Hó
Havazik. Hópelyhek ragadtak és olvadtak
Feketén csillogó rókaszőr-kalapodra.
Puha csillárok, a moszkvai Operaház
Félelmetes romjai. Hangaszálra tapadó,
Majd lassan lehulló hópelyhek. Végtelen
Séta a macskaköves dombról az üres tűz
Kemencéjébe. Hullongó mennypelyhek
Alatt. Rövid séta,
Ami sohasem érhetett
És nem is ér véget. Lenn, egészen
Lenn, egy élet vastag, laza gyapotcsomói
Lángolnak a levegőben. Megfeketült épületek
Zárt kávézókká alakítva és Bronte-ajándékboltok.
Rajtuk túl csillagképek hullanak Judea
Tövisein át az észak-angol
Nyájak gyapjára. Mélyülve
Iskolatársaid arcán.
Behavazott tankjaik mellett állnak, a sztyeppébe
Zárva, ahol a sár újra megfagyott,
Miközben kávéjukat hörpölték. Te még mélyebbre
Menekültél: a hulló hópihékbe. Szénfekete
Pónibőrös krepp-kabátodra tapadtak.
Elolvasztották mindazt,
Ami megpróbált odaragadni.
Föléd hajolt
A hó, köpenyébe takarva elragadt, vitt
A domb alá. Vissza oda, ahonnan jöttél.
Figyeltelek. Éreztem a hó tapintását.
Már be is temette lábnyomod.
Fehér leplet vont mindenre,
Összezárva mögötted a levegőt.
Minden, amit festettél, fehér volt,
Aztán rózsákat locsoltál rá, legyőzted,
Ráhajoltál csöpögő rózsáiddal,
Zokogó és másféle rózsáiddal,
És néha egy kis kék madárral közöttük.
Jobban illett hozzád a kék. Szárnyat adott.
San Franciscoban vett jégmadár-kék selyem
Takarta terhességed
Olvasztótégely-simogatással.
Jó szellemed volt a kék – nem vámpír,
De villanyos, eltűnődő őröd.
Vörös verembe
Rejtőztél a steril csontfehér elől.
De elveszett ékszered színe kék volt.
(Gömöri György fordítása)
