Az utolsó fátyol a valódi valóságon a humor, amit le lehet rántani, csak nem érdemes – mondja Hamvas Béla.
Miféle fátyol?
Valóban különböző fátylak takarják el előlünk a valóságot?
A védikus hagyomány szerint Mája-fátyla borul a valódi világra és egyszerre homályosítja el látásunk és véd meg a végtelen irtózatos mélységétől és magasságától. Mája-fátyla rétegekből áll, mindenkinek annyi rétegből, amennyit saját maga tudatával teremt, amennyivel védi magát a valódi valóságtól.
Van, aki az önzés és a félelem fekete rétegeit szövi bele a Mája-fátyolba, mert retteg és biztonságban szeretné tudni magát. De az élettel szemben – bármennyire is szeretnék velünk elhitetni – nem lehet biztosítást kötni. Még a leggonoszabb ember is születik és meghal, és a köztes időben még vele is megtörténik mindaz, ami elkerülhetetlen. Még velünk is megtörténik, még azzal is megtörténik, aki ezt írja és még azzal is, aki ezt olvassa. Mindenkivel. Vele. Velem. És igen, veled is megtörténik.
Az élet nagy folyamával nem kell, nem lehet szembe szállni. Nincsenek biztosítékok, nem kötözhetjük ki magunkat éles sziklaszirtekhez, miközben az áramlás mindannyiunkon végigszalad.
Az életbe bele kell engedni magunkat. Folyni kell a nagy áramlással. Benne kell lenni. Áramolni kell. Mi magunk, önvalónk az áramlás maga.
Nem lehet megúszni, úszni kell. Nem lehet elmismásolni, ellógni, mert benne vagyunk.
Az egyetlen védelem számunkra, halandó és törékeny emberek számára az isteni kegyből körénk szőtt emberi tudat fátyla, mert valahányszor belepillantunk a végtelen áramlásba, megcsap a végtelen erő és mélység, a hatalmasság hűvöse, s mindezzel szemben önnön kicsiségünk és mulandóságunk reménytelen őrülete.
Ezért az utolsó és egyetlen értelmes, lehelet-finom fátyol e végtelen valóságon a humor. A humoron keresztül ugyan látni a végtelen mélységeit és magasságait, de annyira azért nem fájdalmas. Sőt, az ember belenéz egy tál ételbe, s látja, hogy itt ez a spenót, tükörtojással, és máris elmosolyodik.
