Amikor azon az áprilisi hajnalon, mely a császári dekrétum értelmében kivégzésének hajnala volt, az őrök a cellába léptek, az ifjú Esterházy a földön térdelt, s kezeit szorosan összekulcsolva imádkozott. Fejét mélyen lehajtotta, szőke haja előrehullott, s látni engedte hosszú, vékony nyakát s a gallértalan lenvászon ing alól kiugró csigolyáit. Az őrök megálltak egy pillanatra – egy gróf beszélgetett Istennel, s ezt elégséges indoknak találták ahhoz, hogy elfeledkezzenek a spanyol rituálé szigorú előírásairól. A pap is hátralépett, s imára fűzött ujjait némán összeszorította; tenyere izzadt, s áruló nyomot hagyott a breviárium elefántcsont fedelén. A rózsafüzér nagy, olajbogyóra emlékeztető szemei hangtalanul egymáshoz ütődtek. Csak a hatalmas kulcskarika csörrent meg az egyik őr kezében néhányszor, szabálytalan időközökben.
– Ámen – suttogta az ifjú, bevégezvén reggeli imáját. Aztán hangosan hozzátette: – Bocsásson meg, atyám!
Ebben a pillanatban, szinte vezényszóra megszólaltak a dobok, baljósan és monotonon, mint az esőverés.
Egy vörösképű, borzasbajszú huszártiszt a mellette álló két horvát ulánus hosszú puskája alkotta keretben az ítélet kihirdetésébe kezdett. Rekedt hangja tompán visszhangzott a cellában. Az ítélet szigorú volt és kérlelhetetlen: kötél általi halál. A fiatal nemes fegyverrel a kezében vett részt azoknak a véres, kegyetlen és reménytelen népfelkeléseknek az egyikében, melyek váratlan és megjósolhatatlan kirobbanásukkal időről időre megrázták a császári birodalmat, hogy aztán hamarosan hasonló váratlansággal, kegyetlenséggel és reménytelenséggel fojtassanak el. Származását, családjának hírnevét a bíróság súlyosbító körülményként értékelte – az ifjú nemcsak uralkodóját, hanem saját rendjét is elárulta. Az ítéletnek példásnak kellett lennie.
Az elítélt alig különböztette meg az egyes szavakat a beszéd monoton áradatában, mely dobszóként pergett fülében. Az idő megállt. Múlt, jelen és jövő egybefolyt, a dobok feldübörögtek, a halántékában nyugtalan érverésként visszhangzottak győztes csaták, diadalmas hadjáratok és rohamok távoli hangjai, s egy másik dobszó, mellyel a feketébe öltözött katonák annak idején nem az ő, hanem egy másik, egy idegen halálát kísérték. Fiatal kora ellenére (inkább hirtelen megnőtt kamaszra, mint érett ifjúra emlékeztetett) látott már vért, s állt már szemtől szembe a halállal, de még sohasem így, sohasem ilyen közelről. És éppen ez a közelség, ahogy a halál leheletét megérezte meztelen nyakán, ez torzította el tudatában a valóság képét – mint mikor az asztigmatikus szem előtt a tárgy közelsége csak még homályosabbá teszi annak körvonalait. Számára most egyvalami volt fontos – mert az ő világában a tisztességes élet mellett csak a tisztességes halálnak volt becsülete –: hogy megőrizze azt a méltóságot, amely egy Esterházytól egy ilyen pillanatban elvárható.
Az éjszakát ébren töltötte. Szemeit azonban lehunyta, s ajkát egyetlen hangos sóhaj sem hagyta el, hogy az őr, aki szemét a kémlelőnyíláshoz tapasztotta, bizonyíthassa: az elítélt mély álomba merült, mintha nem is a halálra, hanem az esküvőjére készülne. És valami furcsa, fölcserélt időrendben MÁR MOST hallotta, amint az őr a tiszti kaszinóban meséli:
– Uraim, az ifjú Esterházy az éjjel mély álomba merülve aludt. Egy sóhaj nélkül. Mintha esküvő, és nem kivégzés várna rá. Tiszti becsületszavamra mondom! Uraim, adózzunk neki elismeréssel.
És hallani (hallja) a kristálypoharak csörrenését is.
– Prosit! Prosit!
Halálának ez a látomása, ez a győztes küzdelem egész reggel tartotta benne a lelket. Imádsággal őrizte meg higgadtságát, s összeszorított foggal állt ellen belei és idegpályái gyáva remegésének, az akarat eme árulóinak: férfias bátorságát a családi legendákkal kovácsolgatta. Ezért aztán amikor megkérdezték tőle, hogy mi az utolsó kívánsága – s ez a szabályzat könyörületes előírásainak megfelelően történt –, nem egy pohár vizet kért, hogy csillapíthassa a bensejét emésztő tüzet, hanem egy cigarettát; mint egyszer régen valamelyik őse, aki egy csipet dohányt kért, melyet aztán megrágva a hóhér arcába köpött.
A tiszt dobbantott csizmája sarkával, és felé nyújtotta ezüst cigarettatárcáját. (– Uraim, becsületszavamra mondom, hogy a keze annyira sem remegett, mint most itt az enyém, ahogy a poharat tartom! Prosit! Prosit!) A füst, mint a hajnal, violaszínűen gomolygott a felkelő nap első sugaraiban, melyek, mint a szentek kriptáit ábrázoló régi képeken, ferdén hullottak a cellába. Az elítélt érezte, ahogy a füst, ez a tündöklő illúzió, egy pillanatra megtámadja erejét, hatalmába keríti, mint egyszer régen egy messziről hallott tárogatószó a pusztában, azért hát gyorsan a földre dobta a cigarettát, és rátaposott huszárcsizmájával, melyről a sarkantyúkat már rég levették.
– Uraim, készen vagyok.
Katonás egyszerűsége és parancsszerű rövidsége miatt választotta ezt a mondatot, mely hideg volt és csupasz, mint egy kihúzott kard, s melynek pátosz nélkül, szinte jelszóként kellett elhangoznia, mint mikor az ember egy éjszakai mulatozás után csak annyit mond: Jó éjszakát, uraim! Most azonban úgy tűnt neki, hogy nem volt elég méltó a történelmi pillanathoz. Hangja tisztán és érthetően csengett, a szavak kurták, a mondat egyszerű és világos volt, de mégis valahogy túl puha és megtört.
Attól a naptól fogva, hogy az anyja meglátogatta, tudta – bár némi őrült, titkos remény még ezután is élt benne –, hogy az élete már csak egy tragikus vásári komédia, melyet szinte isteni hatalommal rendelkező emberek írnak.
Itt állt előtte – testes, erős, lefátyolozott arcú asszony, s teljesen betöltötte a cellát személyével, egyéniségével, jellemével, hatalmas tollas kalapjával s mozdulatlansága ellenére suhogó ruhájával. Visszautasította az egyszerű katonai széket, mellyel az ulánusok kínálták, az ulánusok, akik még soha senki iránt nem tanúsítottak olyan tiszteletet, mint most iránta, ám ő úgy tett, mintha nem venné észre, hogy ez a durván faragott szék túl egyszerű számára, rémisztően egyszerű ruhájának selyemfodraihoz képest. A látogatás egész ideje alatt állva maradt. Fiával franciául beszélt, mintha zavarba akarta volna ejteni azt az ulánustisztet, aki illendő távolságra állt tőlük, kihúzott kardját a teste mellett tartva, ami inkább volt díszőrségi tisztelgés a nemesasszony előtt (akinek a nemessége egyébként éppolyan régi volt, mint az uralkodóé), mintsem figyelmeztetés és óvintézkedés a császári kazamaták büszke látogatójával szemben.
– A lábai elé vetem magam – suttogta az anya.
– Anyám, én kész vagyok meghalni – mondotta erre ő.
Szigorúan, talán kissé túl szigorúan is letorkolta.
– Mon fils, reprenez courage!
Most először intett, alig észrevehetően, fejével az őr felé. Hangja csak suttogás volt, összemosódva a ruha fodrainak susogásával.
– Az erkélyen fogok állni – mondta alig hallhatóan. – Ha fehérben leszek, akkor sikerült.
– Nem, anyám. Alighanem feketében lesz…
Ismét felhangzott a dobpergés, s ez felriasztotta révedezéséből – most mintha közelebbről hallotta volna. A szemei előtt kibontakozó, eddig néma merevségbe kövült kép ismét élettel telt meg, s ebből megértette, hogy befejezték az ítélet kihirdetését; a tiszt összegöngyölte a papírtekercset, a pap az ifjú fölé hajolt, és megáldotta a kereszt jelével, az őrök pedig karonfogták. Nem engedte, hogy támogassák. Finoman a két ulánus karjába kapaszkodva, könnyedén felállt. Hirtelen, még mielőtt átlépte volna a cella küszöbét, először valahol a melle tájékán, majd egész testében érezni kezdte a bizonyosságot, hogy minden pontosan az élet logikája szerint történt. Mert ebben a lidérces álomban minden a halál ellen, az élet oldalán van. Fiatalsága, származása, családjának hírneve, anyja szeretete, a császári kegy és ez a nap, mely rásüt, miközben hátrakötözött kézzel, mint valami rabló, felkapaszkodik a kordéra.
Ez az érzés nem tartott sokáig, csak míg a kordé kiért a bulvárra, ahol már várta a birodalom minden tájáról összesereglett zajos tömeg. A dobok szaggatott tiszteletadásán keresztül hallotta a sokaság zúgását, fenyegető zsivaját, a gyűlölettel feléje rázott öklöket. Ujjongva üdvözölték a császári igazságszolgáltatást, mert a tömeg mindig a győztest élteti. Ez a felismerés összetörte. Fejét egy csöppet a mellére hajtotta, vállát begörbítette, mintha ütéstől félne (bármikor eltalálhatta volna egy kő), felsőteste is meghajlott kicsit. Ez elég volt ahhoz, hogy a csőcselék észrevegye: elhagyta a bátorsága, büszkesége megtört. Ez majdhogynem üdvrivalgást váltott ki. (Mert a tömeg szereti látni, ahogy a bátrak és a büszkék összeroppannak.) A bulvár vége felé, ahol a nemesi rezidenciák sora kezdődött, s ahol a tömeg egy kicsit megritkult, felemelte tekintetét. A reggeli nap vakító fényében tündöklően fehér foltot vett észre az erkélyen. A korlát fölé hajolva tiszta fehérben ott állt az édesanyja, mögötte hatalmas levelű zöld filodendron, mely még jobban kihangsúlyozta ruhájának ragyogó liliomszínét. (Jól ismerte ezt a ruhát – családi ereklye volt, egyik őse viselte valamelyik császári esküvőn.)
Hirtelen dacosan kihúzta magát, s kedve lett volna odakiáltani a fenyegető sokaságnak, hogy egy Esterházy nem halhat meg így, nem lehet csak úgy felakasztani, mint egy útonállót.
Így állt a bitófa alatt is. Amikor a hóhér kirúgta a lába alól a zsámolyt, még várta a csodát. Aztán teste a kötélen kicsavarodott, szemei kiugrottak üregükből, mintha hirtelen valami félelmeteset, valami iszonytatót vettek volna észre.
– Uraim! Két lépésre álltam tőle – mesélte még aznap este a tiszti lovardában a borzasbajszú ulánustiszt. – Amikor a nyakára tették a kötelet, olyan nyugodtan nézett a hóhér kezére, mintha csak bársony nyakkendőt tartott volna. Tiszti becsületszavamra mondom, uraim.
Két feltételezés is lehetséges. Az ifjú nemes vagy bátran, méltósággal halt meg, s sorsa biztos tudatában tartotta magasan fejét, vagy az egész jól kigondolt bábjáték volt, melynek szálai egy büszke anya kezében futottak össze. Az első, hősi változatot a jakobinusok és a sansculotte-ok vallották a magukénak, ők terjesztették először szóban, s a krónikákban is ők örökítették meg. A másikat, mely szerint az ifjú az utolsó pillanatig valami csodás fordulatban reménykedett, a hatalmas Habsburg-dinasztia hivatalos történetírói jegyezték fel, mintha egy legenda születését akarnák megakadályozni. A történelmet a győztesek írják. A legendákat a nép szövi. Az írástudók fantaziálnak. Bizonyos csak a halál.