Az Eiffel-tornyot, építésekor – mint tudjuk – a technikai civilizáció jelképének szánták, afféle 19. századvégi Bábel-toronynak. A párizsiak eleinte utálták, Verlaine csontváznak nevezte, Maupassant pedig úgy találta, hogy egy röhejes gyárkéményhez hasonlít. Aztán megszokták, a város, sőt az ország szimbólumává lett. Ennél is több: függetlenül attól, hogy mit gondolunk esztétikai értékéről, európai, mi több világszimbólum is, az optimizmus, a per aspera ad astra, az emberfeletti erőfeszítés, a titáni erő, egyszóval, aminek szánták: a technikai civilizáció jelképe.
Ezt a tornyot sötétítették el a párizsi terrorcselekmények után, a gyász jeléül. És én nem tudom nem jelképnek érezni.
Hát mégiscsak megtörténhet, hogy épp a szemünk láttára csődöl be az európai civilizáció? Vagy nincs olyan, hogy „a szemünk láttára” ér véget egy korszak? Ahogy 476 tragédiájából sem vett észre semmit a római polgár, sem Procillus Cotta, ravennai mészáros, akinek éppúgy ment a bolt, mint eladdig, sem az előkelők, a politikai elit. Vagy
lehetséges volna, hogy már egy ideje benne élünk a „bukásban”, és az Eiffel-torony elsötétítése éppolyan jelképes vízválasztó lesz, mint a 476-os dátum?
Nem tudom.
Mindenesetre az elkövetkező napokban, hetekben vigyázó szemünket érdemes lesz Párizsra vetnünk. Ha a politikusok, politikai elemzők, közéleti emberek, ún. véleményformáló személyek nem teszik minden szavukat patikamérlegre, mielőtt bármit is nyilatkoznának, pogromok jönnek, egyre több és egyre erőszakosabb. Ha a rendőrség mindezt „tehetetlenül” szemléli majd, ha a politikusok nem fognak sietni az elítélő nyilatkozatokkal – tudni fogjuk, hogy a háború a házainkba érkezett, anarchia jön, mindent elborít a vallásháborúk korát idéző hisztérikus gyűlölet. És sejteni fogjuk, hogy az anarchiából politikai monstrumok nőnek majd ki. Ha azonban józanságot, higgadt tömegtájékoztatást tapasztalunk, tudni fogjuk, hogy az Iszlám Állam – egyelőre legalább is – nem érte el a célját,
Európára nem, csupán egyik jelképére borul sötétség.
A katonák, persze nagy valószínűség szerint el fognak indulni Európából Szíria felé. Ám ha Európa a józanság felé mozdulna, talán – ki tudja? – még az is megtörténhetne, hogy egy-két katonai bázis falára felkerülne egy az alábbihoz hasonló szonett:
Szonett, mely angol nyelven a Franklin D. Rooseveltről elnevezett repülőerőd falán volt olvasható:
Bombázni mégy. Menj és ne örülj ennek.
A város lassan nőtt a horizontra,
mint látomás. Jó polgárok pihennek
alatta, kiknek szép volt minden dolga.Sok századéven át hány tarka szoknya
súrolta macskaköveit, hány gyermek
játszott utcáin! Hulljon hát a bomba,
oldozd ki, de gyűlöld, hogy ezt kell tenned.Mint ióta a homoiúszionban:
akármit gondolsz, belevág a bomba,
s a célpontnak mindegy, de nem neked,nehogy unokád szégyenkezve mondja:
pilóta volt, mert behívták, de ronda
kéjgyilkos lett, mert közben élvezett.(ford. Faludy György, 1944)
Én félek, tehát: még reménykedem.
