Az utolsó dedikáció

Elállt az eső, az árusok kiszabadítják könyveiket a nejlonok alól. Néhány vízcseppet maszatolok szét egy versesköteten, mintha a keménytáblán kiszökő könnyeket törölném le. Jóval előbb kellett volna ideérnem, biztosan lekéstem őt. A kiadó kisasztalánál nem ül senki, bár a műanyag pohárban otthagyott kávé amúgy sem vallana rá. Lehet, hogy nem tudott eljönni? Csalódottan kerülgetem a tócsákat, földön-égen felhők. – egy olvasó írása az író emlékezetére a DRÓTon.

Esterházy

Jó volt, hogy volt

Ahhoz a mondathoz, hogy „magyar vagyok”, vagy „román vagyok”, „szlovák vagyok”, nem kell irodalom. Ehhez a mondathoz egy bürokrata kell meg egy pecsét, vagy egy határőr vagy egy hadsereg. Az irodalom ahhoz a mondathoz kell, hogy én minden vagyok. Triviális módon magyar, persze; de csak magyarnak lenni az hihetetlen szánalmas, mert hisz közben még férfi is vagyok, nő is vagyok, buzi, istenfélő, ezer, ezer dolog. Ehhez kell az irodalom, ehhez az esethez. Egyébként ez is az egyetlen legitimációja az irodalomnak, ezt a fantasztikusságot, ezt az együttállást megmutatni. – Esterházy Péter