Hol az irodalom és művészet helye egy olyan új világban, ahol a függetlenség látszatát egyre kevésbé fenntartó állami támogatás mindinkább elapad, az igazodási kényszer mind jobban szorít, a kánongépek egyre újabb és újabb neveket böffentenek elő magukból, ám mindez a brazil szappanoperákon és dallaszon szocializálódott nagyközönséget a legkevésbé sem érdekli? Mi a szerepe az irodalomnak egy olyan közegben, ahol a gittegylet-szerűen működő szervezeteknek lassan az is nehézkessé válik, hogy borral és pogácsával vendégeljék meg az irodalmi estjeiken felvonuló, állandó, de igen szűkkörű hallgatóságot, mialatt a könyvpalotákból a vérrel-spermával bőven áradó, gyengécske történeteket viszik, mint a cukrot, és már az sem érdekes, ha valaki egy-egy politikusról árul el bizalmas és piszkos titkokat?
Érdemes-e tovább fenntartani egy olyan irodalmi kánon-rendszert, amely többnyire nem az esztétikum, hanem a politikai hovatartozás alapján ítél értékesnek vagy kivetendőnek egy adott szerzőt?
Be kell-e tagozódniuk az íróknak ebbe a rendszerbe, el kell-e fogadniuk a nekik odavetett, egyre mócsingosabb koncot, érdemes-e lealacsonyodniuk odáig, hogy – tisztelet a kivételnek – adott esetben az ellentáborba tartozó írótársukat és önmagukat is besározzák, megalázzák, kizárólag abban a reményben, hogy a politikai döntéshozó erre majd felfigyel, és megélhetésük továbbra is biztosítva lesz?
Nekünk itt a Drótban – de úgy tűnik, nem csak nekünk, vö. Boldog Zoltánnak az Irodalmi Jelenben megjelent húsvéti cikkét – meggyőződésünk, hogy a kérdésre a válasz feltétlenül, kizárólagosan és határozottan, csak nem lehet. A következő kérdés már adja magát:
ha a művész nem áll be egyik vagy másik klikkbe, nem igyekszik jó pontokat szerezni valamelyik oldalon, akkor mi biztosítja majd a megélhetését?
Legyen egy rendes polgári állása, és mellette írjon az asztalfióknak, abban a reményben, hogy egyszer – de lehet, hogy csak a halála után – jelentőségét felismerik? Vagy küzdjön még életében az elismerésért, addig, amíg bele nem rokkan az állandó harcba és kilátástalanságba, és el nem viszi a megváltó halál? Vagy adjunk neki annyit, amiből megél és alkothat, aztán majd meglátjuk? A művésznek alanyi jogon jár a támogatás? De mennyi? És legfőképpen: melyiknek mennyi? Ki ítéljen erről?
Amíg az állam a napi politika foglya, nyilvánvaló, hogy az általa biztosított apanázsnak mindig ára lesz: ha tényleg a Jobbik kerül hatalomra négy év múlva, akkor ez az ár alighanem már megfizethetetlen lesz. De ha a jelenlegi kétosztatúság megszűnik, létrejön a nagy kiegyezés, vajon nem találja-e majd magát az immáron egységes író-céh légüres térben? Ha kiírja magát a politikából, egyúttal az addigi csekély, de legalább biztos megélhetésétől is megfosztja majd magát, és akkor hogyan tovább? A nagyvállalkozók, akik „felajánlásból” milliárdokat öntöttek a felcsúti piramisba; pont ők karolják talán majd fel az éhező művészeket? Kötve hiszem. Vagy az író szálljon be a vadkapitalista könyvbizniszbe, írjon újra szappanopera-forgatókönyveket, dőljön a vér és dőljön a lé?
Kiút persze kínálkozik, csak nagyon rögös és fárasztó. Az egyik oldalon valóban, az írótársadalmon belüli virtuális szakadékot és megosztottságot illő lenne végre felszámolni, és ha a másikban az embert nem is, de legalább az írót és művészt tisztelni lenne érdemes. Ez is nehézkes persze, hiszen a párthovatartozást az esetek többségében nem az elvek döntik el, hanem a nyers opportunizmus, személyes ellentétek (ki, mikor, kivel, stb.), netán a puszta véletlen. A másik oldalon viszont, azt a nagyon is létező szakadékot, ami a mai magyar irodalom és az ún. nagyközönség, avagy laikus publikum (és engedtessék meg nekem, hogy magamat is idesoroljam) között tátong, nos, hogy ezt miképpen lehetne betömni, arra nincs univerzális recept. Érdemes lehet új formákkal kísérletezni (lásd: slam-poetry), vagy a pop-kultúra oly sokszor gyalázott műfajaiba értékes vagy időtálló tartalmakat vinni (ne adj’Isten az emlegetett szappanoperákat írni, vagy pop-dalokat, elvégre nagyjaink sem vetették meg ezt a fajta tevékenységet), amelyek persze mind-mind járatlan, vagy csapdákkal teli utat jelentenek, és bizonyosan ennél sokkal egyszerűbb és kevesebb fáradsággal járó tevékenység, ha szerény díjazásért ugyan, de egy-egy újabb, alig olvasott kritikát, novellát vagy verset írunk.
A köldöknézést az elefántcsonttoronyban ugyanakkor csak addig lehet folytatni, amíg az elefántcsonttornyot le nem döntik. Várjunk erre az apokalipszisre, hogy a tisztító tűz után a romokon majd új élet sarjadhasson? Vagy menjünk elébe a változásnak, ne mondja ránk az utókor, hogy tétlenül ültünk és egy szalmaszálat sem tettünk keresztbe, miközben körülöttünk a világ a vesztébe rohant?
A művészet bár időtlen, mindig fiatal, új, őszinte és szabad. Csak nagyon keveseknek adatik meg, hogy vidéki birtokukon, gondtalan borozgatás közben írt verseiket saját korukban is megfizetik, és kétezer év múlva is olvassák, mint Horatiust. (A tantermekben. Az utca népe már az akkori Rómában is inkább Ovidiust bújta, aki a népszerűségéért végül száműzetéssel fizetett, de életműve ugyanúgy megmaradt, mint Epikurosz disznójáé.)
Kinek-kinek egyéni képességei és saját lelkiismerete szerint kell tehát döntenie, kiknek, miképpen és miből alkot. Az utókor eldönti majd, mi volt ércnél maradandóbb, mi volt az, ami saját korában jelentős, társadalmi szempontból fontos, vagy előremutató volt, és mit szántak csak a percnek, vagy netán a fürdőszoba új csempéjének. Ha eközben az egymás iránti acsarkodással felhagyunk, azzal vélhetően nemcsak a közérzetünkön javíthatunk, hanem a társadalmi megbecsülésünkön is nagyot lendíthetünk, ahonnan a következő lépés, a nagyközönségnek szánt, mégis időtlen mondanivalót sugárzó alkotások létrehozása már nem is lesz olyan nehéz.
