Ring
Persze kevés a betű, rosszak a szavak,
de mégsem lehet szó nélkül elmenni,
mégsem maradnak magukra a betűk.
Vasárnap reggel, január harmadika,
a húgod felhív: „Anya halott. Anya meghalt.”
Kétkedsz, de tudod, hogy a húgod
igazat mond. Leülsz némán sírni.
A kutya helyére ülsz sírni. A földre.
A sarokba. Az állatok mindig őszintébbek,
mint. És bár anya kevésbé kedvelte
a kutyákat, ezt itt – aki most a könnyeid
nyalja le – megszerette legalább kissé.
Még mindig ott ülnél és sírnál
egy sarokban, ha. Ma este történt,
jöttél. Ahogy hazefelé menet fel-
fel a hegyre, ringatózva. Miután
öcséddel megbeszélted, te jöttél
és ringatóztál és táncolni kezdtél.
Ezt soha el ne feledd. És eszedbe
jutott és érezni kezdted, milyen
volt, akkor-amikor ott ringtam.
Aztán a születés és ahogy anya
fogott és az illata és a simogatás,
az ölelés, a ringatózás, és a tánc.
Anyát éreztem magamon. Anyaízt.
Anyaérintést. Anyahangot. Anyát.
Pedig anya elment. Anya meghalt
egy vasárnap reggelre virradóra.
És mi mindannyian itt maradtunk
anyátlan. Mégis anya bennünk,
anya bennünk és anya az égben.
És még mindig ott ülnék a sarokban,
ha nem lenne kutyám, öcsém, húgom,
néhány barátom és feleségem,
akik lenyalták könnyeim.
És nekem eszembe jutott, amit
végül mégsem feledtem: hogy hogyan
hordtál, szültél és ringattál anya.
Hogy vér vagyok a véredből
és hús a húsodból, hogy életet adtál
kimondhatatlan lehetőséget,
hogy ember lehessek. De látod,
még mindig csecsemő vagyok,
főleg most a téli ég alatt: ring
bennem a lélek, amit legalább
olyan jól, mint te engem anya,
fel kell hogy neveljek, hogy éljek.
Szentendre, 2016. január 23.
A lélek halhatatlanságáról
Mert, amit egyszer kapott,
amit mindenkor hordozott,
ami egyszer és mindenkorra az övé.
Ami mindent meghatároz,
ami elvisz a végső határhoz,
ami teszi az embert emberré:
az el nem veszhet a magánnyal,
az el nem tűnhet a halállal,
az a valami nem lehet semmivé.
Az a valami csak valamivé lehet.
El soha semmi sem veszhet,
az egyik részből másik rész lesz.
Az ember mégis folyton retteg,
nem lát sem kezdetet, sem véget.
Múlik, közben semmit sem tesz.
Hullik pazarlón semmire az erő,
s közben csak telik a drága idő,
s az emberből por s hamu lesz.
Port s hamut össze nem rakhatod,
ami elmúlt vissza nem hozhatod.
Egyszer van minden és soha többé.
Mégis mindenben mindig érzed:
nem csak por s hamu a lényed!
Hogyan lenne az ember semmivé?
Még a halált is meglásd megéled,
s arra tanú a születés és az élet,
hogy válhat a valami mindenné.
Szentendre, 2016. január 19.
Mondanám, hogy lázadj anyám…
Mondanám, hogy lázadj anyám, de te nagy csendességre intesz.
Mondanám, hogy kelj fel, járj, de te már fent vagy, élve élhetsz.
Mondanám, hogy ne légy olyan most, mint mindig voltál,
Mondanám, mondanám, mindhiába mondanám.
Mondanám, hogy mind mi voltunk, csendes zajod és zajos csended.
Mondanám, hogy mind te voltál, mi bennünk jó és szépen fényes.
Mondanám, hogy ne alázkodj, ne légy szerény, ahogy szoktál, ó anyám,
Mondanám, mondanám, mindhiába mondanám.
Mondanám, hogy bocsásd meg, minden mulasztásom, tévedésem.
Mondanám, hogy ne menj messze, hogy gyere vissza, kérlek szépen.
Mondanám, hogy szeretlek, hogy szeretünk mi mind anyám.
Mondanám, mondanám, mindhiába mondanám.
Mondanád, hogy ugyan fiam, ne lázadj a világ rendje ellen.
Mondanád, hogy szeress, higgy, és élj jól és mindig bűntelen.
Mondanád, hogy legyek olyan, mint te mindig voltál,
Mondanád, mondanád, nemhiába mondanád.
Mondanád, hogy mi mind te vagyunk, fényes csended, zajos fényed.
Mondanád, hogy c’est la vie, gyermekeim, egyszerűen ilyen az élet.
Mondanád, hogy legyünk jók, hogy nézzük a dolgok jó oldalát.
Mondanád, mondanád, nemhiába mondanád.
Mondanád, hogy ne sírjunk, nevessünk, énekeljünk, táncoljunk valahogy,
Mondanád, hogy még sosem volt úgy, hogy ne legyen sehogy.
Mondanád, hogy szeretsz minket, mi most már örökké egyek vagyunk
Mondod is tudom, mondod, hiszen egy lett a mi hangunk.
Mondanád, hogy most már menned kell, élők élnek, mi maradunk.
Mondanám, hogy szólj pár jó szót Ő előtte érettünk, kik itt élünk, s halunk.
Mondanád, hogy mindent tud Ő, velünk van, és mi mind vele vagyunk.
Mondanám, hogy te leszel nála most már a mi legfőbb angyalunk.
Szentendre, 2016. január 4.
a túlsó parton
1.
Álmomban édesanyámmal
beszélgettem. Ő magyarázta
a hajóhasonlatot, vagyis,
hogy az emberek hajók.
A legtöbben csupán a
kormánylapátot ismerik.
Ide-oda irányítva magukat
a nagyobb áramlásokon,
gyakrota zátonyra futva.
Tudod, a kormánylapátot
közben kapják az emberek –
magyarázta nagy alázattal
és kedvesen édesanyám –
Úgy, mint bizonyítvány és
szakma, aztán vagy jó
vagy sem: ez lesz a kormány,
ezt szerelik fel, része lesz
a hajótestnek, ezzel próbálnak
elhajózni a túlsó partra.
Érezz együtt azokkal, akiknek
semmi másuk sincs, mert
nem lehet, csak egy szedett-
vedett kormánylapát.
Mosolygott kedvesen, nagy
alázattal édesanyám.
2.
Aztán vannak a szerencsések,
akikben lakozik némi – sok
vagy csekély – de van bennük
tehetség és elhivatottság.
Ők azok, akik vitorlát
szerelhetnek fel hajójukra.
Ők, akik a szeleket befogják,
akik már nem csak az
áramlatokra vannak utalva.
Akiknek segíthet a jó szél,
ha van – tette hozzá sokat
sejtetően édesanyám -,
hogy átérjenek a túlsó partra,
segíthet nekik a jó szél.
3.
Aztán – komorodott el anyám –
vannak, akik akaratukból
evezőket formálnak és
sem áramlat, sem szél
nem érdekli őket, csak
vadul és határozottan
csapkodnak szemben a
széllel és az áramlatokkal;
remélve elérik a túlsó
partot, remélve arra van
egyáltalán. Főleg velük
légy kedves és megértő.
Nekik a legnehezebb, s ha
nagyon vadul csapkodnak –
hagyd, kerüld őket, idővel
megnyugszanak azok is,
akik sem az áramlatokat,
sem a szeleket nem tisztelik
és talán átjuthatnak pusztán
akarattal még ők is.
4.
És én, anyám? – kérdeztem
a jávai házban álmomban
a dunántúli kisfaluban
éppen ebédet főző anyám.
Te úszol, kisfiam. Te úszol.
Úszol lassan, de biztosan.
Egyenesen a túlsó partra.
(Megjelent a PIHIK című kötetben. Pluralica. Budapest. 2015.)
Az „Egy régi slágerre” című vers,
melynek „Pihimama” is lehetne voltaképp a címe
Az én mamám nem viselt semmilyen frizurát, nem hordott mást csak a bécsi rokonainktól szakadtan örökölt párizsi ruhát, és mégis rám szólt: „A picsába, Tibikém Mit fogsz enni? Miből fogsz élni?” – és akkor én persze százszor megígértem és persze nevetve: „Kapsz egy zsák aranyat, Ancikánk! Vagy tudod mit? Lakhatsz velem. Nem. Talán azt mégsem, majd veszünk inkább lakást neked.” – és akkor így szólt: „Azért szültem három gyereket, hogy az egyik legalább, ha megöregszem (ha megöregszem – ha lesz ha) kicsit gondoljon rám, kicsit gondoskodjon rólam.” Mondom: „Jól van, A húgom, az öcsém ott van. Szőkék, szépek, szikárak Majd biztos vesznek ők neked házat. Engem meg hagyjál most verset írni.” Ő meg lemegy – kávét főz nekem. Úgy ahogy más nem tud – ihatatlanul, hidegen – persze, anya én így szeretem.
Az én mamám festette lenszőke haját. Felvetette Levi’s farmerját. Három férfitől szült három gyereket, s miközben égboltnyi fenekével (melyből a három csillag kikecmergett) ráült a verseimre, cigarettára gyújtott, és azt mondta: „Én tisztelem a művészetedet!” – na ez a mondat, így elmondva, a mi anyanyelvünkön, nekem mindennél többet jelentett.
(Megjelent A természettel való kapcsolat újragondolása című kötetben. Vár Ucca Műhely. Veszprém-Szeged 2005.)
Anya
Anyám könnyei
tömör fuldoklás
négy fal között.
2000.
