Talpramagyar
– Talpra magyar, hí a haza! – kiáltotta Petőfi,
hogy beledobbant a szív.
S közben arra gondolt, ha már a szavalóversenyt megnyerte,
csak nem most hagyja cserben emlékezete.
E gondolatra lámpaláz kezdett eluralkodni rajta.
– Rabok voltunk mostanáig – folytatta,
és örült, mert egy versszakkal közelebb került a végéhez,
de szorongott is, amiért még hátravan négy.
Az izgulástól rátörő vizelési inger hatására
egyre inkább átérezte a rabláncot,
amit be szívesen levetne már, cserélné inkább kardra,
a versszakokat fényév távolságnyira érezte egymástól,
lába remegni kezdett, tenyere izzadt.
– Sehonnai bitang ember – folytatta, s közben
az első sorban ülők egyike az egyik ülőszomszédjára gondolt.
Ülőszomszédjának pedig az jutott eszébe, lehetnének többen is.
– Fényesebb a láncnál a kard – szavalt a költő,
és arra gondolt, lehetnének kevesebben is.
A fényképész pedig csak villogott gépével, és arra gondolt,
milyen rossz a kivilágítás.
A hátsó sorban ülők egyike arra gondolt,
csapnivaló a hangtechnika.
– A magyar név megint szép lesz – recsegett a költő
a mikrofonba.
– Valóban… – jegyezte meg a hangtechnikát kritizáló felesége.
– Pedig mennyi támogatást kaptak a szervezők! – így a mellette ülő.
– Lemossuk a gyalázatot – hangzott a vers tovább,
amikor egy mobil csörrent meg hirtelen,
tulajdonosa vörös fejjel kapott zsebeihez.
– Ugye ez a Coco Jamboo volt? – kérdezte
valaki a mellette ülőtől a nézőtér egy másik szegletében,
és a 90’-es évekre gondolt, meg arra,
hogy bizony, már nem fiatal…
– Hol sírjaink domborulnak…
– Mindjárt lemerülök – csetelte egy lány
barátnőjének, és arra gondolt, legyen vége már.
– A magyarok istenére
Esküszünk, – kiáltotta Petőfi most már magabiztosan,
– Esküszünk, – esküdött a nép nevében még hangosabban,
szívében nemzeti érzelemmel telve,
– …hogy rabok tovább
Nem leszünk! – fejezte be, és úgy érezte,
bizony, megnyerte volna a szavalóversenyt most is,
de a lényeg, hogy végre szabad,
végre mehet haza, és nyomhatja a Fortnite-ot
online-ban a haverokkal, s a közönség tapsolt,
kokárdák lüktettek a fekete szövetkabátokon,
megkordultak a gyomrok a bőséges hidegtálak láttán.
ÉNISTENEM
Én istenem, jó istenem,
mondom tovább, befejezem,
meghallgatsz, majd
cigidbe szívsz, parázslik a nap,
rajtam nyomod el az akaratodat,
így formálsz olyanná
amilyennek lennem kell,
csak nem olyannak képzeltem el
magamat, de én tévedtem
értettem, hogy értem tetted,
ámen.
A télapó létezik, igen
akkora füle van mint a húsvéti nyúlnak
néger volt és megfeszítették
miután megkoronázták a Duna-jegén
harmadnapon emigrált Németbe
azt mondta, ott többet keres
gyárimunkásként is, mint idehaza diplomával
de nyugdíjas korára hazaköltözik
Jugoszláviába, reméli, addigra
rendeződnek a Trianon előtti határok
és újra szabad lesz majd
hátrafelé nyilazni a pontyot a Kopácsi-rétben
és nem ijesztgeti többé a gyerekeket
a tévében, kieresztett, hegyes szemfogaival
szükség lenne egy megváltóra
fejünk fölött fénylik a Batman-jel
hogy kiűzzék a koronát, hol vagy
Zrínyi, égesd fel a hidat, mit
összekötött a Facebook, a Google
és kösd össze újra a csomót
amit Sándor egy legyintéssel szétvágott
Pénelopé szövi már a zászlót
pók a hállaját, míg a légy nekimegy
újra és újra és újra az ablaküvegnek
Odüsszeusz a tengeren hajózik
majdnem kiköt, majd elszelel,
Szókratész kérdez – így nevel
Columbo is csak még egy utolsót – így leplez le
mi pedig rendelünk még egy utolsót
a kocsmából kiraknak, teraszon ürítjük üvegünket
egy ló elszalad az úton, zajlik a zélet
gyalog megyek, nem vezetek
részegen, úgy battyogok haza
hogy aztán autóval kutassalak tovább
még sokáig, de végül megtaláljalak
Téged
együtt keressük a Messiás csillagát
minden savászanában a mellkasunkban
Néha hülyék leszünk, akkor megfájdul kicsit
hogy meggyógyítsuk, újra összeolvad
a két félgyertya hogy ne féljen egyedül
aztán viccelünk is sokat
s ha már elfáradtunk, elpihenjünk
mint a gombolyag
mialatt egy másik dimenzióban
a Királylány sárgás lila álmokat sző
egy jetiről, aki a hegyen ül
S a Királylányról álmodik
