Homérosz elveszett
„Azon az ösvényen ment, mely a dombok alján kanyargó folyót kísérte. Mély ráncoktól barázdált, födetlen homlokát vörös gyapjúszalag fogta át. Halántékainak fehér fürtjeivel a tengeri szellő játszott, s álláról havas szakáll omlott alá. Tunikája és lába olyan színű volt, mint az út pora, melyet évek óta rótt. Válláról durván tákolt lant csüngött. Közönségesen úgy hívták, hogy Öreg, vagy az Énekes. Volt azonban más neve is; azok a gyermekek, kiket a költészet és zene titkaiba beavatott, Vaknak hívták, mert szemeire, melyeket az öregség meghomályosított, ráncos és vörös szemhéjak borultak a tűzhelyek melegétől, melyek mellé rendesen telepedni szokott, hogy énekeljen.
Nem élt azonban örök sötétségben, mert azt mondták, hogy sok oly dolgot lát, amelyek mások előtt rejtve maradnak. Három emberöltőn keresztül bolyongott már a városokban. Most, hogy Aegea egyik királyánál énekelt, visszaigyekezett a házába, melynek kéményét már messziről látta füstölögni. Attól való félelmében, hogy ellankad a nap hevében, egész éjszaka gyalogolt, s íme, a hajnal föltetsző pirosságában föltűnt előtte szülőföldje, a fehér Kymé.
Vele volt a kutyája is, ahogy görbe botjára támaszkodva haladt lefelé a völgyi úton, kiegyenesedve, föltartott fejjel, hogy ellensúlyozza az útnak meredekségét. Az ázsiai hegyek pereme mögül fölbukkanó nap rózsás fényt hintett szét az égen s a tengeren elszórt szigeteken. A folyó csillogott, de a kelet felé vonuló halmok, melyek tetején terpentin-fák virultak, még hűvös éjszakai párázatba voltak borulva…”
Ilyen szépségesen kezdődik az a csodálatos novella, amelyet mára már elfelejtettek.
1996-ban olvastam, tizenöt évesen, úton a parádfürdői nyugdíjas otthonba, ahol aput látogattam meg. Apu és anya között nagy volt a korkülönbség, anyám még nem volt húsz, amikor velem teherbe esett, apu már jócskán elmúlt ötven. A hatodik házasságából lettem a hetedik, legkisebb gyermeke. Túlélte a vészkorszakot, apját – nagyapámat – a haláltáborban ölték meg, anyját – a Mamit, akivel ketten maradtak a családunkból és aztán mindenhová magával vitte – még ismerhettem és kölcsönösen nagyon szerettük egymást. Fényképész volt Egerben és Pannonhalmán. Aztán a Mami egyszer azt mondta Apunak: „Pistaaa, ha mégegyszer költözünk én meghalok.” – Apu folyton költözött és mindig vitte magával a Mamit is. És amikor nem bírt tovább egyhelyütt maradni, s mint bolygó zsidó már megint költöztek, akkor a Mami már nem viccelt többet és tényleg meghalt. Apu – Mami nélkül –: lassan összeomlott és végül ide került, az öregek otthonába Parádfürdőre. De azért annyira nem omlott össze, hogy még ott is megházasodott. Hetedszerre. Eposzi hős volt Apu másoknak, nagy túlélő, nagy nőcsábász, csak a gyerekeinek volt Apu, csak nekem volt ismeretlen.
Anyám születésem után, három évnyi szenvedés után elvált Aputól, s így én egy másik családban, nevelőapám mellett nőttem fel, öcsém lett, „rendes” családom. Igaz, hogy Apu eleinte még elvitt hétvégente, de aztán egyre ritkultak ezek a találkozások, Mami halála után végül maradtak csak az ünnepi, születésnapi képeslapok és a gyerektartás, amit anyám mindig kiutalt nekem. Az új családomban katolikusként neveltek fel – bár mindenki tudta a faluban, hogy zsidó családból jöttem, talán egyedüli „zsidó-hátterű” voltam abban a faluban, ahol Radnóti Miklóst agyonlőtték, de emléke, versei elevenen éltek: Abdán. Apu alakja kamaszkoromra elhomályosult, megkereszteltek és az első-áldozás után bérmálkoztam is, majd a gyónás végén a pap megkérdezte, hogy „Na, és mi van Apáddal?” – mire én elkezdtem mesélni nevelőapámról, hogy most talán kevesebbet iszik és anyát sem bántja annyit, bíztam benne, hogy minden helyre fog jönni. Mondanom sem kell, hogy semmi sem jött helyre. Anyám nevelőapámtól is elvált és összejött egy harmadik férfivel, akinek megszülte harmadik gyermekét. Ilyenek hazámban ezek a „rendes” családok.
De akkor, ott, a gyóntatószékben a pap – Vilmos atya – megállított: „Nem, nem. Apáddal.” – „Apuval?” – kérdeztem. „Igen, az öreg zsidóval. Jóban voltunk.” Vilmos atya még Pannonhalmáról, az apátságból ismerte, Apu ott is mindenkivel összebarátkozott, akivel pedig nem sikerült azzal összeveszett és pereskedett. Ez volt a mániája. No meg a feleségek és a fényképezés. „Nem tudhatom…” – válaszoltam. Ekkor Vilmos atya penitenciaként kirótta rám, hogy feloldoz bűneim alól, ha meglátogatom Aput az Otthonban.
Így indultam Apuhoz.
Első utamon ezt az olcsó könyvtáras novelláskötetet olvastam, benne ezt a novellát: „A kyméi énekes” címmel. Vajon ki írta? Hol lehet most ez a novelláskötet? Emlékszem különösen meghatott kis kamaszként az a rész, amikor az Öreg énekes hosszú útján megpihen:
„Egész éjszaka gyalogolt, szokása szerint. Mikor pirkadni kezdett a rózsaujjú hajnal, egy magas hegyfokon várost pillantott meg. (…) A város határában leült egy forrás mellé, hogy kinyugodja magát, s éhségét csillapítsa azzal a néhány vöröshagymával, melyet tunikájának mélyedő ráncaiban hozott magával.
Alighogy bevégezte szegényes reggelijét, egy fiatal leány jött oda kassal a fején, hogy a forrásban megmossa fehérneműit. Kezdetben nagyon gyanakvóan nézte az öreget, de mikor látta, hogy lantot visel kopottas tunikája fölött, elfogta a szánalom, tiszteletet érzett iránta, két összefogott tenyerébe vizet merített s megnedvesítette vele az énekesnek ajkait.
Az Öreg elnevezte királyi leánynak, s hosszú életet jósolt neki, mondván:
– Fiatal leány, a vágyak úgy rajzanak ágyékaid körül, mint a méh. Boldog az az ember, aki téged ágyasházába bevezet. Öreg létemre úgy dicsérem a te szépségedet, mint az éjjeli madár, mely a házastársak házának tetején zengi megvetett énekét. Kósza énekes vagyok. Mondj néhány bíztató szót, ifjú leány.
És az ifjú leány így felelt:
– Ahogy magad mondod, meg ahogy annak is látszol, lantpengető énekes vagy, s nem rossz sors vezérelt téged ebbe a városba. A gazdag Meges ma nagyon kedves vendégeket fogad, s tiszteletére nagy vendégséget csap a város előkelői számára. Nem kétlem, hogy szívesen kedveskednének nekik valami jó dalnokkal. Menj, keresd föl, idelátszik a háza.”
Így érkeztem Parádfürdőre az öregek otthonába, ami egy csodálatos és elvarázsolt kastély volt az erdőben. Apu és hetedik felesége fogadott, kedvesek voltak, mesélt, de nem tudtam eldönteni, hogy örül-e nekem? A sakkpartnerének úgy mutatott be, mint „Hetedik és legbolondabb fiam. Ő hasonlít rám leginkább.” – és bevallom ez engem nagyon zavart. Nem akartam olyan lenni, mint Apu. Teli voltam haraggal és sértettséggel iránta. Úgy éreztem elhagyott és nekem ezért valahol teljesen máshol kell felnőnöm, mint ahová tartozom, de nem igazán tudtam, hogy hova is tartozom valójában? Reméltem, hogy Apu útba igazít, de csak még jobban összezavart. Nem értettem Vilmos atyát, hogy miképpen szabadít meg bűneimtől ez a látogatás. Hogyan lesz nekem jobb, ha jobban megismerem Aput?
Búcsúzáskor a könyvespolcról levett egy könyvet: „Homérosz” – állt arany betűkkel a fekete kötésen. Tudta, hogy költőnek tartom magam, az akarok lenni, mondta, hogy régen ő is írt verseket, de elvesztette őket. Tizenöt éves voltam ekkor és Aputól kaptam az Iliászt és az Odüsszeiát, utóbbi állt hozzám közelebb. Ahogy távolodtam az Otthontól a novellában ezt olvastam:
„A gazdag Meges mindjárt fölismerte az öregen, hogy énekes, az oldaláról csüngő lantról.
– Üdvözöllek. Micsoda éneket tudsz?
Megszólalt az Öreg:
– Tudok éneket a királyok viszálykodásáról, mely oly nagy romlást hozott az akhájokra. Tudom a Trója ellen való támadást. Nagyon szép ének. Tudok énekelni a megcsalt Zeuszról, a halottak követségéről. Ez is nagyon szép. Tudok azután hatszor hatvan nagyon szép éneket.
Így szokta tudtára adni a népnek, hogy mennyit tud, de számát maga sem tudta pontosan.
A gazdag Meges évődni kezdett vele:
– A kósza dalnokok jó lakoma és gazdag ajándék reményében mindig azt mondják, hogy nagyon sok éneket tudnak. De amikor arról van szó, hogy bizonyítsák is be, akkor kiderül, hogy alig néhány énekkel tudják fárasztani a királyok és a hősök fülét.
Az Öreg azonban megfelelt neki:
– Meges, nagy a te gazdagságod. De tudd meg, hogy tudok annyi éneket, mint amennyi a te ökreidnek és gödölyéidnek száma, melyeket pásztoraid a hegyek közé hajtanak legelni.
Meges csodálkozva nézett az öregre és szelíden mondá neki:
– Nem csekély észbeli tehetség kell annyi éneknek a tudására. De mondd csak, mind igaz az, amit Akhilleuszról és Odüsszeuszról tudsz? Mert nagyon sok hazugságot kentek ezekre a hősökre.
Felelé az énekes:
– Amit e hősökről tudok, az apámtól tudom, aki viszont maguktól a múzsáktól tanulta. Mert azelőtt a halhatatlan múzsák meglátogatták a ligetekben és pagonyokban az isteni dalnokokat. Ezekbe a régi énekekbe semmi hazugságot sem vegyítek.
Így szokott ő beszélni körültekintő okossággal. Azonban azokba az énekekbe, melyeket gyermekkorában tanult, szokása volt más neveket is belekeverni, melyeket vagy más énekekből vett, vagy maga eszelt ki. Ami éneket csak tudott, majd valamennyit ő maga szerezte, de ezt el nem árulta senkinek. A hősök rendesen régi énekeket kértek tőle, mert azt hitték, hogy ezeket valamelyik isten sugalmazza, s nem igen bíztak az újakban. Az Öreg pedig nagyon gondosan vigyázott arra, hogy az énekek eredetét el ne árulja. Mivel nagyon jó poéta volt, s szigorúan ügyelt a verselés szabályaira, versei semmiben sem különböztek a régiektől. Méltók voltak hozzájuk mind formára, mind szépségre, s méltók voltak halhatatlan dicsőségre.”
Apu megmérgezett Homérosszal, különösen az Odüsszeiával. Az Iliász hőseihez kevéssé tudtam kapcsolódni, de éreztem erejüket, Akhilleusz dühét. Odüsszeusz azonban – mint sokakat – engem is magával ragadt hosszú utazására. Hamvas Béla azt mondja a ‘Száz könyv’ című esszéjében 1945-ben Homéroszról, hogy
„Kétezerötszáz évig az európai költészet apjának mondták és ezzel tulajdonképpen félreismerték. Most, két és fél évezred elmúltával kezdjük el nagy körvonalakban érteni. Miért olyan nehéz megérteni őt, aki a legkönnyebb? Homérosz úgy tesz, mint nem lennének hátsó gondolatok. Természetes kiegészítése Nietzsche, aki nem egyéb, mint a hátsó gondolatok Homérosza, s Homérosz a hátsó gondolatok nélküli Nietzsche. Mindkettejük nagy víziója az igazi ember, az eredeti ember, a Teremtő kezéből frissen kikerült, még harmatos ember. Akhilleusz, Odüsszeusz és az Übermensch.”
De erről akkor még semmit sem tudtam, Nietzschét csak tizennyolc, Hamvast csak húsz évesen kezdtem olvasni. Ami pedig az „übermensch”-eket illeti, mondhatjuk, hogy születésemtől fogva be voltam oltva minden ilyesmi ellen, akár Nietzsche beszélt róla, akár Hamvas. Szkeptikus voltam. Egyszerűen csak ittam Homérosz forrásából, mert ez kötött ismeretlen Apámhoz, s máig is, ha Apuhoz kapcsolódni akarok, akkor vagy Homéroszt olvasok vagy fényképeket készítek, ahogyan ő is mindig. Hogy ez feloldozott-e bűneim alól, nem tudom, de máig hálás vagyok Vilmos atyának, hogy ezt rótta ki rám penitenciaként a gyóntatószékben, mert ha nem teszi ennyim sem lenne Apuból.
Ma már máshogyan látom Odüsszeuszt és Aput is, mint akkor. Máshogyan látom, mint Hamvas. Most, hogy két nagyszerű film is a mozikba került Odüsszeuszról, sokan beszélnek róla, ismét, újra elővettem Apu Homéroszát, újra beleolvastam magamat.
Csodálatosan mást mond most Homérosz, mint tizenévesen, huszonévesen, harmincévesen…
Odüsszeuszt nem apának látom és nem is az első embernek, különösen nem übermenschnek. Nem csak.
Odüsszeuszt az első európainak látom.
Az ő története, bolyongása, kétségei, bűnei és hazaérése Európa kezdete. Most így látom, de lehet, hogy később máshogyan. Milyen lesz később? Milyen leszek én? Minden olvasmányunkban mi is benne vagyunk kissé.
És Homérosz? Milyen volt Homérosz? Talán érdemes beszélni arról, hogy sohasem lehetett egy Homérosz, valószínűleg Homéroszok voltak. Az Iliász és az Odüsszeia aligha ugyanabban a pillanatban, ugyanannak az egyetlen embernek a változatlan hangján született; hosszú szóbeli hagyomány, költők és énekmondók sokasága áll mögöttük. Persze az is lehet, hogy Homéroszt hallatlan hosszú élettel áldották meg az Istenek, s mindkettőt ő szerezete, ahogyan elveszett énekeit is, amelyekből csak töredékek maradtak meg, mint például a Margitész, a hősi eposz komikus ellenképe.
Margitész egy hallatlanul szerencsétlen figura volt, ahogy a költő mondta Platón szerint: „Sok dolgot tudott, ám rosszul tudta valamennyit.” – vagy ahogy Arisztotelész: „Őt a nagy istenek ásni se, szántani sem tanították, / semmi okosra; akármibe kezdett, mindenbe hibázott.” – s még néhány történet maradt fenn ebből, amit azonban látunk, hogy Homérosznak volt humora, csak éppen elveszett. Vajon miért éppen a nevetés veszik el az időben? Miért ragaszkodik a humor a jelenhez és tűnik el, ha a messzi múltba révedünk? Pedig Margitész nélkül talán Odüsszeusz sincs: a komikus, esetlen antihős éppen úgy mi vagyunk, mint a leleményes hazatérő. És ezért ideillik az a töredék is, amit van, aki a Margitészből valónak tart: „A róka sokat tud, a sün csak egy nagyot.”
Apuval való utolsó találkozásunkkor már tizennyolc éves voltam és ő nekem adta az utolsó fényképezőgépét. Nem sokkal később meghalt, pedig még nagyon sok kérdésem lett volna. Halálakor eszembe jutott, hogy az a réges-régi novella, amire ma már senki se emlékszik miképpen ért véget:
„– Énekelj nekünk barátom, Akhilleusz haragjáról és a királyok gyülekezetéről.
Az Öreg pedig fölhangolván lantját, kiereszté harsogó szavát a terem fülledt levegőjébe.
Hatalmas lélegzet áradt ki a melléből s a vendégek figyelmesen hallgatták a mértékelt szavakat, melyek visszaidézték az emlékezetre méltó korokat. Sokan azt gondolták: mégis csak csodálatos, hogy egy ily öreg ember, akit az évek kiszárítottak, mint a venyigét, mely már nem hajt sem gyümölcsöt, sem levelet, oly hatalmas lélegzeteket tud vetni. Mert nem tudták, hogy a bor ereje és a megszokás oly erőt adott a lantosnak, aminőre az ő petyhüdt idegeik nem lettek volna képesek.
A dicséret moraja támadt a gyülekezetben, mint mikor zefír suhan végig az erdőn. De egyszerre csak félbeakasztotta a pásztorok újból kitört viszálya. A bor gőzétől heves vitába kezdtek senki sem tudta mi miatt. Vad kiáltások nyomták el a lantos dalát, ki hiába is igyekezett ajkainak és lantjának harmóniájával elbájolni a gyülekezetet. A pásztorok a tenyerüket csapkodták, s úgy röfögtek, mint a malacok. Már régóta két ellenséges táborra szakadtak a főnökeik ellenségeskedése szerint.
– Kutya! – ordított az egyik, s öklével arcon suhintotta a másikat, hogy orrából és szájából kibuggyant a vér. Erre amaz vak dühében fejjel ment neki gyomrának, mire emez betört bordákkal tántorodott hátra. A pásztorok mind egymásra rohantak és ütlegelni kezdték egymást vad káromkodások közt.
Meges és a királyok hiába is igyekeztek szétválasztani őket. Úgy verték egymást, mintha valami isten vette volna el a maradék eszüket. A rézkupákkal csapdosták egymás fejéhez, ökörcsonttal, füstölgő fáklyákkal, mindennel, ami kezükbe került dolgozták meg egymást, fenteregve a földön.
Mély sötétség borult a teremre, hol az istenekhez fohászkodott s üvöltött a zajongó tömeg. Néhány dühös kar fölkapta a tűzhely zsarátnokait s belesújtotta a sötétségbe. Az egyik zsarátnok az ekkor már mozdulatlan, ekkor már elnémult lantost homlokon találta.
Ekkor oly hangon, mely túlordította volna a csaták harsogását is, megátkozta ezt az igazságtalan háborúskodást, s ezeket a gonosz és buta embereket. Nagy csönd lett a teremben szavai hallatán, s a verekedés abbamaradt. Szégyenlős gyerekekként álltak a nagyhangú, részeg, véres pásztorok. Azután az Öreg lantját magához szorítva eltávozott, s a tenger felé igyekezett. Haragja lassanként mélységes fáradtsággá változott, megundorodott az emberektől és az élettől.
Az a vágy kezdte emészteni, hogy bejusson az istenek közé. Enyhe félhomály, bizalmas csönd s az éjszaka békessége borult rá a föld minden tárgyaira. Nyugat felé, ahol a közhit szerint a holtak árnyai bolyongnak, a nyugalmas égről lefüggő isteni Hold ezüst virágokkal hintette be a mosolygó tengert. Az öreg Homérosz pedig mindaddig haladt előre a magas szirteken a tenger felé, míg egyszerre csak elfogyott lábai alól a Föld, amely oly soká hordozta a hátán.”
Ilyen szépségesen végződik az a csodálatos novella, amelyet mára már elfelejtettek. Vajon ki írta? Homérosz? Anatole France? Apu? Én?
Az illusztráció Maurice Lalau (1923) munkája.
Kapcsolódó: Az elfelejtett irodalom története – előadás a Kettőspont Színházban
