„Sie sind das Essen und wir sind die Jäger!”
Az ember Európa ezen részén az animére általában gyerekmeseként gondol. Ez a gondolat csak részben állja meg a helyét, hiszen vannak olyan sorozatok és filmek, amelyekre ez az állítás igaz. De lényegében semmiben sem különbözik az általános filmművészettől, azt leszámítva, hogy az esetek javában rajzolt – vagyis az összes létező műfajban lehet találni animét, ahogy 3-tól 100 éves korig szólót is. Ez a sorozat pont ezt az általános képet ingatja meg alapjaiban…
A filmes műfajban úgy szokás a blockbusterekre tekinteni, mint az abszolút fejőstehenekre, szezonális zászlóshajókra. Hollywood rendre ontja őket, azonban a java körül csak a felhajtás nagy, miközben a kész termék igen erősen kérdőjeles a történet és a karakterek szempontjából, és mindent a látvánnyal akarnak elvinni. A recept egy szezonális zászlóshajóra igaz és alkalmazható, mert az emberek már a látványért beülnek a moziba, akkor is, ha jó formán nem szól semmiről, így termelve sokszor súlyos milliókat. Ismerős a képlet, ugye? Ez a jelenség nem olyan régen az animék esetében is feltűnt, 2010 óta rendre van egy évben legalább két olyan cím, amit már az első rész vetítése előtt tömeghisztéria övez. Nem vicc, tényleg megy a tömeghisztéria: a fórumok égnek az apróbb hírmorzsáktól és a sejtető előzetesektől.
Az Attack on Titant is ilyen fűtött fogadtatás várta, és ez sokáig nem is hagyott alább.
De mielőtt megkérdezném, miért szeretik annyian az Attack on Titan szériát, előbb elmondom, miről is van szó. Isayama Hajime mangája 2009 szeptember 9-én indult útjára a Bessatsu Shounen Magazinban, és azóta havi egy fejezettel érkezik. A kezdeti nehézségek után a rajongók száma szinte exponenciálisan kezdett növekedni, majd nem sokkal később megjelentek a hivatalos angol fordítások is. Az alkotó viszont nem olyan rég tett egy nyilatkozatot, hogy belátható időn belül el kívánja vágni a történetet, rengeteg kérdést szándékosan nyitva hagyva, amit végül az olvasói nyomásnak eleget téve mégsem tett meg. Várható volt, hogy ezt a népszerűséget előbb vagy utóbb meglovagolják, amelyre a Production I.G. stúdiója vállalkozott is Araki Tetsurou rendezésében, aki korábban olyan remekbe szabott sorozatot rendezett, mint a Death Note, és olyan művekben segédkezett még, mint az Aoi Bungaku Series, Black Lagoon, Kurozuka… és magáénak tudhat olyan zakókat, mint a Highschool of the Dead vagy a Guilty Crown.
A történet ideje szerint nagyjából 100 éve az emberiség menekülőre fogta a dolgot, amikor az óriások (vagy a titánok) megjelentek, és elkezdték az embereket legelészni. Ennek következtében az emberek három hatalmas falat emeltek, lekerítve egy kisebb országnyi területet erdőkkel, szántókkal, falvakkal. Több emelet magas falak, a tetejükön ülő ágyúk jelentették, és jelentik a biztonságot fajunknak, miközben különlegesen képzett kardos felderítőegységek tesznek különféle utakat ezeken kívülre.
Aztán egy nap a falnál is hatalmasabb óriás jelenik meg, komoly károkat tesz benne, majd a fal mögött húzódó faluba elkezdenek özönleni az emberevő fenevadak.
A főszereplőnk, Eren és két barátja, Mikasa és Armin megmenekülnek, azonban elárvulnak és Erent éveken keresztül kísérti a kép, ahogy szeme láttára felfalták az anyját.
Már ennyiből is sejthető, hogy nem átlagos gyerekmese veszi kezdetét. Az alkotók nem trágyával gurigáznak, kisebb csiszolással átemelték a mangát jellemző naturalista ábrázolásmódot, amit egyébként többen támadtak annak „rondasága” miatt. Az ábrázolásmód ezáltal a megszokott animés sablonkaraktertől eltérő lett:
erősebb hangsúlyt és jobb kiemelést kaptak a körvonalak, részletesen megfestett és textúrázott a hátterek és alakok legjava, folyékony az animáció, adrenalindúsak az akciójelenetek, amelyeket sokszor a kameraszög- és mozgás is remekül feldob.
A Production I.G. tehát a lehető legjobb formáját hozta, ami róluk sokszor nem mondható el (műveik látványvilágát sokszor elszúrják, egy időben ez szinte minden második alkotásukra igaz volt).
Persze, nem minden a jó történetalap és a látvány. Ehhez a kémiához kellenek hangok és karakterek is. Ha valamit nagyon eltaláltak, az az első nyitódal (opening) – ami a hozzáadott képsorral felettébb hatásos lett, mindent tartalmazott, amitől nem csak fülbemászó lett, de a legvérmesebb ellenérzéseket tápláló rajongó karján is felállította a szőrt. A német nyelvű felütés mellett felcsendült egy kisebb kóruskar, a pörgős és pattogós ütemet kemény rock-beütés tette erősebbé. Olyannyira, hogy az első vetítését követő hetekben záporoztak a különféle átalakított verziók: erre a zenére repkedtek többek közt az Én kicsi pónim, a Touhou és Minecraft játékok valamint a Pingu sztárjai, és feldolgozták elektromos gitár, zongora és hegedűszólóra… Az opening az első tizenhárom részig kitartott, ekkor az új történetszál bekerülésével együtt lecserélték, ami már-már a felejthető szintet ütötte meg. Az effekteket nagyon pontosan eltalálták, és a szereplők hangjához is kisebb sztárparádé verbuválódott.
A karakterekről már nem lehet ilyen jókat mondani, de ez a főműfajának, a shounennek (azaz a kamasz fiúknak szánt sorozatok) egyik rákfenéje. A téma és a műfaj megkövetelne egy komolyabb ábrázolást annál, hogy mindenkit egy cél mozgat és kész. Erent a bosszúvágy, Mikasát Eren védelme, Armint pedig mindenki biztonsága hajtja, és akkor csak a főszereplőkről beszéltünk. A karakterek jelleme ennyiben kimerül és mindössze erre épülnek a sorozat folyamán. Hiányoznak a szürke alakok, akik nem foglalnak álláspontot jó és rossz között, és mindenki annyira hitehagyott, depresszív, hogy az már inkább lehangoló, mintsem érdekes. Pár szereplő ellenpélda erre, például Zoe Hange, az egyik szakaszvezető, aki bolondul a titánokért és szeret(ne mindenáron) kísérletezni rajtuk.
A történet elég csapongó. Egyes részek valósággal elrobognak az orrunk előtt, másoknál érezhető a vontatottság. Ennek a hibának az oka abban keresendő, hogy egy az egyben akarták adaptálni a történetet, ezért a hosszas (belső) monológok sokszor megakasztják a sebességet, nem vetítenek előre semmit a folytatásból, nem adnak semmit a szereplőkhöz, csak az izgalom hagy alább. Mind a tizenhárom rész szenved ettől a hibától – körülbelül a hatodik résztől már pörgősebb, de mégse az. Az elvesztett falhoz való kilovaglást és a felderítést mutatja be, ehhez csapódik egy álrulás, meg egy feldobott magas labda, a titok: mi lapulhat Erenék pincéjében, illetve miken kísérletezhetett az apja. Tehát végső soron ezt is elnyújtották, és akik olvasták a mangát, egyre közelebb érezték az aktuális rész tartalmához a befejező epizód tartalmát, és így a lezárás elég furcsa lett. Ezt a pacinget (sebességet) kicsit felgyorsítva olyan ponton vághatták volna el a történetet, ami igazi küszöbrágó folytatásvárást eredményezett volna, ehelyett az egyik legnagyobb felfedezést egy pár pillanatos érzékeltetésre hagyták, logikai és tartalmi bakit teremtve.
Talán technikai oldalról még azt is meg lehetne említeni, ami igen sok vitát gerjesztett, ez pedig a 3D Manouver Gear névre hallgató, derékra felcsatolható gázhajtómű. A működési elve szerint nagy nyomáson tárolt sűrített gázzal – kilőhető és bevonható karmokkal –, és a centrifugális erő segítségével Pókemberként közlekedhetnek a házak és az erdők magas fái közt. A nézők közül ez főként a gépészmérnökök idegeit borzolta fel, hiszen a teljes felszerelés cirka 150 kilogrammot nyomna minimum fémekkel, gázzal és a pótkardpengékkel együtt. Mert a kardokat a titánok testfelépítése miatt „gyakran” kell cserélni. A „gyakran” szó nem véletlenül van idézőjelek közt, hiszen a titánok bőre sérthetetlen, és csak a tarkójukon van egy sebezhető pont. Hőseink mesterlövészhez méltó pontossággal ejtik a vágásokat, de a kopástól tartva mégis mindig cserélik a fegyvereiket. A másik érdekessége a kardnak, hogy úgy van kidolgozva, mint egy sniccerkés: vagyis mintha letörhető darabokból állna. Azonban ezt a funkcióját már sajnos nem csodálhatjuk meg, és félő, hogy csak dizájnelem (ugyanis a mangában sem merül fel).
Történeti téren viszont a kezdeti jó szavaimhoz kanyarodnék vissza, és itt válaszolnám meg az elején feltett kérdésem, hogy
mégis mitől jó ez a sorozat, mitől szeretik annyian?
Az egyik oka leginkább abban keresendő, hogy az animék, de még a mangák közt sem igazán elterjedt a középkort idéző, hangulatos dark fantasy, mint téma és műfaj. Az elmúlt másfél évtizedben csak két–három ilyen volt: a Berserk, a Claymore és az Attack on Titan. Ez már önmagában kuriózum volt, amit később a manga is tovább pörgetett: erőszak, naturális ábrázolásmód, rettegés és a halál mindennapossága, a kilátástalan, de mégis kicsit reményteli helyzet, amiről hamar megtudjuk, milyen csalóka. Ahogy a mangában, az animében sem spórolnak a vérrel és az erőszakkal, ami elengedhetetlen a műfaj (dark fantasy, akció, dráma) szempontjából. Talán csak a groteszk ábrázolást hiányolom, mivel a legtöbb trancsírozás, hajmeresztő pillanat, valamint a hullák és a belek látványa megmarad képregényformában.
Emellett a világ is nagyon vevő rá, amit nagyon jól példáz, hogy több kiegészítőrészt kapott, köztük egy paródia specialt a BD-kiadványokra, idén ősszel jön a sorozat első felét összefoglaló mozifilm, jövőre a második összefoglaló mozi, már bejelentették a második évadot, és ezen kívül érkezik egy élőszereplős mozi-feldolgozás… És meg sem említettem, hogy regényként kapott előzménysorozatot és több melléksorozatot képregény formában.
De milyen ítéletet is mondjak a mű felett? Igénykielégítő blockbusterről van szó, ami kicsit jobban sikerült az elődeitől, vagy valami mélyebb, nagyobb volumenű sorozatról? A válasz tulajdonképpen is-is. Mert tény, hogy izgalmas és magába szippantó a szokatlansága miatt, azonban olyan hibák rontják bizonyítványát, mint a folyékonyság akadozása, a sokszor előbukkanó vontatottság, amelyek képesek megmérgezni az élményt. Ezen kívül az első hét részben előkerülő információk alapján tulajdonképpen a sorozat egyik legnagyobb kérdését a legegyszerűbb logikával ki is sakkozhatjuk, és azt a feltevésünket a sorozat csak alá fogja támasztani. Megsúgom, a manga is ezt teszi, egy pillanatra sem dönti olvasóját bizonytalanságba e téren. Végszóként ennyit mondanék: lehetett volna ütősebb, erőteljesebb és erre meg volt minden lehetősége, amit sajnos nem használtak ki kellőképpen.
