MAGYARY ÁGNES, DRÓT: Létezik egy olyan irodalmi babona, hogy a második kötetet sokkal nehezebb megírni, mint az elsőt. Poétikusan fiatalon robbantál be az irodalmi életbe az Aszterión című köteteddel szakmai és közönségsikert aratva. Szóval te mit gondolsz erről a hiedelemről? Mikor lesz második kötet?
BÉK TIMUR: Írom, ezt szoktam mondani. Van egy félkész kéziratom, sokat kell még dolgozni rajta, de ez jóféle munka, idegőrlő, emberpróbáló, szép munka. Tavasszal be szeretném fejezni, aztán nyáron készre szerkeszteni.
A másodikat nehezebb megírni, mint az elsőt, és – gondolom – a harmadikat is nehezebb, mint a másodikat.
Bár másokkal is versenyzünk, a szerző elsősorban magát szeretné felülmúlni az új kötetben, mást akar csinálni, jobbat, és ez nyilván nehéz, mert még sose csinált olyan jót és annyira mást. Van, hogy megírok egy épkézláb, működőképes verset, de nem örülök neki, mert azt érzem, hogy az Aszteriónban is elférne. Akkor hallom magamban a költő szavait: „Kitaláltam ezt, és nézd, milyen szép, / keretbe feszül ez a kicsike kép. / Találj ki mást! Találj ki mást…”
Dibur beg a Döbbieg – Kis Piros Ház koncert Vol. 5.
A Dibur beg a Döbbieg háromtagú zenés-verses formáció tavaly jött létre a célból, hogy kortárs és klasszikus rockzenék átiratával, dallamos jazzel, saját szerzeményekkel és búgó hangon szavalt meditatív költeményekkel szórakoztassa a nagyérdeműt. Az ötödik Kis Piros Ház koncerten a Bék Timur költő vezette Dimur beg a Döbbieg trió. Tartsatok velünk!
A költő valóban egy túlmisztifikált karakter?
Én így gondolom, és erről elsősorban az irodalomoktatás tehet. Remek szerzők verseit tanuljuk, tanítjuk, akiknek egy jelentős része valószínűleg kiállhatatlan, komplexusos alkoholista volt, nem ritkák a bűnöző krakélerek sem, de tagadhatatlanul vannak köztük nemeslelkű, remek emberek is, akiknek ugyancsak erkölcsi dilemmák, szexuális vágyak és székrekedés nehezítették az életét. Egy dolog közös bennük: relevánsan és szépen reflektáltak létezésükre. Miért emelünk belőlük giccses, hazug szobrokat? Miért foglalkozunk az életrajzukkal, ha közben megtagadjuk anyagi, emberi mivoltukat? Drága vajdasági klasszika-filológus barátomtól tudom (Milyen menő már, hogy az ember egyik pillanatban a játszótéren piszkálja az orrát, aztán valahogy eltelik tizenöt év, és lesz egy klasszika-filológus barátja!), hogy a „halottról jót, vagy semmit” mondás félrefordítás, és eredetileg azt jelenthette, hogy halottról igazat, vagy semmit. Így több értelme van, ugyanis, ha a holtak becsületét túlzottan védeni akarjuk, azzal ártunk az élőknek.
Ha túlmisztifikáljuk a költőket, és megérthetetlen szentekként láttatjuk őket, akkor eltávolítjuk a diákokat az irodalomtól, és azt az üzenetet közvetítjük a számukra, hogy aki kicsinyes érzéseket és alantas vágyakat érez, nem válhat naggyá, pedig nagynak lenni nem jelent mást, mint felülkerekedni démonainkon.
A szobrok nem jó motivációs eszközök, mert semmi hús nem érhet föl a szobrokhoz.
Az identitáspolitikának köszönhetően azonban meg közben mintha pont az ellenkezője lenne igaz: senkit sem érdekelnek már az életművek, csak az számít, hogy mi a személyes történet. Azaz ha ökofeminista írónő vagy Berlinben (ezt most Garaczi Lászlótól lopom), az már egy sztori, nincs arra szükség, hogy megírd hozzá a verseket. Nem ez a hozzáállás fogja végképp erodálni az irodalmat?
Ez a hozzáállás mindent erodál, aki másképp gondolja, nézzen meg egy Oscar-gálát. Nem azt akartam mondani az előzőekben, hogy a szerző személyével kellene foglalkozni, csak ha már foglalkozunk az életrajzzal, akkor kezeljük emberként a tisztelt költőt. Szerintem leginkább a szöveggel kell foglalkozni, „intve a part, s szerző neve felé” (mondjuk ez határozottan jobb eredetiben: „waving at the author´s name on the shore”).
Az életrajz olykor segíthet megérteni a művet, a szerző ismerete újabb rétegeket adhat az értelmezéshez, de a legtöbb adat, ugyanmár, kit érdekel?
Az alkotót alá kell rendelni az alkotásnak.
A kortársakkal kapcsolatban ugyanezt gondolom. Hogyha olyan költő versét olvasom, akit személyesen ismerek, akkor nagy igyekezettel próbálom kizárni a tudatomból a személyt. Ez persze nem egyszerű, sokszor rajtakapom magam, hogy eleve ellenszenvvel ülök le olyan szerző művét elolvasni, akivel emberileg vannak problémáim, és azonnal gyenge pontokat keresek a szövegben, ahelyett, hogy megpróbálnám élvezni azt, vagy épp fordítva, rajongással olvasom egy kedves ismerősöm borzasztó kéziratát. Ez kicsinyes, felszínes, emberi dolog, oda kell rá figyelni.
A generációd számára a slam poetry releváns élmény, miközben az idősebb nemzedék némi kétkedéssel viszonyul ehhez az improvizatív műfajhoz. Veled mi a helyzet? Mit gondolsz erről a jelenségről?
A slam poetry remek kapudrog lehet, behúzhatja a fiatalokat a költészetbe, és egybegyűjtheti őket a mondott szöveg égisze alatt, ha erre az ezer sebből vérző irodalomoktatás nem képes. Nem improvizatív a műfaj (bár van olyan ága, mi annó villámszlemnek neveztük), általában előre megírt, elpróbált szövegek előadása zajlik. Nagyon fontos komponense a jelenlét: az előadó azonnali visszajelzést kap, illetve bevonhatja a közönséget a performanszba (Színész Bob szlemjei sok más mellett e téren is példaértékűek).
Nagy dolognak tartom, hogy a slam poetry arra tud motiválni fiatalokat, hogy a szabadidejükben szövegeket írjanak, vagyis reflektáljanak saját valójukra és a közös valóságukra, és ezt előadják egymásnak.
Hatalmas társadalmi potenciál van a slamben, valamiféle underground fórum lehetne, ahol az emberek egymást szórakoztatva, egymásnak intellektuális és esztétikai élményt nyújtva vitatnak meg közügyeket, politikai, ideológiai, morális és filozófiai kérdéseket. Ezzel szemben a dolog sokkal inkább úgy néz ki, hogy liberális, értelmiségi fiatalok igyekeznek meggyőzni egymást arról, amit eleve úgy gondoltak, vagyis az automatikus (ön)szelekció roppant mértékben korlátozza a műfaj diszkurzív lehetőségeit, és ideológiai buborékot, szalont képez, melyben egyetlen fajta vélemény ventilál.
A fellépő a publikum elismerésére, szimpátiájára vágyik, ezért olyan dolgokat mond, amik illeszkednek a közösség nézeteihez, csettintésekért és magas pontszámért cserébe kiszolgálja azokat. Persze elvileg bárki színpadra állhat, mégsem fog bárki színpadra állni.
Én gimis koromban találkoztam a műfajjal, szekszárdi rendezvényekre jártam, és néhányszor fel is léptem, ami sokat jelentett, mert ezek voltak az első – iskolán kívüli – alkalmak, hogy saját szöveget mondtam közönség előtt. Egy idő után unalmassá, repetitívvé vált számomra, nagyon kevés igazán jó szöveget hallottam, és előadni sem élveztem (nem vagyok jó benne), úgyhogy abbahagytam.
Hogyan kellene vagy lehetne jól tanítani az irodalmat?
Először is le kéne csökkenteni a tananyagot legalább a felére, hogy ne 40 perc jusson egy vers elemzésére, és ne 120 egy regényére – ilyen kevés idő alatt ennyi művel csak felületesen lehet foglalkozni.
Ahhoz, hogy elég idő jusson az olvasott művek megbeszélésére, egyrészt nem kéne olyan szerzőkről felesleges lexikális tudást adni a gyerekeknek, akiktől nem is olvastak semmit, másrészt ki kéne venni a tantervből azokat a kötelező irodalmi alkotásokat, amik csak arra jók, hogy megutáltassák a diákokkal az olvasást. Nem szabadna 12-14 éves gyerekeket Jókaival és Móricz-cal kínozni, mert nem nekik való.
Másodszor:
sokkal több szabadon választható művet kellene olvastatni, kiváltképp általános iskolában, mert ekkor egyáltalán nem az a lényeg, hogy a regény, amit a diák olvas, magas irodalmi értéket képviseljen, hanem hogy hozzászokjon általa az olvasás folyamatához, és élményt leljen abban, hogy a papírra nyomott betűk tájakká, hősökké, szörnyekké és cselekménnyé varázsolódnak a fejében.
Ne feledkezzünk meg arról, hogy ezt a gyerek csinálja, az ő agya, az ő neuronjai, az ő képzelete, és hogy ez mekkora dolog! És aki szerint egy bölcső fölé rakott esernyőt ugyanolyan nagy élmény elképzelni, mint egy sárkányt vagy egy halálból feltámadt mágust, az vagy elfelejtette, milyen volt gyereknek lenni, vagy soha nem volt az.
Volna még sok pont, amit most helyszűkében nem fejtek ki. Általánosságban azt gondolom,
élménypedagógiát kellene művelni, vagyis közvetlenül össze kéne kötni az élményt a tanulással.
Ehhez elengedhetetlen volna egy korszerű alaptanterv, és egy kerettanterv, ami nagyobb szabadságot ad mind a tanárnak, mind a diáknak, illetve biztosítani kellene a minőségi oktatáshoz szükséges körülményeket. Itt elsősorban nem a technológiai felszereltségre gondolok, hanem az emberi faktorra, vagyis hogy ne lenézett, kiégett, motiválatlan tanárok tanítsák megalázóan alacsony bérezésért azt a generációt, amin majd a jövő múlik.
„Én a szinte-minden-mindegy filozófiáját vallom, mert, ha belegondolunk, valóban majdnem minden mindegy. Ahogyan Örkény portása mondja: „Mindnyájan a semmiből jövünk, és visszamegyünk a nagy büdös semmibe.” – írod az egyik tárcádban. Honnan ez a felnőttes rezignáció Bék Timurban és az egész generációdban. Miért vagytok ilyen pesszimisták?
Tulajdonképpen felnőtt vagyok, úgyhogy kénytelen voltam a kamaszos lehangoltságomat felnőttes rezignációvá avanzsálni. Nem mondanám, hogy a generációm pesszimista (veszélyesnek tartom az efféle általánosításokat), nagyon sokan vannak, akik lelkesen reménykednek, és hisznek a jó szándék erejében.
Ha a pesszimizmus mégis generációs tünet, az azért lehet, mert a globálkapitalizmus által gerjesztett féktelen termelés és felelőtlen fogyasztás lassan élhetetlenné teszi a bolygót számunkra;
a biodiverzitás rohamos mértékű csökkenése a Földet egy szegényes veteményessé változtatta, amit egy szexi új vírus néhány szóból elrothaszthat; a globális átlaghőmérséklet és az óceánok szintje emelkedik; az elit (mint általában) olyan intézkedéseket tesz, amivel egyre jobban kiszolgáltatja az alsóbb társadalmi osztályokat a szeszélyesen változó gazdasági körülményeknek; mindeközben a politikusok csip-csup ügyekkel még jobban megosztják az eleve végtelenül széttördelt társadalmakat, és látszatintézkedéseket tesznek a valóban fontos kérdésekben, mert a demokrácia nagyjából arra jó, hogy a démosz képmutató, hitvány szociopaták hamis ígéreteit és gátlástalan propagandáját finanszírozza négy évig, aztán leszavazzon arra a bohócra, amelyik eredményesebben végezte az agymosást, mintha az egésznek lenne bármi jelentősége. Vagy csak túl sok Doktor House-t néztünk.
Mi van hamarabb gondolat vagy forma? Úgy is kérdezhetném: mi a fontosabb? A tartalom vagy az eszköz?
A forma a tartalom protézise.
Több interjúban tettél rá utalást, hogy izgat a prózaírás. Túl szűkös lenne a poézis prótézise?
Még a lírában is fel kell fedeznem egy csomó mindent, éppen csak landoltam a bolygóján. Foglalkoztatnak a próza által kínált strukturális lehetőségek, illetve a karakter- és világalkotás, de még jódarabig nem fogok prózát írni. Érnem kell hozzá, tapasztalnom, változnom és olvasnom. Sokat.
Bék Timur
költő. 1997. január 12-én született Komlón Bék Gerzson (1973–2020) és Nagy Mónika (1972–) egyetlen gyermekeként. Elemi tanulmányait Szászváron végezte, majd a bonyhádi Petőfi Sándor Evangélikus Gimnáziumban érettségizett. 2015 óta a Szegedi Tudományegyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Karának hallgatója média-, mozgókép- és kommunikációtanár – magyartanár osztatlan tanárképzési szakon. Jelenleg Szegeden él.
2016-ban jelentek meg először versei az Irodalmi Jelenben, azóta többek között a Bárka, a Tiszatáj, a Kortárs, a Helikon és az Előretolt Helyőrség irodalmi-kulturális melléklet közölte írásait. 2016 és 2019 között az Előretolt Helyőrség Íróakadémia pályakezdő ösztöndíjasa volt, 2019-től ugyanitt elsőkötetes ösztöndíjas. 2018-ban megírta Entrópia című szonettkoszorúját, mellyel szakmabeliek és az olvasók között egyaránt sikert aratott. Első verseskötete 2019-ben jelent meg Aszterión címmel, amiért Khelidón-díjat, Gérecz Attila-díjat és Debüt-díjat kapott. 2016 óta rendszeresen részt vesz irodalmi rendezvényeken. Felolvasott az A38 hajón, a Petőfi Irodalmi Múzeumban, a Margó Irodalmi Fesztivál és Könyvvásáron, továbbá több fővárosi és vidéki kulturális rendezvénytéren, kocsmában és gimnáziumban. A 2020-ban induló KMI 12 elnevezésű program egyik szereplője. 2020 májusától a Bárkaonline Ütőér rovatának tárcaírója. 2020 szeptemberében a Szonettpárbaj nevű rendezvényen 2. helyezést ért el. 2020 óta a Magyar Írószövetség tagja.
Önálló kötete:
- Aszterión (versek); Előretolt Helyőrség Íróakadémia, Bp., 2019 (Enumeráció)
Antológiák:
- Enumeráció (Válogatás az Előretolt Helyőrség Íróakadémia tagjainak alkotásaiból, szerk.: Nagy Koppány Zsolt, 2016)
- Körkörös II. (A Körös Irodalmi Társaság antológiája, 2019)
- Lehetnék bárki – Kortárs és kortalan versek (szerk.: Péczely Dóra, Tilos az Á Könyvek, 2020)
- Ανθολογία νέων Ούγγρων ποιητών / Fiatal magyar költők antológiája . (Kortárs magyar költők antológiája görögül) Ανθολόγηση – Πρόλογος / Előszó, szerkesztés: Τίμπορ Βέινερ Σέννιει. Μετάφραση / Fordította: Ανδρέας Αντωνίου. Résztvevő költők: Áfra János, Galyas Éva Klára, Závada Péter, Izsó Ζita, László Liza, Bék Timur, Oravecz Péter, Terék Αnna, Tóth Kinga, Weiner Sennyey Tibor, Farkas Arnold Levente. Athén, Vaxikon. 2022.