Bár jól hangzana, de Tóth Kinga nem a romantikodivatos gőzgépek anakronisztikus világával, a steampunkkal vadászik hatást. Teljesen új utat tör a géplélek felé.
A fiatal költőnő – zenész és tanár és grafikus – a Magvető kiadásában a könyvhétre megjelenő All Machine c. vers-és grafikakötetével mindennapi gépeink lelkivilágát fejti fel. Ritka témája a versnek a gép (ó, Walt Witman), Tóth Kinga mégis koncepciózusan merül alá ebben a világban, az átjárást vizsgálja gép és ember között; a működési elvek, a szerkezet-szervezet hasonlóságait, a mozgásmechanizmus analógiáit,a forgó-csattogó-feszülő szerkezetek keltette ritmus csöppet dekadens esszenciáját.
Egyfajta szekunder teremtés kulisszatitkaiba tekinthetünk be. Az Isten tükrét tovább fordítva, az ember a maga – és állatai – képére formálta a gépet. Amit az ember hoz létre, elkerülhetetlenül antropomorf. Sőt, a masinák világa elidegenedettségében még aktuálisabban az. Tóth Kinga úttörő: a a levegőben lóg ez a téma, a sci-fi és fantasy prózaírók tobzódnak benne, de költő eddig tudtommal még nem vállalkozott rá komolyan, hogy a maga teljességében integrálja és dolgozza fel ezt a témát.
Zavarbaejtő őszinteséggel, a szerkezet belsejét feltáró és szétfeszítő kérlelhetetlenséggel tárul fel a gépek teste, titkos lelke. Csak másodlagos fontosságú, hogy milyen gépről van szó, sokszor ez nem is derül ki kristálytisztán. A fontos, hogy a fogak és fogaskerekek, csövek és illesztékek útvesztőjében vándoroljunk. Most más szemszög szükséges. A lényeg az, milyen konstellációkat okoz a gép működése, hogyan írja át mindennapi rutinunkat, hogyan épül fel monoton, repetitív működéséből a ritualitás egy rétege. Miként ékelődik az élővilágba, hogyan szivárog be visszavonhatatlanul a gépszektor a társadalmi lét szakráis terébe, válik a világ tengelyének részévé. Isten, ember, gép, állat.
Kolomp
szól a kolompos
ebéd a marhák
a csapásnál vonszolják
magukat a telepre
csöcsükre szívókát
ragasztanak ahogy
a kolompos diktál
falnak mennek
tejüket húzza ki a fejő
az etetés mise
harangoznak a tehenek
A gépek titkos gyomrába, szívébe és tüdejébe nyerünk tehát betekintést, szemérmes zugaikba, a hengerek súrlódását könnyítő olajak, a kampók és pántok kapcsolódásának, feszülésének titokzatos – intim! – világába, s valahogy a sorok között vallomásokat olvasunk, az alkatrészek helyére zsigereket érzünk, s megértjük – az általunk teremtett nemhogy nem válik le rólunk, de animizálódik. Belehelyeztük magunkat szerkezeteinkbe. Viselkedésmintázatainkkal és elvárásainkkal, vágyainkkal együtt. Gépeinket az akarat és az emberi törtetés szülte. Világuk mocskos és kérlelhetetlen.
A kötet hét – a tartalomjegyzékben nem jelölt – cikusra oszlik, melyek körkörös szerkezetet mutatnak csakúgy, mint maguk az egyes versek, önmagukba és egymásba vissza-visszaknayarodnak, a sorok, a a gondolatritmusok élesen megtörnek, fémesen csikordulva gördülnek tovább.
A nyitóvers főszereplője a ballerina – emblematikus figura, aki zenélődobozának foglya, lénye ab ovo behatárolt. A záró ciklus a „Ki kell engednem a lányt” címet viseli s bár maga a lány szinte csak a sorok között, a zenedoboz illesztékeinek ritmusos súrlódásásban olvasható, „a gátszerkezetek felfeszítik a disznót”: feltárul előttünk egy város képe – az első nagypanoráma -, a gépi és emberi közösség integrált közege, a lágyság fekáliaszínű óraműve. Az óramű, a hangszer, a zenedoboz a „gép az ember a kilégzés.”
