Weiner Sennyey Tibor: Harmadik kiadása jelent meg a napokban a Kitömött barbárnak és most megkaptad az Aegon-díjat. Számítottál ekkora sikerre?
Péterfy Gergely: Erre két válaszom van, egy PC és egy elszállt. Először mondom a PC-t. Az az, hogy nem számítottam, tényleg nem. Azt gondoltam, hogy vájtfülű barátaim tetszését legalább elnyerem vele, de hogy túllépjen a bűvös 3000-es körön – ez az a szám, amely felett a könyv már eljut az olvasók szélesebb köréhez, nem csak a közvetlen szakmához és a irodalomkattantakhoz – azt nem remélhettem józan ész szerint. Még szerencse, hogy
a dolgok olykor a józan ész ellenére viselkednek.
Az elszállt válaszom pedig az, hogy hosszú éveket töprengtem azon, hogy hol van ebben a mai irodalomban a piaci rés, amelybe be tudok törni, és hogy mi a siker természete, milyen könyvet írtak és mikor azok, akik sikeresek lettek. Tehát hogy
nem olyasmit kell most írnom, amilyet szeretnék, hanem amilyet szükséges.
Végiggondoltam, hogy milyen időket élünk most, mi foglalkoztatja azokat, akiknek a könyvet szánom, és hol lehet olyan válaszokkal és felvetésekkel szolgálni, amilyenekkel eddig mások nem álltak – vagy mostanában nem rukkoltak – elő. És aztán jutottam, amire jutottam, elkészítettem a stratégiát, hozzá a taktikát, és megírtam a könyvet.
WST: Szerinted miben különbözik ez a könyved a korábbiaktól, például a Halál Budán-tól?
PG: Abban, hogy ez a könyv az összes korábbi könyvemet tartalmazza. Hét darab alkatrészt, hét előző könyv, amelyekből összeraktam azt a regényt, amelynek megírására mindig is készültem. Mind a hét korábbi könyvben megtaláltam, megismertem valamit, ami ahhoz kellett, hogy ez az egész most működésbe tudjon lépni. Biztos van olyan alkimista vagy ezoterikus érvelés, hogy az igazán fontos dolgok hét alkotóelemből állnak, de a kromatikus skála, a régiek hét bolygója, a hét Logosz is tetszetős párhuzam. A Halál Budán a történeti anyag fikcióvá gyúrásának terepe volt, és azoknak az energiáknak a felszabadítását végeztem el ott, amelyek ahhoz kellettek, hogy feltörjem egy olyan kemény történeti anyag héjszerkezetét, mint Kazinczy és Angelo története, hogy elindulhasson benne a magfúzió. A Halál Budánban gyártottam le a nehézvizet. Vagy a plutóniumot.
WST: Miért olyan fontos számodra Kazinczy és kora?
PG: Ott történnek meg először az országgal, a politikával és az értelmiséggel azok a dolgok, amelyek azóta újra és újra megtörténnek, ott áll fel az a paradigma, amely azóta is érvényesül ebben az országban.
Ott szakad szét az ország reakcióra és haladásra, európai értékekre és keleti despotizmusra,
ott veszik fel a társadalmi rétegek azokat az identitásokat, amelyekből a mai magyar világ alapszerkezete összeállt.
WST: Mi az, amit megváltoztatnál a történetben?
PG: Ha azt kérdezed, hogy kontrafaktuálisan mit változtatnék meg a múltban, akkor erre nem tudok válaszolni, nem vagyok egy Niall Ferguson. Ha azt, hogy most, egy év után, mit írnék meg másképp, akkor erre meg azt mondom, hogy talán semmit. Vagy talán megpróbálnám megírni Jozefa történetét, Angelo lányáét, hogy az apja halála után mi történt vele. Ezt azért nem tettem bele a könyvbe, mert attól tartottam, hogy egy második csúcspont elvinné a főtémát, második szállá nőné ki magát, de ahhoz meg sok is, kevés is. Úgyhogy ha megírnám is, kidobnám, mint annyi sok mindent.
WST: Milyen érzés, hogy a feleséged is író?
PG: Pompás érzés. Évával nagyon sokat tudunk együtt gondolkodni, rengeteg mindent megbeszélünk – állandóan megbeszélünk valamit – és én nagyon élvezem figyelni, ahogy dolgozik, ahogy gondolkodik, ahogy meggyúrja a maga anyagát. Életem egyik legnagyobb élménye, hogy egy ilyen tehetséges és energikus emberrel hozott össze a sors, és hogy tanúja lehettem, hogy azt a kínzó, égető anyagot, ami az ő fiatalkorának története, meg tudta írni, fel tudta dolgozni és szabad emberré tudott válni. Bori húgommal pedig azt hiszem, igazán jó testvérek vagyunk, mindig is azok voltunk, sose volt köztünk civódás vagy féltékenykedés – ami, most már tudom, nagy szó. Lényegében mindenben egyetértünk, egyformán gondolkodunk politikáról, lélekről, szabadságról – és főleg a gyerekkorunkról és a konstellációról, amelyből származunk.
WST: Pörgessük fel, és kérlek indokold is válaszaidat: görög vagy latin?
PG: Görög! A latin nekem mindig kicsit földhözragadt volt.
WST: Nietzsche vagy Heidegger?
PG: Nietzsche! Nem szeretem a nácikat, meg akik házi kenyeret sütnek, viszont vonzanak a bolondok.
WST: Petőfi vagy Ady?
PG: Ady. Dúltabb, bonyolultabb, csalódottabb, hisztérikusabb.
WST: Hamvas vagy Lukács?
PG: Sajnos Lukács. Hamvast jó stilisztának, rátermett rétornak tartom, de halálra idegesít a felületessége. Lukács is halálra idegesít, de az ő módszerében hiszek (önellentmondás, érted…).
WST: Dunakanyar vagy Balaton?
PG: Dunakanyar. Észak Nílusa. Történelmi választóvonal, a 11-es útnál csak a Nílus mente forgalmasabb az elmúlt 10000 évben. Barbaricum és a Nyugat választóvonala.
WST: Ázsia vagy Európa?
PG: Kizárólag Európa. Ázsiával, buddhizmussal, sintóval stb. nem tudok mit kezdeni.
WST: Szellem vagy lélek?
PG: Szellem. Nekem, mint ezt már több exfeleségemtől megtudtam, nincs lelkem.
