Sétáló fák
Mai hír, hogy állítólag „nem fognak több fát kivágni a Ligetben”, hanem majd átültetik őket, vagy ami még ennél is valószínűbb: megkérik őket, hogy álljanak odébb, s a fák majd szépen elsétálnak. Valószínűleg. Vagy mégsem?
Mai hír, hogy állítólag „nem fognak több fát kivágni a Ligetben”, hanem majd átültetik őket, vagy ami még ennél is valószínűbb: megkérik őket, hogy álljanak odébb, s a fák majd szépen elsétálnak. Valószínűleg. Vagy mégsem?
Lehet-e fordítani olyan idegen nyelvekről verseket, amelyeket nem beszélünk? Ha nem: miért? Ha igen: miért és hogyan? Milyen kalandjaink lehetnek fordítás közben és mi lehet a célunk? Milyen volt lefordítani a Gilgames egy részletét, a jávai költészet klasszikusait vagy éppen kortárs koreai költők közül Gil Won Lee és Ra Heeduk verseit? Weiner Sennyey Tibor költő, a DRÓT főszerkesztője a Koreai Kulturális Központ Művészeti csarnokában tartott előadását most itt meghallgathatjátok.
Balmazújvárosban rendezték meg 2015 nyarán a 13. Magyar Zsonglőrtalálkozót, amelyen magyar művészek mellett, felléptek és teret kaptak spanyol, angol, német, olasz, izraeli, bolgár előadók, sőt gyerekek, laikusok és érdeklődők is. Mindez a szociális érzékenység, önszerveződés és az igazi cirkusz jegyében. Ott voltunk.
Ott voltunk a József Attila Kör sajtótájékoztatóján, ahol rákérdeztünk, hogy miben látják az okát annak, hogy a szervezet kevesebb támogatást kap? Politikai, személyi okai vannak vagy vajon valami más? Mit veszítünk azzal, hogyha a JAK megszűnik? Ki a felelős a jelenleg kialakult helyzetért? Végül pedig azt is megkérdeztük a József Attila Kör elnökétől – Gaborják Ádámtól -, és titkárától – Kassai Zsigmondtól, hogy szerintük mi lehet a megoldás?
Walt Whitman három versét olvashatjátok a Pride alkalmából újra új magyar fordításban a DRÓT világirodalmi sorozatában. Az elsőt a Holt Költők Társaságából ismerhetitek, az utolsót – így: egyben – sehonnan, mert a költő fiú szerelméhez íródott.
Minden irodalmi tett politikai tett, de nagyon kevés politikai tett irodalmi. Talán ez volt az a gondolat, ami visszatartott attól, hogy mindazt, ami most következik leírjam.
Tudom, hogy kevesen fogják elsőre megérteni, hogy miért vettem rá magam olyan nehezen, hogy megnézzem a Saul fiát. Volt olyan, hogy már megvolt a mozijegy estére és képtelen voltam bemenni. Nem azért mert fáradt voltam, nem azért mert nem érdekelt, nem azért mert rossz a film.
Tegnap két jelentős esemény is történt. Valaki bedobta egy sportcsarnok ablakát, majd valaki más bejelentette, hogy bombát helyezett el Budán. Kérem, senki se gondolja, hogy ezeknek az eseményeknek súlyát én elbagatellizálnám, hiszen hangsúlyoztam, hogy ezek jelentősek. Ez a hétköznapi terror előszele.
Boldogtalanságra szoktat ez a rendszer. Nem hisszük el, hogy boldogok lehetünk. Ott a boldogság: valaki szeret, valakit szeretek és akkor megszólal az a különös hang. Az nem lehet. Így nem. Úgy nem. Azért nem. Ezért nem.
Mi van, ha az egész történetre, az egész dzsungelre úgy tekintünk, mintha az az emberi lélek rejtett világa lenne? Mélyen, saját magunkba nézhetünk, felfedezhetjük önmagunkban Balut és Bagirát, Akelát és Kát, Mauglit és Sir Kánt. Láthatjuk, hogy az élet dzsungel, s a benne lévő legnemesebb áramlások, akárha vándorló elefánt törzsek volnának…