Mint a tűzzel játszó gyámoltalan gyermek, olyan ma az emberiség. Egész létezése kozmikus mozgások- s nagy természeti folyamatoktól függ, s ahol ő botorul belenyúl a világrend szervezetébe, ott mint a rossz indulatú daganat az emberi testben, megindul egy helyet tévesztett romboló folyamat, megkezdődnek és nőnek hatalmas intézmények, míg csak rabjukká nem teszik az embert, aki teremtette őket.
Nagy folyamatokat kezd meg az emberiség és nem bír velük: azután már azok befolyásolják őt, és nem ő azokat.
Ez mindannyiszor megtörténik:
1. Amint az ember nem megérteni, hanem vezetni akarja sorsát. Pedig a legtöbb ember olyan, hogy nem tudja méltányosan értékelni s nincs türelme kihasználni, így tanulmányozni sem, ami már van: ezért azon erő számára, melyet megértés híján nem tud az adott keretben felhasználni, folyton új levezető csatornákat próbál kieszelni. Példa: az emberek legnagyobb része unatkozik (unatkozik!!!), mikor nincs rendes foglalkozása.
2. Amint az ember nem aszerint cselekszik, hogy mi és milyen ő valósággal, hanem aszerint, hogy milyen szeretne lenni, (1) úgy hogy igazán képes valamely cél elérésére költeni erejét, anélkül, hogy tudná vagy törődne vele, mikor és meddig felel meg, vagy megfelel-e egyáltalán ez a cél saját természetének. Idealisták az emberek, a leglégiesebb idealisták!
Nem elégednek meg például annyi gazdagsággal, amennyi elég volna a legjobban nekik való élet éléséhez.
Helyekre törekszenek, melyeken megállni sem tudnak külső támaszok nélkül. S milyen idealizmus az az igazi bugrisoktól (s mily szép, hogy nem azt nézik: ők maguk milyenek, hanem: hogy milyenek szeretnének lenni, valóban az emberi akarat diadala ez, a prometheusi tűz ösztökélése stb.) milyen idealizmus, hogy mind, de mind jobb szeretnének arisztokraták lenni.
3. Amint inkább alkalmazkodik az ember a meglévő rendhez, mintsem hogy saját szükségleteit próbálná kielégíteni. (2) Gyengén éreznek az emberek, hogy így elnyomják érzéseiket a szokások, melyeket környezetük olt beléjük; lusták és értéktelenek, hogy nem törődnek lelki üdvösségükkel (vagyis avval, hogy életük jó legyen) s ezért oly kevés a világon az igazán egyéni élet.
Így – ez a litánia vége – így kezdjük meg az intézményeket, melyeknek rabjai leszünk.
(*)
Annyira jutottunk már, hogy
aki Európában születik, mind, de mind valami hatalmas szövetkezetben találja magát. Olyan hatalmas ez a szövetkezet, hogy ellene védekezni képtelenség:
olyan hatalmas, hogy minden egyénnel megteheti azt, ami neki jólesik. Menekülés nincs előle – vagy ha van, nagyon bizonytalan s nehéz: mert a demokratikus állam többre kényszerítheti polgárait, mint akármilyen tyrannus s jobban, feltétlenebbül uralkodik az emberek felett.
A helyzet hát az, hogy ránk erőszakolnak egy rendszert, melyben „bizonyos kötelezettségek” fejében „bizonyos jogokkal” bírunk. Hogy ezek milyenek, azt elsősorban az elfogadott szokások és intézmények határozzák meg.
Az elfogadott szokásokat (az ezekből nőtt intézményeket tehát) mindenféle véletlen körülmény idézte elő. Ha az átlag-embereknek nagyon tűrhetetlenek, akkor meg lesznek változtatva, vagy ha megváltoztatásuk senkinek sem kellemetlen. Másodsorban meghatározzák a jogok és kötelezettségeket azok,
akik ezeket a névleg demokratikus államokat vezetik, többnyire olyan elvek szerint, melyeket a műveltebb emberek többsége elfogad s a többi nem ellenez elkeseredetten.
A „jog” szónak kétféle értelme lehet. Az egyik értelem: azé a jogé, amelyet az elismert hatalom ad, az a hatalom, ami ellen az állam nem segít. A másik értelem: azé a jogé, amely az etikai kötelezettségeken alapul. Ebben az értelemben jogos (vagy „igazságos”) az és csakis az, hogy minden, ami jó, létezzen s (ha ennek a követelménynek megfelel) minden ami rossz, eltöröltessék.
Ha már most akármi téren azt kérdezzük, hogy mire kell törekednünk, akkor a „hatalmi” jogokat csak annyiban vehetjük számba, amennyi nehézséget eltörlésük okoz. „Ha már ilyen a világ” – mondjuk – „akkor jobb lesz így, meg így tennünk.”
Az etikai értelemben ellenben csak az előbb elmondott egy jogot ismerhetjük el. Nem igaz, hogy vannak jogok, melyek más alapon, más oknál fogva is igazságosak! Elismerjük az igazság érzését: ha én vetek és te aratod, ezt én igazságtalannak érzem: ellenben, feltéve hogy a jó az, hogy te arass és nem én, magas szempontból az lesz az igazság, hogy te arass és jogos is lesz az aratásod.
Hogy ezt a világos felfogást sohasem fogadja el senki, akinek érdeke, hogy egy államot vezessen vagy támogasson, az természetes: ő neki ez a felfogás alkalmatlan, mert tevékenysége arra irányul, hogy hatalmi jogokat hozza éppen valamelyes összhangba az emberek igazságérzetével. (3)
Mert az, hogy boldoguljon minden, ami jó: magában véve nem politikai elv.
Valóban: Én is nagyon jól tudom, hogy mi jó, te is tudod; csakhogy mindegyikünk másképp tudja…
- És itt nagy szerepe van az emberek egymást hipnotizálásának, mely káros szövevényen csak az erős lélek áll kívül.
- És itt nagy szerepe van a félelemnek is, melyet csak az erős lélek tud legyőzni önmagában.
- Ami annál könnyebb, mennél fejletlenebb, zavarosabb ez az igazságérzés. Mennél precízebb, világosabb, logikusabb, annál lehetetlenebb ez a cél. (Egy oldalú nevelések iránti előszeretet oka.)
[A levéltöredék és Békássy 2010 februárjáig fellelhető valamennyi verse, prózája, és esszéje olvasható a most megjelent könyvben. I.n.: Békássy Ferenc egybegyűjtött írások. Aranymadár Alapítvány – Irodalmi Jelen Könyvek. Zsennye-Budapest. 2010. 249. o. – a közreadó.]
