Emlékszem 2001 szeptember 11-re, amikor Szegeden éppen egy nagyáruházban voltam. Az egész falat betöltő televíziók mindegyikén ugyanazokat, a mára már mindenki által jól ismert képsorokat adták. Hogy mi történt egészen pontosan, akkor még nem volt teljesen világos, de annyi azonnal, hogy ilyen a terror arca és hogy soha többé nem lesz ugyanolyan a világ.
Az a derű, remény és optimizmus, ami többé-kevésbé jellemző volt ránk, rendszerváltás után eszmélő fiatalokra és a kilencvenes évekre, elkezdett észrevétlenül párologni. Talán azt reméltük, hogy a Kelet és a Nyugat közötti különbségek, és az abból fakadó feszültségek idővel megszűnhetnek. Talán azt, hogy természetes létezés a szabadság, és működő rendszer lehet a demokrácia. Még számunkra is. Ezzel szemben elkezdett félni és bezárulni a világ. Az átjárható határok álmát Európában még álmodták, de Amerikába egyre nehezebb lett bejutni, még inkább letelepedni.
Közben az új Oroszország is eszmélni kezdett, ahogy a radikális iszlám is, és így ért minket ez a péntek 13. Miért nem volt ugyanolyan ez a merénylet, mint a Charlie Hebdo elleni? Nem csak az áldozatok száma miatt, hiszen egyetlen ember életéért is kár, s a terror az terror, soha sem fogadható el. Hanem azért is, mert ezen az éjszakán a terroristák válogatás nélkül, szórakozni vágyó fiatalokat, ártatlanokat öltek Európa szívében. Nem volt különösebb cél, mint szeptember 11-én a szimbolikus épületek lerombolása, vagy egy kritikus szerkesztőség elpusztítása.
Mindegy volt.
Csak ölni, csak pusztítani.
„Szíriáért!” – kiáltották a terroristák, miközben a tömegbe lőttek a helyszíni beszámolók szerint, és mi sem jelzi jobban, hogy a szíriai háború nem maradt és nem maradhat Szíria határai között. Akármennyi kerítést húzunk fel, akármennyire hárítunk a terroristák ezt a háborút szétszórják a bolygón, mert éppen ez a céljuk.
Valóban nincs nagyobb ellenség számukra, mint a Párizs szívében koncertre járó, szórakozó, soknemzetiségű fiatalság.
Bárkik is legyenek azok.
Nekik mindegy.
Nekünk nem.
Amikor Párizs szívében lőnek le embereket, akkor az olyan, mintha Berlin vagy Budapest szívében lőnének le. Párizs mi vagyunk. Európa mi vagyunk. És a terroristák teljesen világossá tették, hogy az ellenségük Európa.
Mi fog történni?
Semmi sem lesz ezután ugyanolyan. Világos lesz az európaiak számára is, hogy nem elég a „menekült-kérdéssel” foglalkozni, nem elég „légi csapásokat mérni” Szíriában. Előbb-utóbb európai katonák fognak bevonulni Szíriába, köztük magyarok is. A terroristák pedig egyre több embert fognak magukkal rántani a halálba.
Háború lesz.
Háború van.
Nyugodjanak békében az ártatlan áldozatok, és Isten irgalmazzon mindannyiunknak.
Andre Kertesz: Chairs of Paris. 1927.
