szempilla
csak az eshet rosszul, ami igaz.
vákuumot szívok, fogamra tapad az arcom,
szabadulni akarok, és
mosom,
mosom,
mosom a szemem.
alsó fogsorom előredülled,
a visszatartott légzés csak még jobban feldühít,
kipiszkálni nem tudom, hiába
nyúzom és forgatom és kaparom,
néha feladom, de csak nem múlik el.
már vörös, már gyűlölettel túrom,
együttérzés nélkül,
addig gyűröm, húzom, nyomkodom, hogy
kihullik az összes,
csak az az egy nem akar a szemhéjam alatt.
már epe kúszik fel a torkomba az idegtől,
véreres golyó, üvegtestű nyákos zsák –
milyen lehet az állagod a nyelven?
végre könnyezem,
a tükörbe pislogok, újra benézek a csapvíz alá,
mindjárt kiszúrom!, gondolom,
mélyebbre nyúlok, szétfeszítem,
három ujjal körbefogom,
míg kicuppan és a kagylóba pottyan.
zúg a ventilátor, bámul rám
a mozdulatlanság, érte nyúlok, bekapom.
forgatom a számban a lényem.
még mindig szúr pislogni, de
végre értem:
hiába fáj,
már csak a helyét érzem.
tudatos létezés
most
most
most
most
most
most
most
most
most
most
most
most
most
most
most
most
most
most
most
most
most
most
most
most
most
most
most
most
most
most
most
most
most
most
most
most
most
most
most is
most is
most is
most is
most is
most is
most is
most is
most is
most is
most is
most is
most is
most is
most is
most is
most is
most is
most is
most is
most is
most is vagyok.
ütem
nyakukat nyújtva
néznek utánam
a hosszú nyakú virágok,
madárcsicsergés csengő füllel
senkit hova
nem szállít,
útja felénél eldöntötte,
hogy
nevet adhat magának,
siklik a víz,
és siklok felette,
a szúnyog is lábakon mállik,
mindig megállok,
hogy talpra eshessek,
a szemhéj is kanyarban ásít,
állomás nélkül,
de rajta maradtam,
az íve a kézfejem vágja,
nincs velem senki,
hogy is lehetne?
zötyköl az élet a mába,
várom a semmit,
várom a semmit,
várom a semmit hiába.
gyufafüst
a gyufafüst: halottak napja,
két vezetéknévnyi halott jut egy falura.
ő volt papi testvérkéje, egyméteres sír,
gyújtsd meg, tedd középre,
nagyapám nem sír.
bányatóba fulladt és megállt a szíve,
ötven év jutott a mámorért cserébe,
ide nem kell gyújtani.
ő volt az én nagymamám, meséli anyám,
ki akartam ásni gyerekként,
azt hiszem, előrébb van, a, nézd,
hangosan köszönj, arra ne lépj.
csókolom!, anyám szurok-múltját fogom,
itt a két vezetéknévnek fele rokon.
viszem a gyufát, kivonok fejben,
mintha erővel húzna le a lelkem.
végül anyám keresztet vet, mehetünk, mondja,
imája őseinket krizantémba fonja.
sáros talpam lépdel, ősz szürkületi vakság,
az elhagyott sírokat vadvirágok lakják.
az árok mellett beszállunk, még visszanézek;
az a sok apró fény: mély-víztükrű lélek,
a kapu sötét, a fűzfa fénylik,
s kendőfödte, csoszogó nénik.
beléjük karolva ballag a gyász,
egyre kisebb, ahogy megyünk tovább.
„(…) az árok mellett beszállunk, még visszanézek;
az a sok apró fény: mély-víztükrű lélek,
a kapu sötét, a fűzfa fénylik,
s kendőfödte, csoszogó nénik.
beléjük karolva ballag a gyász,
egyre kisebb, ahogy megyünk tovább.” –
Szabó Eszter négy verse a DRÓTon.
