és bocsánatot kértem.

LODOMÉR: Tényleg?

KUN LÁSZLÓ: Lodomér püspök, kezdjétek!

LODOMÉR: Mondd utána, fiam.

BENVENUTO: Pater noster, qui es in coelis…

KUN LÁSZLÓ: Bezén attamaz kenze kikte.

LODOMÉR: Miféle tréfa ez?

BENVENUTO: Sanctificetur nomen tuum

KUN LÁSZLÓ: Szenlészen szenádon

KUN ERZSÉBET: Kun nyelven mondja.

BENVENUTO: Adveniat regnum tuum

KUN LÁSZLÓ: Kelsin seni xanlïxïn.

KÁN MIKLÓS: Istenkáromlás!

MIZSE: Miért ne?

BENVENUTO: Fiat voluntas tua.

KUN LÁSZLÓ: Dösön szen küklön.

KÉZAI SIMON: Az Istent minden nyelven szabad dicsérni.

BENVENUTO: …sicut in coelo et in terra…

KUN LÁSZLÓ: …nitziégen gerda ali kékte…

LODOMÉR: Biztos, hogy azt mondja?

BENVENUTO: Panem nostrum quotidianum da nobis hodie.

KUN LÁSZLÓ: Bezén ako mozne oknémezne bergézge pitbütörg küngö.

ÉDUA: Azt.

BENVENUTO: Et dimitte nobis debita nostra.

KUN LÁSZLÓ: Il bézen méne mezne.

IZABELLA: Valami ördög bújt a férjembe. Ez a nő bújtatta bele.

BENVENUTO: Sicut et nos dimittimus debitoribus nostris.

KUN LÁSZLÓ: Heszembezde jermezbezge utrogergenge.

KUN ERZSÉBET: Alighanem igazad lesz.

BENVENUTO: Et ne nos inducas intentationem.

KUN LÁSZLÓ: Iltme bezne olgya nanga.

KÁN MIKLÓS: Ki kell átkoznunk, amíg nem késő!

BENVENUTO: Sed libera nos a malo.

KUN LÁSZLÓ: Kútkor bezne algya manna.

LODOMÉR: Kiátkozlak, másodszor is, Kun László király!

BENVENUTO: Quia tuum est regnum et potestas et gloria in saecula, amen.

KUN LÁSZLÓ: Zen borszony boka csalli botson igyi tengere-ammen

LODOMÉR: Ámen.

KÉZAI SIMON: Ámen.

KUN ERZSÉBET: Ámen.

KÁN MIKLÓS: Ámen.

IZABELLA: Ámen.

MIZSE: Most akkor mire mondtátok , hogy ámen?

KUN LÁSZLÓ: Állj! Nem!

LODOMÉR: Tessék?

KUN LÁSZLÓ: Elmondom és mégis kiátkozol?

LODOMÉR: Nem latinul mondtad.

KUN LÁSZLÓ: Bármit teszek, valami kifogást biztosan találtok.

KUN ERZSÉBET: Nem élsz hites feleségeddel.

KUN LÁSZLÓ: Ahogy te sem hites uraddal, akit…

KÁN MIKLÓS: Most nem erről van szó.

LODOMÉR: Ami több a bűnnél az a hiba. S te hibát hibára halmoztál, László király.

KUN LÁSZLÓ: Csak az hibázik, aki valamit tesz is.

LODOMÉR: Elhagytad őseid hitét.

KUN LÁSZLÓ: Ősöm Ménrót, az óriás! Őseim Hunor és Magor! Ősöm Attila! Ősöm Álmos vezér! Őseim abban hittek, amiben a kunok! A szabadságban, a kék égben, az igazságban.

LODOMÉR: Őseid a szent királyok. Szent István, Szent László.

KÉZAI SIMON: És őse a bölcs király is, Könyves Kálmán.

IZABELLA: Elhagytad őseid és elhagytál engem is, hites feleséged, a jövőd.

ÉDUA: A jelene én vagyok.

KUN LÁSZLÓ: Jaj, asszonyok!

KUN ERZSÉBET: Elárultad anyádat, de megbocsájtok.

KUN LÁSZLÓ: Te hallgass, te hallgass!

KÁN MIKLÓS: A magyarokra hívtad tatár s nyögér borzadályod.

LODOMÉR: Ez igaz?

KÉZAI SIMON: Részben.

MIZSE: Nem igazán.

ÉDUA: Előbb dobtuk ki őket, Attila kardjával együtt.

KUN LÁSZLÓ: Ti is elárultok? Ti is elárultok!

KÉZAI SIMON: Téged?

MIZSE: Nem igazán.

ÉDUA: Félreérted.

LODOMÉR: Térj meg!

KUN LÁSZLÓ: Oldozz fel!

LODOMÉR: Légy újra keresztény!

KUN LÁSZLÓ: Vond vissza ezt a kiátkozást is!

LODOMÉR: Visszavonjam?

KUN LÁSZLÓ: Jól van. Hallottátok?

KÉZAI SIMON: Hallottam. Visszavonta.

MIZSE: Én is. Visszavonta.

LODOMÉR: Nem vontam vissza!

KUN LÁSZLÓ: Elég! Elmehettek. Meguntam a királykodást.

LODOMÉR: Tessék?

KUN LÁSZLÓ: Téma lerázva. Hagyjatok élni végre és kezdjetek el élni ti is végre. Nem akarok senki hasznára sem lenni. Vége.

LODOMÉR: Esküdj!

KUN LÁSZLÓ: Gézum kalamász kezde kűze

Szellárum dellárum nesze gerge

Bort nem inni, veszteg élni,

Obze tengere, ámen.

IZABELLA: Ámen? És én?

KUN ERZSÉBET: Jöjj, lányom.

KÁN MIKLÓS: Itt már nem segíthetünk.

KUN ERZSÉBET: Haszontalan.

LODOMÉR: László, leveszem rólad a kezem. Jöjjön Benvenuto püspök.

 

KUN ERZSÉBET, KÁN MIKLÓS, LODOMÉR, BENVENUTO IZABELLA el.

 

KUN LÁSZLÓ: Menjetek, legyetek királyok saját magatok felett.

KÉZAI SIMON: De…

KUN LÁSZLÓ: Menjetek, legyetek önmagatok szolgái.

MIZSE: László…

KUN LÁSZLÓ: Tessék, vegyétek el tőlem ezt a kelyhet, sőt, a koronát is elvihetitek. Dobjátok ezt is ki.

 

KÉZAI SIMON, MIZSE el.

A korona a földön marad.

 

KUN LÁSZLÓ: Édua.

ÉDUA: Maradnék.

KUN LÁSZLÓ: Hívd kunjaim. Hívd hű varázslóim. Hívd Árbocot, Törtelt, hívd Kemencét, ha látod őket. Hívd a mágusokat!

ÉDUA: Mit akarsz tőlük?

KUN LÁSZLÓ: Ők tudni fogják mit kell tenniük.

ÉDUA: Szerettelek.

KUN LÁSZLÓ: Menj!

 

ÉDUA el.

 

VII.

 

KUN LÁSZLÓ: Hol vagy? Nem látlak! Miért hagytál el engem? Ezért? Ezekért? Hiszen minden ember szabadnak születik, s én voltam a legszabadabb, a Király! A gyávaság tesz minket rabbá, s én mindenkivel szembeszálltam, tehát gyáva nem vagyok, így rab és szolga sem. Hiába rabság és szolgaság a lét, hiába, hogy minden ember vágyai jármában ég, én érzem, hogy közel a megszabadulás!

Most mondd meg nekem, hogy mi más ez a teljes szabadság, mint hogy bármit megtehettem úgy, hogy enyém, csak az enyém, csakis az enyém volt az egész királyság? És megtehettem azt is, amit senki sem mert volna, hogy eldobom magamtól ezt az egészet. Lemondtam. Most mondd meg nekem, hogy mi más lett volna a nagyobb rabság, hogy bármit megtehettem és enyém, csak az enyém, csakis az enyém az egész világ? Én most lemondtam a világról, hogy enyém legyen a lét.

Turulnak vére voltam és szent királyaink vére voltam, Király voltam, az ország oltalmazója, a véres kardot kidobtam! És el mit értem? Minden csak még jobban összekuszálódott. A végzet játszott velem, ahogy mindenkivel, aki még bármit is vár a sorstól.

Mondd, hogy dicső voltam és Isten által kiválasztott voltam, mert szerettem volna békét hozni erre a háború, belviszály, betegség sújtotta földre. De ez a föld nem békét, hanem háborút, belviszályt és betegséget szomjazott. A koronát is kidobtam.

Én végig ember voltam. Félig magyar, félig kun, vagy tán egészen az. Ki oltalmazott engem? Vagy én csak eszköznek kellettem? Ki mosta le véres kardomat? Vagy én csak ürügynek kellettem, hogy azt a kardot jól össze lehessen vérezni? Ki bocsájtott meg nekem? Ki látott engem? Ki volt a barátom és ki a szerelmem? Vagy csak ivócimboráim voltak és néhány botlásom-csetlésem? Éltem-e igazán, vagy csak háborúztam mindennel és mindenkivel, legfőképpen önmagammal?

Mert igen, háborúztam, hiszen megmondták, hogy a király sorsa, hogy háborúzik a békéért. Igen, háborúzunk, hiszen az ember sorsa, hogy háborút vív önmagával a békért.

De mi az a béke? Mondjátok meg végre, mi az a béke? Lehet-e valaha emberek között, magyarok között, ezen a földön béke?

„Nézz körül.

E szelíd lankák, a keskeny folyók és kicsiny tavak, alacsony dombok és széles völgyek földjén: liget az egész ország. Kertben élünk. Minden olyan világos nálunk, mint borunk íze, és olyan sima és langyos. Nagy királyaink tudták ezt, és hogy a népnek kert-életet kell hozni.

Csak elkeseredésből hős, nem akar ez harcolni.

Azért jött ide, és telepedett meg itt. Azért az övé ez a föld. A magyar nem vitéz, csak amikor keserű, és nem dühös, csak amikor kétségbeesett. De csak akkor keserű és dühös, csak akkor nyomorult és kétségbeesett, csak akkor elveszett és lázad és forr és robban benne a méreg, ha nem élheti szelíd kert-életét.” – így hallottam.

De vajon béke-e az egy király és az egy, teljes és egész királyság? Lehet-e békés, boldog és szabad Magyarország?

Lehet-e békés az ember, ki senki más, hacsak nem önmaga felett király?

És most és itt, vajon végre ember vagyok-e, vagy még mindig csak király, királyság és korona nélkül? Szabad voltam-e úgy, hogy azt sem tudtam igazán mi az a szabadság? Békében éltem-e, vagy háborúban? Éltem-e, vagy halott voltam? A szentek vizéből túl sokat ittam, vagy sohasem igazán eleget?

Tudni akartam, s csak kétségeim lettek az egység megteremtése helyett. Élek vagy szabad vagyok, mint apám, kinek szelleme itt keringett. Suttog. Szól. Karját kinyúja felém. Beszél hozzám. Hozzám beszél.

Az idő csak látszat. A változás az egyetlen örökkévalóság. Mindenre úgy tekintek, mintha már megtörtént volna.

Hiszen minden csak egyszer történik. Most és soha többé. Az élő Isten az egyetlen ami örökkévaló. Isten, aki nem más mint maga a változás. S a változásnak nincs arca, nincs könyve, nincs prófétája. A változás semmi más, csak változás. Önmaga. Istennek van akarata, Bibliája, és fia. És még Isten sem akarhat mást, amit a változás, hiszen folyton változtat.

Mennyi minden történt, ebben a sátorba, ezen az éjszakán? Miért kell mindenáron mindenkinek hasznosnak lennie? Miért szorulunk bele mindannyian ebbe a haszontalan létbe?

Én már mindent érzek és már semmit sem érzek. És semmi sem választja el a mindent a semmitől és minden a semmiből ered. Lemondtam mindenről, hogy a semmié legyek.

 

KUN ERZSÉBET húzza el a függönyt.

 

KUN ERZSÉBET: Fiam, érted jöttek. Fiam! Mi történt? Meghalt a király! Megölték a királyt!

KUN LÁSZLÓ: Igen anyám, megöltetek. Most már küldheted őket.

 

ÁRBOC, TÖRTEL és KEMENCE be. Varázslók.

 

ÁRBOC, TÖRTEL és KEMENCE: Király, király…!

KUN LÁSZLÓ: Voltam.

ÁRBOC, TÖRTEL és KEMENCE: Szakítunk!

KUN LÁSZLÓ: Szakítsatok!

 

 

Vége.