2015-ben költöztem Szentendrére, éppen a Kőheggyel szemben, a város túloldalára, a Kada-csúcsra. A Nyergesről gyakran csodáltam a Kőhegy és a Pilis mögött lebukó napot, a táj finomságát, mely szinte mindig festményre vagy egy régi álomra emlékeztet. Igen, egy álomra. Egy álomra az otthonról. A hegyről látni a naplementét. Nem csak nézni kell, hanem látni is keletről a folyót, a Duna mellett a kisvárost, s messze Szentendre mögött pedig Budapestet, s délről a Kőhegyet, nyugatról a Pilist, északról a Dunakanyart.
Ha az ember sokat meditál, ír, olvas, szóval sokat van egy helyben megtanulja, hogy az egyik legfontosabb megtalálni a helyeket, ahol jó ülni. Külön művészet a jó ülés, melyet ha legalább olyan elszántsággal oktatnának iskoláinkban, mint a sok haszontalan dolgot, akkor alighanem felső tagozatra már nem a kényelmetlen padokban, hanem kertekben és parkokban, folyópartokon és hegytetőkön üldögélnének a tanítványok, és talán valóban tanulnának is valamit. Valamit, ami az életről szól. S az amiről most beszélek sokkal inkább a mi életünkről szól, mint Hamvaséról.
Hamvas Béla legnagyobb műve, alighanem maga a teljes és tekintélyes életmű volt, amelyből mindenkinek más és más „működik”, más és más „hat”.
Ha Hamvast érteni akarjuk, ha szóba akarunk vele elegyedni, akkor a leghelyesebb, ha könyveit lapozzuk, nem a róla szóló emlékezéseket, írásairól szóló értelmezéseket. Ha azonban Hamvasra úgy tekintünk, mint az elmúlt század egyik legjelentősebb magyar írójára, akkor felmerülhet a kérdés, hogy nincsen-e az utókornak más feladata is vele szemben azon túl, hogy írásait olvassa?
Például megőrizni emlékezetét, ahogy a többi magyar íróéval is tesszük. Babits Mihálynak Esztergomban, Weöres Sándornak Csöngén van gyönyörű emlékháza.
De hol van Hamvas háza?
Budapesti lakásukról tudjuk, hogy bombatalálat érte, de Szentendre 1941-től fontos helyszín volt Hamvas életében. Több ház is volt, amihez itt kötődött, a legutolsó – egy faház és kert – a Cseresznyés úton, ahol Kemény Katalin is beszélt Hamvasról még 1995-ben, ma már nyomát sem találjuk.
Ellenben a másik házról is tudunk ezt-azt.
A Pest Megyei Könyvtár archív fotói között találhatunk egy olyat, amely alá az van írva: „Hamvas Béla bubáni háza a Kőhegy alatt (1940/50es évek)”.
Ez a ház még 2016-ban is áll.
Magántulajdonban van és eladó.
Hogy ez a hely mennyire fontos volt neki nem csak naplóiból és leveleiből derül ki. Egyik legszebb esszéjét, a Gyümölcsórát is itt írta „Bubán, 1949 őszén”.
Ahogy ebben az esszéjében ír az mindjárt világossá teszi a hely szellemét és ebből fakadó fontosságát:
Itt, a gyümölcsórán igazán van időm, mert az idill az, amikor az embereknek van ideje. Naplopó. Semmittevő. Még csak nem is eszik, csak torkoskodik. Hivatás nélkül, hogy az ember ráérjen a fontos dolgokkal foglalkozni. S ezért itt, a gyümölcsórán, a fűben ülök, feltehetem azt a kérdést, mi volt ennek az évnek a nagy tapasztalata?
Rögtön tudok rá válaszolni. E legutóbbi évnek nagy tapasztalata az volt, hogy a szellem felszabadító munkáját tevékenység közben a maga eredeti és teljes szövevényességében önmagamon átéltem. Azt a munkát, amely csaknem állandóan és minden percben jelen volt. Jelen volt mint effektív segítség, mint külső gondviselés, mint földi egzisztenciámról való gondoskodás, de jelen volt mint útmutatás, figyelmeztetés, mint vonzás, mélyebb és lelki segítség, különösen gondolatok ösztönzésében, mint intelligenciám érzékenységének fenntartásában, hogy intéseket és utalásokat elértsek, mint segítség abban, hogy könyveket a kellő pillanatban kapjak meg, mint a kedély világosságának állandó fenntartója, mint humor és derű, de főképpen jelen volt mint akarat és szívósság és önfegyelem és lélekjelenlét, nehogy kihagyjak, és ha mégis kihagytam, jelen volt mint bölcsesség és belátás, íme kihagytam, ezentúl jobban vigyázok, bűnöket és vétkeket és mulasztásokat igyekszem jóvátenni, jelen volt mint a megvalósulás és megvalósítás szenvedélye, tudatosan és éberen, mint az emberi lelken való üdvtevékenység. Ez volt a nagy tapasztalat.”
Remsey Ágnes pedig így számol be Hamvas kőhegyi éveiről:
Ő akkoriban már nem dolgozott a könyvtárban. Az év melegebb felében beteg sógora gyümölcsöskertjét gondozta a Bubánban, a Kőhegy oldalában.
Mit jelentett ennek a gyümölcsösnek a gondozása? Naplójában így ír egy júniusi délelőttről, amit a Kőhegyen töltött:
Június 18. délelőtt.
Kőhegy.
A Rák belépése. − Alapérzés. Gyönyör.
Levendula. − Kakukkfű.
Üdvözültség.
Elizium.
A lombsűrűség teljessége.
Az érlelés kezdete.
Madarak (fülemüle) elhallgatnak.
Tücsök −
Csend −
Ünnepélyes pillanat −
Fenyőerdőben − tölgyesben − akácosban −
Tavasz-hangok és nyár-hangok −
Kakukk −
A fű − a rétek − virágzás −
Rezgőfű –”
Aztán ősszel így folytatja:
A szeptemberi Bubán-hét programja: az eddigi összes művek analízise, különösen 45 óta − és kísérlet a szintézisre (olvasmányok is). Típusok: „
krizeológia − szatíra − humor − konfesszió − analízis − stb.
Amihez 1951-ben egy levélben keserűen ezt teszi hozzá:
Sok idő fog eltelni, amíg a békés Bubánban ismét fölkereshetlek, és leülhetünk a diófa alá.
Hogy ez mennyire bánatos megjegyzés, azt akkor érthetjük igazán, ha visszalapozunk egy tíz évvel korábban Gulyás Pálnak – a méltatlanul elfelejtett kiváló debreceni költőnek és Kalevala fordítónak – írt levélhez:
Kedves Barátom,
ilyen tájban, május végén és június elején rendesen lopok magamnak kis időt, hogy megszökjem a városból és elmerüljek a természetben, amely ilyenkor fejti ki legnagyobb pompáját madárdalban, virágban, rovarzsongásban, lombos fában; eper- és cseresznyeérés idején rendesen kimegyek sógorom kis házába Szentendre mellett, a Kőhegy oldalába, a várostól egy órányira, és ott élek, ameddig csak a lehetőségek engedik. Még most is ott lennék, de szabadságom letelt. Először tizenkét napig voltam, június elejéig, most újabb négy napot loptam hozzá. Már ettem friss epret és cseresznyét, a borsó és az egres is ehető volt, magam főztem, takarítottam, vizet hordtam a forrásról, fát vágtam, kapálgattam a kertben, és nagy sétákat tettem a Kőhegy északi lejtőjére, ahol fehér anemonák, harangvirágok, margaréták dúsan virágzó réteken pompáznak, és fölöttük fenyőerdőben lehet heverni és az eget nézni, miközben rigók énekelnek és kakukk szól. (…) 1941. június 16.
Két évvel később a naplójába ezt írja:
…Holnap Szentendrére készülök menni, vasárnap, csipkebogyót szedek és lekvárt főzök belőle. Ismeri a csipkelekvárt? (Hecserli magyarul.) Nagyon szeretem, és alig ismerek szórakoztatóbb foglalkozást, mint ködös őszvégi napon a hegyoldalakban rózsabokortól rózsabokorig sétálni, s a tövises ágak közül óvatosan a piros bogyókat szedegetni. A menedékházban készülök ebédelni, a Kőhegyen, kellemes étterme van, kitűnő ebédre van kilátásom, mert Anyáméktól éppen ma kaptam kitűnő, valódi disznóhúsból készült szalámiszerű hazait. Viszek még egy kis mákospatkót, termoszban teát, és senkivel se cserélek. – 1943. XI. 24.
Ezek az idézetek jól megvilágítják mennyire fontos volt a kőhegyi ház Hamvas Bélának. De vajon mennyire fontos nekünk?
Maholányi Pállal, az igazi szentendrei lokálpatriótával, a Szentendre testvérvárosában tartott, vagyis a zilahi Költészet Tavaszán ismerkedtem meg, majd megbeszéltük, hogy együtt megkeressük Hamvas házát. Egy nap felhívott, kimentünk. A Kőhegy túloldalán van az ő kis kertje, a Bubán onnan csak pár perc. Szerencsénkre a szomszédasszony éppen a kertben volt, ő volt a ház korábbi tulajdonosa. Beengedett minket. Végigmentünk a kerten, a házon, megtaláltam néhány fát, amiről szerintem Hamvas írt.
Amikor kijöttünk azon gondolkoztam, hogy nahát, milyen gazdagok vagyunk mi magyarok, hiszen alig maradt tárgyi emlék – igaz, amelyek megmaradtak, kiállításon korábban szerepeltek – Hamvas után, tényleg nem maradt meg ház és kert, melyhez ő is hozzáért volna, hacsak nem ez az egyetlen egy.
Itt született a XX. század egyik legnagyobb magyar regénye, legfontosabb esszéi. És mi hagyjuk, hogy ezt a helyet is benője a gaz, hogy idővel átépítsék, vagy még rosszabb.
Van egy javaslatom.
Bár senki se fogja meghallani, de hátha van még néhány értő Hamvas-olvasó, hátha vannak még olyan helyen értelmes emberek, akik valamennyire bele tudnak szólni abba, ami körülöttünk történik. Mert remélem, hogy vannak.
Javaslatom az, hogy a magyar állam vagy egy alapítvány vegye meg Hamvas házát. Majd közösen, átbeszélve és átgondolva, akár Hamvas kertjét írásaiból rekonstruálva-újraépítve, alakítsunk ki egy Hamvas emlékházat Szentendrén, a Kőhegyen, Bubánban, ahol akár a korábban említett Hamvas-kiállítás állandó helyszínre találhat.
De
ne legyen ez a ház sem múzeum, sem kripta, sem mauzóleum, végképp ne legyen csak emlékház. Legyen alkotóház,
legyen egy hely, ahol politikai- és világnézetektől függetlenül, Hamvas-olvasói találkozhatnak, beszélgethetnek, vitatkozhatnak. Legyen rajta a kőhegyi túraútvonalon, legyen célpontja a szellemi felfrissülést is vágyó vándoroknak. Legyen egy kis színpad, ahol minőségi koncertek, színházi előadások és felolvasások lehetnek. Legyen egy ház, ahová írók és költők visszavonulhatnak alkotni, mintegy ösztöndíj gyanánt.
De ez csak az egyik javaslatom.
A másik, oly távolinak, s még az előbbinél is idealistábbnak tűnhet.
Javaslom továbbá, hogy a magyar állam vagy egy alapítvány vegye meg Hamvas Béla (de beszélhetnénk Weöres Sándorról is) írói hagyatékát, majd pedig az életművet teljes egészében tegye elérhetővé digitális formátumban, mindenki számára. Ennek a nagy digitális – akár kritikai – kiadásnak, megfelelő műhelye és központja lehetne a Kőhegy.
Vagy fogadjuk el, hogy ennek is pusztulnia kell, ahogy annyi sok mindennek, de akkor is megmarad a lényeg: az életmű, ami Hamvas Béla valódi háza.
- Hamvas Béla: Naplók I-II. Medio. Budapest. 2010.
- Hamvas Béla: Levelek. Medio. Budapest. 2011.
