Képeinken Alexander Bródy, Bach Máté, Mán-Várhegyi Réka és Bartók Imre, Békés Zoltán, Boldog Zoltán, Danyi Zoltán, Hardik László, Kassai Zsigmond, Oravecz Péter, Pécsi Györgyi, Retkes Máté, Kontra Ágnes, Simon Adri, Szabó Imola Julianna, Rácz Géza, Rónai Balázs Zoltán, Szegő János, Szörényi László, Terék Anna, Turi Tímea és Vári Gyuri, Zalán Tibor, Závada Péter.
Csak remélhetem, hogy barátaim, ismerőseim, e képeken szereplő írók, költők, fotósok, és az a néhány képzőművész nem fog rám nagyon megharagudni ezek miatt a gyenge, ámde számomra fontos portrék miatt. Beszélik ugyanis, hogy vannak indián törzsek, akik kimondottan utálják, ha fotózzák őket, mondván a lelkükből egy darabot lop magával a fotós a képen. Megértem ezeket az indiánokat, de ma már senki sem emlékezne rájuk, ha nem készül róluk mégis néhány fotó.
Ellopni egy pillanatot annyi, mint abban az illúzióban égni, hogy talán megragadhatjuk az időt.
Ilyen különös alkímia a fotózás, amelyhez nekem sokáig ambivalens volt a viszonyom, édesapám – az öreg Weiner – ugyanis fényképészként tengette napjait. A családi legendárium szerint ő találta fel azt a vegyszer-keveréket, amivel elő lehetett hívni a filmet mindössze egyetlen óra alatt. Kiállt az egri vár elé – mely városban később születtem – és a pannonhalmi apátsághoz, ami mellett éltünk, lefotózta a csoportokat, s mire azok visszaértek: eladta nekik a róluk készült képeket. Az ő pillanataikat, az ő múló idejüket. Apámmal való viszonyom nem volt valami jó – mielőtt elhagyta anyámat, hét gyereket nemzett hat szerelmének, de egyiket se nevelte fel, soha nem tudott sehol sem nyugodtan maradni. Aztán bérmáláskor – 14 éves koromban – a falusi pap gyónás közben megkérdezte, hogy „Na és hogy van apád?”. Jól, válaszoltam. „Nem a nevelőapád, hanem az öreg zsidó fényképész.” A plébános ugyanis ismerte még a pannonhalmi évekből. Ez a beszélgetés elindította azt a megismerési és megbocsájtási folyamatot, amelynek része volt, hogy az apámnak hátralévő négy-öt évben több alkalommal is meglátogattam őt a nyugdíjas otthonban. Ezek a látogatások helyre tettek bennem nagyon sok mindent.
Megsejtettem, hogy milyen traumatikus lehetett gyerekként átélni a holokausztot, hogy milyen lehetett ezt nem feldolgozni, s hogy
a feldolgozatlanságból mennyi frusztráció és hibás döntés fakadhat.
Mert apám hét házassága közül talán csak az utolsó, a nyugdíjas otthonban kötött volt valamelyest idilli. A többi tragikus. A nőket nem egyszerűen falta az öreg, hanem folyamatosan lejmolta tőlük a szeretet, amiről azt gondolta, hogy elrabolták tőle azzal, hogy apját, vagyis nagyapámat a gázkamrába küldték, minden rokonunkat kiirtottak, és a gyermekkorát a háborús Budapesttel együtt rommá lőtték.
Végül utolsó találkozásunkkor nekem adta Yaschica Mat 124-G típusú gépét, és elbúcsúztunk egymástól. Aztán meghalt. Végtelenül hálás vagyok máig annak a katolikus papnak, aki rábeszélt, hogy ismerjem meg apámat, mert segített, hogy elfogadjak magamból valamit, ami apu, ami a zsidóság, és talán valamit, ami a pillanattal és az elmúló idővel kapcsolatos.
Apám halála után, olyan húsz évesen volt egy komolyabb nekifutásom a fotózásnak, amiben a Mediawave alkotó táborai, és különösen Nagy Péter fotóművész igen nagy segítségemre volt. Aztán ez abba maradt, és helyette a digitális filmezés-fotózás vált központivá különböző lapoknál, az írás mellett, mintegy mellékesen. És most, amikor meg akarok ismét érteni valami mélyebbet és összetettebbet az apaságról, a pillanatról és az időről, újra rám jött a fotózhatnék.
Első témáim között „hőseim” szerepelnek, azok az írók, költők, képzőművészek, akikkel a 86. Ünnepi Könyvhéten találkoztam, és akiknek műveit nagyon-nagyon sokra becsülöm.
Nagy Péter barátom Pentaxával fotózok most újra, mint tizenöt esztendeje, és egy árverésen sikerült több tekercs régi-lejárt (1998-as) Kodak Gold filmet szereznem (Ha valakinek ilyen akad otthon, kérem jelezze!). Egy tekercs színeset és egy fekete-fehéret lőttem el a Vörösmarty téren. Aztán a negatívokat beszkenneltem és minimális korrekciót végeztem. Célom épp az volt, hogy ezek a portrék átmenjenek az alkímiai folyamaton, és amennyire csak lehet ezt a mélységet, számomra sajátos szépséget a monitoron is őrizzék meg. Ugyanis – ahogy a kanadai montázsmágus, Mike Hoolbloom mondta egyszer nekünk –
a képek inflációját éljük. A képalkotás elveszti báját, mágikus és alkímiai mivoltát az áradatban, s alig-alig készül egy-két igazán a lelket, a pillanatot és az elmúló időt megragadó fotó.
Becsvágyam tehát meglehetősen nagy volt, és természetesen melléfogtam. Képeim homályosak, koszosak, néha teljesen összemosódnak, de hát pont ezért tekertem lejárt filmeket fényképezőgépembe. Mert az idő ezt teszi mindannyiunkkal, s mi csak ritkán érezhetjük azt, hogy megragadtuk a pillanatot, hogy most és itt élünk. Ezt az érzést keltheti bennünk egy-egy kiváló irodalmi alkotás, vers, novella és regény, vagy egy-egy festmény vagy szobor, éppen ezért fontosak számomra azok az emberek, akik ezekkel foglalkoznak. Akik alkotnak. Remélem megbocsájtják nekem, hogy feléjük fordítottam kamerám, s hogy ezeket a rossz képeket készítettem róluk. Mindenesetre tudom, – hiszen ismerem és szeretem őket –, hogy meg fognak érteni.
A képek előtt még egy apró történet. Kiskölyökként bejártam Győrben az öreg óráshoz. Kicsiny műhelye volt, s én hajlandó voltam naphosszat álldogálni és nézni, ahogy a bonyolult mechanikákba belenyúl. Lenyűgözött, ahogy akár csak egyetlen elemet is cserél. Akkoriban arra gondoltam, hogy az öreg órás igazi mágus, aki az elmúló időt műti, mindent tud, és ez a tudás nélkülözhetetlen az emberi élet megértéséhez. Amellett, hogy költő, utazó, kertész és orvos… bevallom, hogy főleg órás szerettem volna lenni. A könyvhéten éppen így ültem le az írók és költők, a művészek asztalához. Ismerem műveiket, s valamennyire őket is. Van közöttük olyan, aki nagyon közeli, jó barátom, s van, akitől többet olvastam, mint amennyit beszélgettem vele. Ilyen órás mesterek ők, s én álldogálok műhelyükben kócos kölyökként, és próbálok megérteni valamit az elmúló időből, a pillanatból és csodálatos lelkükből. Ennyi ez az egész, nem nagy művészet.
