A legelszántabb modern feministák hangoztatják, hogy most nem lenne mit meg hol hangoztatniuk az anti-modernfeministáknak, ha az ős-feministák annak idején nem lettek volna. Az újsütetű anti-modernfeministák nem győzik bizonygatni, hogy a modernek ugyanúgy fasisztoid eszmerendszer szerint érvelnek, mint akármelyik önmaga paródiájába fordult izmus (kirekesztő, megbélyegző stb.), és akkor ott vannak a kedvenceim, a megoldás letéteményesei, azok a véleményformálónak gondolt többé-kevésbé ismert figurák, akik jól megmondják, hogy mi a baj.
Mert
nem ám az a baj, hogy beszélünk az erőszakról, hanem az, ahogyan, hát, az baj.
Hogy nem foglalkozunk az áldozat felelősségével, az is baj, hogy annyi a büntetés, amennyi, szintén baj, de sokkal nagyobb baj, hogy a nők meg nem tesznek magukért semmit, ha tesznek, akkor azért kicsit az is baj és valójában az a baj, hogy nem megfelelőek a szankciók, nem tudjuk, mik a fikciók, és ott vannak még az addikciók! Hah!
(Most olvastam, hogy valaki lebassza elítéli nőtársát, mert kisgyerekes anyaként nem lépett ki egy bántalmazó kapcsolatból, hanem alkoholista lett. Épphogy azt nem írta, hogy meg is érdemli, ha jól benne marad. Csak hát a szegény gyerekek, ugye. Aztán másutt azt olvasom, hogy aki nem kér a modern feminizmusból, az megérdemelné, hogy megerőszakolják – klassz! – másutt meg azt, hogy mi nők, olyanok vagyunk, hogy nekünk az erős pasi kell, azonnal befekszünk, széttesszük a lábunkat a macsónak, aztán meg vagyunk sértődve, ha kapunk egy sallert… és sorolhatnám, de minek? Olvasgassatok a témában.)
Amit az ilyen társadalmi vitákat/ellentétet generáló kérdésekben senki nem hajlandó fölfogni, az mindig valami nagyon alapvető dolog. Itt például az, hogy jórészt (és most nem a teljesen egyértelmű esetekről beszélek) nem lehet megmondani mit tekintünk erőszaknak.
Meghatározhatatlan dolog, kezdve azzal, hogy egyénenként teljesen különbözően éljük meg, a pszichikai, lelki megpróbáltatás korántsem jelenti mindenkinek ugyanazt, a testi erőszak lehetne a jól megítélhető kivételével, de csak hogy lássuk, ott is mi minden lehet: Ha két anonim látlelet után kéne eldönteni, melyik származik erőszakból, melyik két felnőtt, közös megegyezésen alapuló szado-mazo kapcsolatából, nem tudom, sikerülne-e, és nem tudom, el tudtok-e olyasmit képzelni, hogy az aktustól független indokkal valaki mégis bizonyítékként használja fel? Én igen. Nyert ügye lenne. És ez csak egy szélsőséges példa, csak azért mondom, mert minden eset annyira egyéni, hogy képtelenség megfelelő jogi hátteret biztosítani a társadalom által kívánatosnak tartott szankciókhoz. Ha végiggondoljátok, lehetetlen. Vagy nem ismertek olyan nőt/férfit, aki addig képes csendesen terrorizálni valakit, amíg a másiknál egyszer elszakad a cérna és hozzávágja a kínai porcelánt? Aztán lehet szaladni sebészetre, majd bíróságra. Hogy lehetne kideríteni egy-egy eset pontos hátterét, főleg, amikor a “bűnös” egyébként is szégyenli, amit tett, mert magánkívül tette, ellentétes azzal, amit a konfliktuskezelésről egyébként gondol, ami szerint él. Vagy senkinél se szakadhat el sose a cérna? Ki fogja felgöngyölíteni, mi volt az igazi ok? Ki fogja azt mondani, hogy itt pedig az egyik fél a hunyó, úgy tizenöt éve? És ki meri kívülről megítélni, hogy a másik miért marad benne tizenöt évig és azt rosszul vagy jól teszi-e? Én biztos nem. Te? Kit kennénk fel ilyen pozícióra? Ki volna az a tévedhetetlen, aki a “csak tíz év” helyett életfogytot adhat? Mindenki elfelejti, hogy
a joggyakorlat a törvény védelme, nem az igazságé.
Az egészben a legdühítőbb persze az, amit egy (két) bekezdéssel feljebb, zárójelben írtam.
Ítélkezés, skatulyázás, nyilvános szódobálás.
Bosszant, hogy bárki csak úgy belövi magát valahova a Szent Középútra, aztán onnan osztja az észt, kinek mit kellett volna tenni az ő rosszul sikerült életével, ki mit érdemel stb. Női Ész, te csodás. Az embernek persze magában mindig (Mindig. Mindenkinek.) megvan a véleménye, szűk körben akár meg is oszthatja (Te, én nem értem, ez a Rozi hogy lehet olyan hülye, hogy hagyja, hogy a Laci minden este elverje, aztán meg együtt isznak. Sőt, felőlem olyat is mondhat, hogy a Rozi meg is érdemli, mert egy hülye. Ez egy magánvélemény, az ő dolga.). De kiírogatni internetre, újságcikkeket farigcsálni ezekből, no, ez elég nagy baj. Szidni egy rendszert, az elégtelen törvényi hátteret, ami ettől semmit se fog változni (és mint írtam, szerintem egyáltalán nem biztos, hogy az jó lenne), nyilvánosan – hosszú, tömött sorokban, haha – szidni egymást a másképp gondolkodás vagy a gyengeség vagy pont a bátorság miatt…
Jöjjön a vallomásos rész. Én elég sok nőt nem értek, olyan is akad, akit úgy rühellek, ahogy van. De bármelyik jött/jön a leghalványabb jelével annak, hogy bajban van (nem is kell, hogy erőszak vagy bármilyen komoly dolog legyen a háttérben, elég, ha elfogyott a só, kifutott a hó végén a pénzből stb.), gondolkodás nélkül mindig segítek. Képzeljétek,
olyan is van, hogy rákérdezek, hogy minden rendben van-e.
Ha nem meggyőző, lehet, hogy újra megkérdezem, de az esetek többségében egyetlen kérdés bőven elegendő, hogy azonnal megnyíljon és mindent elmondjon, ami épp bántja. Lehet az apróság, de komoly traumákkal is szembesültem már így.
Azt gondolom, hogy ez a megoldás. Nem mondom, hogy nincs szükség más eszközökre, nem kell megpróbálni csiszolni a törvényeken, a kommunikáción, de a valódi segítség a (virtuális vagy valódi térben) melletted lévő embernél kezdődik. Emberségnél.
Sz. N., a humanista