A vetítés kezdete előtt a Mozinet (forgalmazó) képviselője elejtett egy mondatot, amin el kellett gondolkodjak. Idézni pontosan nem tudom, de a lényege az volt, hogy
a Saul fia nem szórakoztató film, hanem egy műalkotás. És ebben az a szomorú, hogy az emberek tényleg így gondolkoznak.
Vannak azok, amiket azért fogyasztunk, mert szórakozni szeretnénk, és vannak a műalkotások, amik… izé… Na de most nem azért, de a művészet tényleg ennyire külön kellene váljon a szórakoztatástól? Eredetileg nem pont az volt a célja, hogy elkápráztasson, hogy örömünkre szolgáljon élni vele, hogy nem haszon alapján nézve jobbá tegye az életünket?
Ezt csak azért vetettem fel, hogy panaszkodhassak egy kicsit, mennyire kifordult már az emberek gondolkodása a művészetről. A „művészfilm” már évek óta szitokszónak számít, át is tértek a filmesek a „szerzői film” megnevezésre, pedig lényegében ugyanarról van szó. És igen, a Saul fia is egy ilyen film. Nem kikapcsolódás gyanánt nézi meg az ember, de mégis! Jolly joker témát választottak készítői (a Holokauszt 70 év után is sláger a filmesek körében), mégsem vették félvállról a kivitelezését, mint a legtöbb hasonszőrű darab esetében.
Ritka a jó holokausztfilm. Az ember persze ezekről mindig óvatosan nyilatkozik, pedig az igazság az, hogy a legtöbb unalmas, semmitmondó, vagy épp túlzottan hatásvadász – jobb esetben is csak középszerű filmek, amik a témájuk mögé bújva próbálnak érvényesülni. És igen, féltem, hogy a Saul fia is ilyen lesz, hiszen egy elsőfilmes rendező gyakran esik abba a hibába, hogy túl nagyot akar mondani, hogy túlságosan is ki akar tűnni, hogy túl sok mindent akar ráerőszakolni a nézőjére.
Pedig a Saul fia egy nagyon érett alkotás.
Alaposan átgondolt, nem szájbarágós – úgy mutatja be a koncentrációs tábort, ahogy eddig talán még sosem láttuk: az ott dolgozó (!) zsidók szemszögéből. Egészen pontosan a címbéli Sault követi a kamera szinte végig. Kis mélységélességgel, kézikamerázással legtöbbször a főhős válla mögül mutatják be az eseményeket, ezzel érve el azt a hatást, amitől a nézők is az események sűrűjében érezhetik magukat. Nem véletlenül citálta maga a rendező a Jöjj és lásd! című szovjet filmet legfőbb inspiráció gyanánt – ott is hasonlóan oldották meg ezt.
Az operatőri munka egyszerűen pazar.
Ha nem is „birdmanien” hosszúak a vágatlan jelenetek, azt azért hamar észreveszi a néző, hogy itt rendkívül összetett, és megtervezett kameramozgásokkal kísérik végig a főhőst. Az egész filmet egy 40mm-es optikával vették fel (azaz nem volt pl.: zoom), és egyszerűen csodálatos a képe. A kézikamera hatása pedig elképesztő – pont csak annyit látunk a környezetből, hogy érzékelni tudjuk a dolgokat, és néha a kiszűrődő hangok többet mesélnek bárminél (azaz örömteli, hogy nem premierplánban kívánták bemutatni az emberek szenvedését).
A történet egyébként pontosan ugyanolyan bonyolult, mint a Mad Max: A harag útjáé. Saul a Sonderkommando nevű egységben dolgozik – nekik az a dolguk, hogy a nagyüzemi embergyilkolászás a lehető legolajozottabban menjen. Saul ebben a kegyetlen világban fogad magáénak egy, a gázkamrát túlélő, de aztán mégiscsak megfojtott fiút – már halottként, és onnantól kezdve egyetlen cél lebeg csak a szeme előtt: rendes zsidó temetésben részesíteni őt. Ehhez viszont egy rabbit kell találnia, ami nem is olyan egyszerű…
Saul úgy pattog ebben a kegyetlen környezetben egyik helyről a másikra, mint egy flippergolyó. Ennek hála pedig kategorikusan végigvesszük a koncentrációs tábor valamennyi szegmensét, és pontos képet kapunk a működéséről. Bár furcsa látni, hogy a precizitásukról híres németek ennyire félvállról veszik a dolgokat, és főhősünk szinte bárhová el tud jutni egy kis szerencsének és pofátlanságnak köszönhetően.
Végre egy magyar film, amiben jók a színészek!
Még az első szerepében rögtön főszerepet alakító Röhrig Géza is remekül játszik, egyedül talán a dolgok szöveges részével akadtak problémái – szóval szóban nem túl erős, de szerencsére a Saul fia nem a szavak filmje. Mimikája, beesett arca és kétségbeesett tekintete sokkal többet mond mindennél. Így aztán örömömre szolgál kimondani, hogy hosszú idő után szívből tudok szurkolni, és örülni egy magyar filmnek, és a sikereinek. Bizakodó voltam Cannes-nal kapcsolatban is (innen is gratulálok a Zsűri Nagydíjához az alkotóknak), de az Oscaron is a legjobb 5 közé várom Nemes Jeles László alkotását.
Megjelent 2015. 11. 11.
