Az ezredforduló környékén indítottuk az „ős-DRÓT”-ot még Győrben, ahova én érettségi után és egyetem előtt kerültem, mintegy igazi lógós kölyök, akinek el kellett volna valami értelmessel is ütnie azt az egy évet, amit saját hülyeségéből és lustaságából fakadóan nyert. Dolgoztam építkezésen, rakodómunkásként, patkányméreg gyárban, reklámgrafikusként, és voltam munkanélküli, jártam nyelviskolába, mégis időm jelentős részét (a Rómer ház mellett) az akkor fénykorát élő Petőfi Sándor Ifjúsági házban töltöttem, ahol az úgynevezett Gagyelló Klub működött. A Gagyelló Klub nem más volt, mint utcakölykök, linkek, nihilisták, kitaszítottak, punkok és nem punkok spontán, kiszámíthatatlan csapata. Olyan fiatalok, akik a legkülönbözőbb okokból nem akartak hazamenni, vagy már nem is volt hova hazamenniük. Tízen- és huszonéves srácok és lányok, akik elől sokszor átment a „rendes polgár” az utca túlsó oldalára, mert… „csak”. Olyan fiatalok, akik a kilencvenes évek végén, a kétezres évek elején ott lettek hagyva az út szélén. Tizenöt évvel később csak annyit léptünk előre, hogy Magyarországon már szinte hely sincsen (vagy csak nagyon kevés), ahol ezek – a szociális háló tekintélyes szakadásain átzuhanó – kölykök összejöhetnének. Akkor még volt, és ott találkozhattunk. És ez adott némi reményt. Mi elindíthattuk a DRÓTot, míg mások, így például Pocok és Gora elkezdhettek zsonglőrködni. Persze ez nem is annyira az Ifiháznak, és az abban működő Gagyelló Klubnak volt csak köszönhető, mégis közösség formálódott, ami elkezdte saját vezető személyiségeit, alkotóit, művészeit, szervezőit, barátságait és szerelmeit megteremteni. Megvoltak a saját áldozataink és sikereink, de végül a hely bezárt, a csapat szétszéledt. Hány ilyen „ifiháznak” lőttek az elmúlt másfél évtizedben?
Kételkedtem, hogy lehet-e annak bármilyen folytatása, hogy a szociális háló szélére szorult – értsd: szegény, súlyos családi tragédiákkal és/vagy bizonytalan háttérrel terhelt – gyerekek saját problémáikat művészettel (lett légyen az irodalom, festészet, előadó művészet, úgy mint jelen esetünkben a zsonglőrködés például) oldják meg. Az ország, a társadalom nem foglalkozik a gyönyörű különcökkel, sem azokkal, akik ma még kölykök, sem azokkal, akik mára felnőttek.
15 évvel később az akkori Gagyelló klub tagjaiból van, aki börtönbe került, volt aki öngyilkos lett, kivándorolt, és – durván hangzik, de – a klub híján majdnem mindannyiunkra hasonló sors várt volna. Így azonban többen egész szép sikereket értek el. Hány ilyen Gagyelló klub volt vajon, s most vannak-e ilyenek még?
Mindezt megláttam most a zsonglőr találkozón, aminek szíve-lelke, a csodálatos Gallyas Veronika videónkban pontosan megfogalmazza miről is van itt szó. Miközben fotóztam, videóztam ezt a mindenhonnan összefújt zsonglőr társaságot, örömmel ismertem fel ifjúkorom hőseit köztük, akár mint szervező, akár mint résztvevő. A történet azonban sokkal gazdagabb lett.
Úgy tűnik nekem, hogy
a zsonglőrök, a különcök, a mutatványosok megcsinálják azt, amit a magyar szociális hálónak, kormányzatnak, társadalomnak kellene tennie
– és néhány igen tiszteletre méltó kivételtől eltekintve – s, hogy dühömet ez ügyben kellően érzékeltessem: b*szik csinálni.
Itt egyre kevesebbeket érdekel mi lesz a szegény, vagy terhelt családból származó gyerekekkel, az állami gondozásban felnőttekkel, a másokkal, akik származásuk, érdeklődésük vagy irányultságuk miatt nem olyanok, mint a nagy átlag, vagy amilyenné a többség szerint válni kellene.
Mert ugye az lenne a „jó”, ha mindenki zabálná a műanyag kaját, inná a műanyag piát, fizetné a jattot egy korrupt rezsimnek, tömné a tudatát a híg fossal, amit a rádiók és tévék az ő adójukból pumpálnak kocsmákban, fürdőkben, kulturális- és sporteseményeken az agyakba, és közben kussba maradna. Kuss legyen akkor is, ha látod a társadalom szétszakadt, kuss, ha látod mennyit lopnak, kuss, ha látod a gyűlöletet, a nyomort, kuss, ha látod így nem lesz ez jó. Kussolj, és akkor törlesztheted tovább, amit csak akarsz, amíg csak élsz. Kuss a neved, és kapsz díjat, elismerést, színházat és focicsapatot. Kuss, ha mondják, és még az Akadémiának is tagja lehetsz. Kuss, ha látsz, kuss, ha hallasz, különösen kuss, ha megszólalni vagy tenni akarsz.
És közben
ezek a gyerekek megcsinálták a cirkuszból, azt amit meg kellett, s talán, ami mindig is a cirkusz sajátja volt.
Európa zsonglőr művészeinek színe-java gyűlt össze – az erről szinte semmit sem sejtő – Balmazújvárosban, és valósítottak meg valamit, amiből nagyon sokat tanulhatunk.
Napközben workshopokon gyakorolhatták gyerekek, fiatalok és idősebb laikusok is, hogyan kell zsonglőrködni, bohóckodni, este pedig színvonalas előadásokat láthattunk a város központi terének számító kastélykertben és a kultúrházban a gálaesten. Tűzzsonglőrök és akrobaták, lélegzetelállító mutatványok, és művészi előadások követték egymást. Ami leginkább magával ragadott, az az volt, amikor a rendezvény vége felé egymást és saját magukat is parodizálva rögtönöztek a résztvevők, az Ifjúsági Házban. Ekkor láttam, hogy kik ők valójában, jöjjenek is bárhonnan a világból. Ekkor értettem meg, hogy mit is jelent az, hogy „szociális cirkusz”.
A társadalom perifériájáról tehetséggel, tudással, ügyességgel, és rengeteg gyakorlással nagy nehezen felemelkedő fiúk és lányok,
akiket csillogó szemekkel követ az újabb generáció, remélve, hogy az előadás végén majd ők is kapnak kis tapsot, majd nekik is, velük is együtt örülnek. Láttam, ahogy régi barátaim érett, okos szervezőkké lettek, de láttam, ahogy a gálaestet vezető Goldi (alias Goldman István) az igazi bohóc őszinteségével és érzékenységével nem csak megnevetett, összeköt, felvezet és szórakoztat, hanem el is gondolkodtat. Például megmutatott egyenként egy csomó zászlót – köztük a magyart is – majd egy zsákba összehajtotta őket, ráugrott és a zászlókból egyetlen színes, foltos rongyika lett, mintegy jelezve, hogy mi mind egyetlen bolygó lakói, egyetlen emberiség tagjai vagyunk és mindannyian felelősek vagyunk egymásért. Vajon ezért már felkoncolnátok a bolondot, aki Ludas Matyiként (avagy láthatatlan csörgősipkában) a színházban a székeken ugrál és mindannyiunkat kinevet? Vagy megértitek, hogy mindez miért annyira fontos?
