Ballagás után álltunk be ahhoz a képhez, az érettségi előtt pár nappal. Négyen. Együtt nőttünk föl, a négyből hárman már az elemiben egy osztályba jártunk, s a közoktatáson kívül is többnyire egyfelé tartottunk. Az egyetemek, főiskolák mintha távolabbra löktek volna egymástól, ahogy az már lenni szokott – ám ez csak a látszat, semmi több. Mindig tudtam, hogy ha baj lesz, arra a három emberre számíthatok. Ők is rám. Akkor is, ha alkalmasint hónapokig nem beszéltünk egymással. Van ilyen. Ami igazi, azt nem kell nap nap után kényszeresen megerősíteni.
Aztán egy sötét éjjelen a négy figura egyike halványodni kezdett a képen, akár valami gyönge hollywoodi fantasyban, filléres balkáni ponyvában. Fokozatosan mosódott el, gyöngültek a körvonalai, az emberi alak komótosan oldódott bele a háttér rácsos ablakába, téglafalába. Miközben feszülten figyeltem az évszázadlassú fölszívódást, biztosan tudtam, hogy álmodom. Közhelyeset, rémeset. S miközben álmodtam, és tisztában voltam azzal, hogy éppen álmodom, tudtam azt is, valami köze kell legyen a valósághoz ennek az egésznek, mert bár ezen a képen örökre négyen maradunk, ma (vagy holnap) mégsem lehetne ismét összeállni, képtelenség volna elkészíteni ennek a fotónak a „huszonhárom év múlva, ugyanott” címkéjű változatát. Hiába áll az épület, hiába találnánk pontosan olyan kukákat, mint ezek, ha háromnál többen csak csalás által lehetnénk a huszonhárom évvel később elkattintott fényképen, nincs értelme.
Az eredetin viszont itt vagyunk. Mosolyogva, fiatalon. Így mosolyogni már régen nem bírunk, változott azóta eleget az arc- és agyberendezés, ilyesmi. A fiatalság meg… Relatív, ahogy mondani szokás. Minimum viszonylagos. Viszonylag nem vagyunk öregek. Már mi hárman, akik még összeállhatnánk egy remake-re. Laci, a negyedikünk azonban egyike a világ legöregebb embereinek. Ma temetjük.
Megrendelni a koszorút a barátod sírjára, koszorút rendelni annak az embernek a sírjára, akivel együtt nőttél föl: bungee jumping a semmibe, kipróbálatlan kötéllel. Semmitmondó szavakat íratni szalagokra, miközben több ezer oldalra rúgna mindaz, amit ráírathatnánk…
Nem tudom, mikor volt. Évekkel a kukás kép, s bizonyosan még ezerkilencszázkilencven előtt, azt hiszem. Lehetett úgy huszonöt-huszonhat éve. S már akkor is hat-hét esztendőnyi közös múlttal a hátunk mögött. Szóval, nem tudom, mikor volt, olyan sok a mindenféle, ami eszembe juthat. Jut is. Például ez. Ez a vonat (olyan piros, koszos, vizeletszagú, fölhasogatott műbőr ülésekkel, járhatna éppen most is – nyilván jár is), a távolodó város, a közeledő falu, hígítatlan citromlevet iszunk, meleg van, mert nyár. (Miért pont ez merül föl belőlem? Ki rendezi a gondolatokat a fejemben, és miféle megfontolásokkal?) Vagy a kollégium lépcsői, ahol semmi keresnivalónk, és már fogalmam sincs, mégis mit akartunk ott, csak arra emlékszem, Laci azt mondta, ezt majd megírom az öregkori emlékirataimban. Jót röhögünk majd rajta. Jót s jól.
Nem tudom, pontosan mikor voltak ezek, s még ezernyi más akad, amit hozzávetőlegesen is csak hozzávetőlegesen tudnék dátumhoz kötni. Mindegy. Nem érdekes a kronológia. Se szeri se száma az eseményeknek, amelyek megesnek velünk ezen a földön, talán ezért gondolják azt a legtöbben, ez az élet. Tömérdek történetben szerepelünk, s töredékére tudunk csak emlékezni, az agyunk, a tüdőnk, a májunk, a vesénk, a mirigyeink szelektálnak. Mert ami igazán lényeges, az nem ez, nem az esemény maga, nem a sztorik rekonstruálható pontossága, dokumentálhatósága. Ennél sokkal több, nagyon más. És köze van ehhez a nem múló keserűséghez: a veszteség ízéhez a szánkban, a tagjainkba telepedett súlyokhoz, a téglafalhoz a hátunk mögött, a kukákhoz előttünk, a csillagos éghez fölöttünk. Köze van ahhoz, hogy nekünk, négyünknek közünk van egymáshoz, amíg élünk. S közünk marad, miután meghalunk.
