Cicero Szicíliában
Szatíra 2 felvonásban
Az ókori Róma fennhatósága alá kerülő Szicíliában Caius Verrest nevezik ki kormányzónak. A provinciát a korrupt kormányzó egyre jobban kizsigereli, kirabolja, legjobbjait száműzetésbe vagy ólombányákba kényszeríti. Róma az ambiciózus Cicerót, a köztársaság akkori második legjobb szónokát bízza meg azzal, hogy az ügynek utána járjon. Cicero rabszolgájával együtt Szicíliába utazik és mint egy igazi detektív, nyomozni kezd és bizonyítékokat gyűjteni. Az életveszélyes küldetés során Cicerónak a korrupció csábításával is meg kell küzdenie, ráadásul a tárgyaláson a korszak legnagyobb rétorával, Hortensius-szal kell majd összemérnie erejét.
És mintha mindez nem volna elég, a boszorkányos tehetségű szónokot éjszakánként különös képek gyötrik. Több mint kétezer év múlva egy furcsa országban egy róla szóló színdarabot próbáló társulat élete elevenedik meg álmaiban.
Párhuzamos dimenziókat tár föl Weiner Sennyey Tibor új drámája és a Radikális Szabadidő Színház előadása. Mint egy átázott történelmi olvasókönyvben, a római köztársaság velejéig korrupt világának lapjaiba jelen életünk sorai szivárognak át a rendszerváltás utáni Magyarországról.
Mi a jó? Mi az igaz? Mi a jog és mi a kötelesség? Milyen párhuzam vonható Róma és Brüsszel, Szicília és Magyarország között? Lehet-e egyszerre több történelmünk? Mi a szabadság és mikor vagyunk igazán szabadok? Mi a demokrácia? Milyen az ókori és a mai köztársaság? Milyenek a felelős és milyenek a felelőtlen vezetők? Hogyan tévedhet el és kerülhet ki a hatalom labirintusából az egyszeri polgár? Mit jelent megfogalmazni a jót és a szépet, és hogyan lehet legyőzni a rosszat és csúfat? Mindez körülöttünk vagy inkább bennünk történik? Költői kérdések ezek, vagy van rájuk értelmes és reális válasz?
Szereplők – alkotók:
- Ilyés Lénárd
- Simon Attila
- Bordi Gábor
- Mezei Réka
- Formanek Csaba
- Nacsa Lilla
- Horváth Petronella
- Pál Zsolt
- Kálmánczhelyi Gábor
- Lakatos Dániel
- Czap Gábor
Látványtervező: Pignitzky Ádám
Zenei szerkesztő: Simon Attila
Író: Weiner Sennyey Tibor
Rendező: Formanek Csaba
(A színdarabhoz és az előadáshoz a szereplők személyes történeteit és írásait is felhasználtuk.)
Korinna: A belvárosában történt. A sétálóutca egyik hosszú mellékutcája tűnt úgy, mintha felújították volna, éppen az, amelyik a nagy térre kivezet. Kora hajnalban egy kisebb társaság, két fiatal fiú és két lány, szalonspiccesnek éppen nem mondható, meglehetősen részeg állapotban támolyogtak négyen az imént véget ért buliból hazafelé. A téren akartak keresztül menni, de az egyik fiú – valami kellemes, vonzó illatot érzett, s azt követve – félrearaszolt a mellékutcába, hogy könnyítsen magán. A városban már megszokták, hogy az utcákat illemhelynek használják, nekik sem tűnt ez különösebben problémásnak. Ahogy nekitámaszkodott a srác a falnak, hamar rájött, hogy hánynia is kell, úgyhogy nekiállt lassan, egyre fájdalmasabban öklendezni. Közben az illat teljesen áthatotta, s rájött, hogy ellenállhatatlan vágyat érez.
A másik három a térről üvöltözött felé, biztatták és kinevették, ugratták, aztán már csak annyit vakkantottak felé, hogy „gyere mááááá’!” Megtörölte a száját, a sliccét elfelejtette felhúzni, s mint aki valami szépet hagy hátra, már indult volna vissza, amikor rájött, hogy leragadtak a cipői. Ezen eleinte gurgulázva kuncogott, de amikor észrevette, hogy a többiek távolodnak, határozottabban és idegesebben kezdte rángatni a lábát. Hiába. Rászánta magát, hogy kilép leragadt cipőiből, ám amikor zokniját az útra tette, az ragadt oda. Előbb az egyik, aztán a másik. Most már komolyan idegeskedni kezdett, úgyhogy úgy döntött, leveszi zokniját is, ha kell. Közben kiabálni kezdett a többiek felé. Ahogy meztelen talpa elérte az utca betonját egy pillanat alatt kijózanodott. Bőre is odaragadt. Mindkét lábán. Ügyetlenül himbálózott, addig-addig, mígnem négykézlábra esett, s tenyerei is odaragadtak. A kétségbeesés és az illat keltette ellenállhatatlan vágy keveréke őrületté fokozódott benne pillanatok alatt, üvöltésébe egyszerre vegyült segélykiáltás és mámoros extázis.
Társai közül az egyik lány visszafordult, és bajbajutott barátja felé igyekezett nevetve, de ahogy az illat őt is megcsapta, még valami gyönyörrel teli kíváncsiság is megfogalmazódott benne. Sietni kezdett. Ám ahogy odaért a mellékutcába, alig pár lépésre barátjától, már nem tudott tovább menni, mert leragadtak magassarkúi. Megrémült. Segítségért kiáltott, és közben kilépett topánkájából. Fájdalmasan vette tudomásul, hogy bőre is leragadt. Most már ketten üvöltöttek.
A másik kettő eltűnt. Lehagyták őket, elmentek, a lány utoljára csókolózni látta őket, s biztos volt benne, hogy szobára igyekeztek. Megpróbálta – miközben egyre jobban leragadt – ridiküljéből előkotorni a telefonját. Először barátnőjét hívta, aki negyedszerre végül fel is vette. „Leragadtunk!” – mondta – mire kuncogás, kacér és gurgulázó kacagás volt csupán válasz a vonal másik végén, és annyi: „Mi is!” – majd megszakadt.
Most újra próbált tárcsázni, közben a fiú már nyüszített kínjában mellette. A mentőket, a rendőröket és a tűzoltókat hívta. Sorra hülyének nézték. Aztán megkezdődött a legrosszabb. Ahogy a városlakók felébredtek és munkába siettek, sorra és egyre többen keresztezték a kis mellékutcát. A környék házaiban lakók elsőként, majd az erre járók, végül az erre tévedők ragadtak az utcára. Egymás után, sorban. Néhány óra alatt több száz ember agonizált, nyöszörgött és szenvedett, s aki nem ragadt mind a négy végtagjával – sőt volt aki az arcával is – az utcára, azok telefonálni kezdtek. A sok bejelentés hatására délelőtt tíz körül kiért az első mentőautó, ami azonnal behajtott a mellékutcára, de pár méter után a kerekek az úttesthez tapadtak és a lendület letépte a gumikat. A mentő nagy robajjal és szirénázva csapódott be a nyöszörgő, üvöltő, sikoltozó emberek közé. A mentősök csak nagy nehezen szálltak ki a kocsiból, de szinte azonnal leragadtak ők is.
A kétségbeesés ekkor páni félelemmé vált, volt aki a bőrét letépve próbált véres végtagokkal menekülni, de már a nyílt sebek és a tátongó hús is odatapadt az utcához, őrült szenvedést előidézve. Sorra érkeztek a rendőrök, a tűzoltók és mindenki ugyanúgy járt.
Helikopterről figyelték a szörnyűséget és lezárták a mellékutcát a sétálóutca és a tér felől is, ahonnan egyre többen figyelték a súlyosbodó káoszt. Aztán dél körül megtörtént a legrettenetesebb. Miközben a különösen finom vágyakat és ábrándokat ébresztő illat elárasztotta az egész környéket, a térről figyelők azt vették észre, hogy nem tudnak mozdulni. A tér egész területén a bámészkodók és a bámészkodókat távol tartó biztonságiak, a riporterek és a média munkatársai is: mindenki odaragadt.
A túloldalon, a sétálóutcán nem értették, hogy miért hangosodott fel ennyire a kiáltozás és a kétségbeesés, és már éppen elkezdtek volna menekülni. Ám hiába. Ők is leragadtak. Az egész sétálóutca úgy ahogy volt, bámészkodókkal és turistákkal, kereskedőkkel és vevőkkel együtt: leragadt. A városrészen úrrá lett a tömény iszonyat.
Ekkor jelent meg Teri néni. Gumicsizmában, ronggyal, felmosóval. Értetlenkedve, motyogva sétált végig a sétálóutcán, át a mellékutcán, keresztül a téren. Néhányan koszos kis otthonkájába kapaszkodtak és könyörögtek, hogy mentse meg őket. Mások több órányi szenvedés után csak annyit kértek, hogy fojtsa őket bele a fölmosóvödörbe, de Teri néni csak köszöngetett, mosolygott, és mind egyre szajkózta, hogy nagyon sajnálja, de neki mennie kell takarítania, mert rengeteg a mocsok, és mert különben nem tud megélni. Ahogy végiggyalogolt a téren az egyik háztömb tetejéről két óriási, fekete légy csodálkozva nézett utána.
