Magyary Ágnes regénye könnyed iróniával, olykor groteszk, helyenként szürreálisba hajló humorral kalauzolja végig olvasóját a maga legkevésbé sem tréfás közegén: egy huszadik századi kolozsvári magyar család négygenerációs történetén.
A historikus külsőségek formáihoz a tartalmat azonban a regényalakok sorsa, egyéni és közösségi drámáik, összeomlásokat átvészelő életigenlésük szolgáltatja, ahogyan törekszenek, egyensúlyoznak és – ha bele nem halnak – túlélnek tragikus háborúk, vigaszt nem nyújtó békék, zűrzavaros impérium- és rendszerváltások között, melyek menetét olykor még annyira sem tudják követni, mint az abszurd módon megelevenedő figurák: a más időkhöz, erkölcsökhöz és normákhoz szokott királyné-szobor, tábornokfestmény, a repülőre szálló romantikus költőfejedelem, vagy a telek végén csorgó folyóból kifogott álombeli kövér víziló – hogy a családot a századelő óta szolgáló ház városrendezési célú lebontásával, az emlékeket, érzelmeket magukban hordozó limlomok kényszerű leselejtezésével és a kiköltözéssel 1984-re végül mégiscsak utolérje a történelmi végzet főszereplőinket.
Apám szívből utálta a zongorát. Középkori kínzóeszköznek tartotta. Valami hasonlónak, mint a spanyolcsizmát vagy a derest. Nagyanyám egyszerűen csak jó nevelésben szerette volna részesíteni, amelyhez szerinte szorosan hozzátartozott a zongorázás is. Tény: a legtöbb helyrehozhatatlan lelki sérülésünket a szüleinktől szerezzük. Nehéz volt eldönteni, mire haragudott jobban apám: nagyanyám erőfeszítéseire a megfelelő nevelés érdekében, vagy arra, hogy ez végül valamelyest sikerrel járt. Mindenesetre nekem már nem kellett zongoráznom, és én ezért haragudtam egy kicsit. Ebből is jól látszik, milyen nehéz az emberek kedvére tenni.
Kővári Eszter hamar elkezdett fázni az új hintaszékében, majdani nagy lombú diófája mellett, és egy kicsit már Margitka miatt is aggódott. Azért még lesétáltak a Szamosig. Igazából a Malomárok volt, amely a kertünk végében folyt.
– Annyira boldog vagyok – mondta a dédanyám –, hogy már nem is vagyok önmagam.
Mi sem voltunk önmagunk, és aki költözött már hintaszékkel, az tudja, miről beszélek. A hintaszéket nem lehet becsomagolni, de praktikusan szállítani sem.
– A hintaszék az szent – jelentette ki nagyanyám, még mielőtt apám előállt volna valamiféle destruktív ötlettel –, anyám ebben üldögélt, amikor velem volt várandós.
Alapvetően ez túlzás volt, mert nemcsak a hintaszék volt szent, hanem minden egyes tárgy, amelyet nagyanyámon és rajtam kívül senki sem akart megérteni. A szüleim és a nagynéném nem láttak túl az ésszerűség igencsak kétes értékeket és eredményeket szülő korlátain. Ők még azt sem hitték el, miszerint éjszakánként Damjanich tábornok és Erzsébet királyné járkálnak a szobákban, hogy aztán a sparheltnél állva perlekedjenek a birodalom jövőjéről.
– Nagymama – kérdeztem tőle –, elhiszi, hogy Damjanich tábornok dübörgő léptekkel szalad Erzsébet királyné után a konyhába, amikor már mindenki alszik?
– El, fiam – válaszolta, mert ő volt az egyetlen, akire ilyen ügyekben számítani lehetett.
Engem a legjobban Damjanich tábornok aggasztott és az illegális vízilovam, akinek a létezéséről még nagyanyámnak sem mertem vallani. Az hagyján, hogy minket kilakoltattak, de velük még nehezebb volt a pakolás és a költözés, mint őfelségével, aki nagyszerűen hozzászokott már a kényelmetlenségekhez, mivel gyakorlatilag 1919 óta kisebb-nagyobb megszakításokkal a padláson töltötte politikai emigrációjának keserű éveit. Igazán irigylésre méltó eleganciával viselte azt a megaláztatást, amikor a felső régióba száműzték, és egy percig sem panaszkodott sorsa miatt.
Ezzel szemben Damjanich tábornokkal nem lehetett bírni. Annyit ivott, mint a kefekötő, semmivel sem volt megelégedve, azonnal hadsereget akart toborozni minden csip-csup ügy miatt, és még azt sem mertük megmondani neki, hogy 1867-ben békét kötött egymással a birodalom és az ország, nemhogy az összes többit. Igazi rebellis természet volt.
De hol volt még a költözés és Damjanich tábornok attól, amikor a folyó partján álltak dédszüleim a boldog jövőbe vetett hitükkel és reménységükkel. Pedig az ő történetük is felbőszült oroszlánként viselkedő szülőkkel indult, de az a történelmi tapasztalat: könnyebb elbánni megbokrosodott császárokkal és vesztes háborúkkal, mint vérig sértett anyákkal.
Kővári Eszter is gyanútlanul lépett be egy kedd este munkából hazaérkezvén a konyhájukba, amikor anyai pofonok özöne zúdult rá. Anti ült az asztalnál és önelégült mosollyal kanalazta a levest. Anna megszeppenve lapult a szekrény mellett, mert anyjuk keze sokszor nem tett különbséget a bűnös kilétében, és ütötte azt, akit ért. Senki sem állhatta útját kitörő haragjának. Még apjukat is gátlástalanul felpofozta, ha az – szerinte – már megint az ő életét keserítette. Dédanyám is tudta, hogy itt nincs menekvés, és a legegyszerűbb módját választotta a szabadulásnak: átirányította anyja dühét másra.
– Anti zongorista akar lenni egy bordélyházban – kiabálta, elárulva júdás testvérét, aki még hétfőn meglátta, amint a Várfal környékén sétálgat Szabó Jánossal. Még mielőtt a bátyja felocsúdhatott volna a viszonyok radikális átrendeződéséből, máris akkorra nyaklevest kapott, hogy arccal beleesett a vacsorájába. Viszont gyorsan kapcsolt, és rögtön revánsot vett.
– Még azt is hagyta, hogy az úrfi a nyakába csókoljon – üvöltötte a hitszegő.
Kővári Eszterre akkorra pofon érkezett, hogy nekiesett a mosdóállványnak.
– Anti együtt kártyázott az apánkkal – vágta ki a tromfot a dédanyám.
Anyjuk seprűt ragadott, és úgy kergette ki őket a házból. Esztert lecafkázta, Antit egy utolsó lókötőnek nevezte. Szomorúan bandukoltak egymás mellett. Anélkül, hogy összebeszéltek volna, anyjuk unokatestvéréhez indultak, aki már annyiszor segített a családon. Nagybátyjuk nem tűnt különösebben meglepettnek, amikor jócskán feldagadt képpel állítottak be hozzá azon a késő esti órán.
– Anyátokkal az a baj – osztotta meg velük életbölcsességét –, hogy túlzott szenvedéllyel éli az életét. Az ilyen emberek sosem boldogok. Sőt, inkább boldogtalanok, és aztán nagy tehetséggel a körülöttük lévőket is azzá teszik. Sokkal egyszerűbb úgy fogadni a dolgokat, ahogy vannak, minek kitenni magunkat ilyen mérvű érzelmi viharoknak. Vegyük például azt az egyetemi magántanárt, akit ma temettünk el. A felesége elhagyta egy fiatal és nem túl tehetséges színészért. A kiváló tudóst! Micsoda szégyen, micsoda botrány! De mindhiába, mivel a tanár úr igazi úriember volt, és a legjobb időben és a legelegánsabb módon halt meg, elejét véve a nagyobb skandalumnak.
– A bácsi szerint anyámnak meg kellene halnia? – kérdezte elképedve dédanyám, de nem tudta kizökkenteni nagybátyját az élet és a szenvedélyek dolgai fölött való elmélkedéséből.
– Inkább nektek kellene – merengett a férfi –, akkor anyátok végre észhez térne. De nem is értem, miért van úgy oda. Eszter úgy sem fog találni magának egy rendes férjet, legalább akkor érezze jól magát.
Kővári Eszter sírva borult az asztalra, mert ez már túl sok volt egy napra a megaláztatásokból. Úgy érezte, ő semmi rosszat nem tett, mégis az egész világ jön ellene.
– Nincsenek titkok – magyarázta a bácsi –, és halál után még annyi sem.
A nagybátyjuknak bizonyos szempontból igaza lett. Bekövetkezett az, amire senki sem számított: Szabó János megkérte a dédanyám kezét. Ebből még nagyobb botrány lett, mint amikor fény derült a titkos találkákra. Mindenki a legrosszabbra gondolt, hogy miért akarna egy úriember elvenni egy munkáslányt feleségül. Anyjuk újabb pofonözönt zúdított a nyakába, és ezúttal Antit sem kímélte, mert meggyőződése volt: a két testvér összejátszik ellene.
– Szó sem lehet róla – sziszegte megvetően a megilletődött kérőnek –, akkor inkább szégyenben élünk a világ végezetéig.
Még szerencse, hogy az ünnepélyes eseménynél temetkezési vállalkozó nagybátyjuk is jelen volt, aki sztoikus felsőbbrendűséggel figyelte unokatestvére lelki tusakodásait. Ő, aki a halállal élte mindennapjait, nem sokat adott az emberek érzelmeire, amelyeknek – úgy vélte – megnyilvánulásai alkalomszerűek, semmiképpen sem örökké tartók, tehát fabatkát sem érnek. A szerelmet is ezek közé sorolta, és bölcs belátással felismerte: ekkorra őrültség mögött csakis erről lehet szó, tehát minél hamarabb létre kell jönnie a frigynek, még mielőtt a fiatalember észhez térne.
Ezt már akkor fejtette ki az özvegynek, amikor magukra maradtak. Különben is, mit akar még, győzködte a nagybácsi az anyjukat, marad még bőven elég gyereke, akiket dolgozni küldhet, és akikkel együtt éhezhetnek, legalább Eszterrel már nem lesz gond.
– De a szégyen! – sóhajtott fel az asszony.
A temetkezési vállalkozó csak legyintett, majd azt ecsetelte: nem ez lesz a világtörténelemben az első házasság, amely túllép a társadalmi különbségeken, hiszen rögtön itt van Wesselényi báró, aki a saját cselédjét vette el, és hol vannak a Kőváriak a cselédektől. Az özvegy belátta, hogy igaza van az unokatestvérének, mert egy kolozsvári suszter mégis csak különb egy uradalmi cselédnél, és hirtelen hálával gondolt elhunyt urára, aki minden hitványsága ellenére legalább a mesteremberek városi gőgjét a családjára hagyományozta.
– A szégyen szó amúgy is értelmezhetetlen – ecsetelte tovább a nagybácsi –, mert amikor a mulandóság…..
– Most az élőkről beszélünk – vágott közbe az özvegy.
– Élők vagy halottak?! – legyintett nagyképűen a temetkezési vállalkozó.
Így aztán 1902. október 12-én már mint Szabó János hivatalosan eljegyzett menyasszonya ment el dédanyám a szoboravatásra. Persze ezt az eseményt is hatalmas családi botrány előzte meg. Az özvegy kategorikusan kijelentette, ha Szabó Jánosnak kell Eszter, akkor vigye úgy, ahogy van, de a cipő nélkül, mert arra nekik szükségük van. Eszter csak zokogott, Anti elégedetten vigyorgott, a temetkezési vállalkozó kivételesen egy szót sem szólt, mert élő hölgyek toalettjével kapcsolatban nem érezte magát illetékesnek. Végül Róza – aki már rég kikerült anyjuk zsarnoksága alól – felajánlotta, hogy majd ő és a férje gondoskodnak Eszter megfelelő megjelenéséről. Ez persze csak olaj volt a tűzre, mert az anyjuk rögtön azon kezdett el keseregni, hogy majd megnézheti magát, amikor ez a hálátlan úgy fog járkálni neki a Hegyvölgy utcában, mint valami úrinő. Majd mikor látta, hogy végképp csatát vesztett, az elhunyt férjét kezdte szapulni, aki minden bánatának okozója volt – szent meggyőződése szerint.
– Mindannyian bűnben fogantatok – vágta gyerekei szemébe felbőszülten –, és egyikőtök sem érdemli meg, hogy akár csak egy fikarcnyit is boldog legyen.
Később, amikor már Rózáékhoz tartottak nagybátyjuk kíséretében, a temetkezési vállalkozó csak annyit mondott:
– Nemhiába ivott annyit a megboldogult.
A tér már tele volt, amikor megérkeztek. Mozdulni sem lehetett a sok embertől. Kővári Eszter úgy izgult, hogy remegtek a lábai, és ha nem karolt volna jövendőbeli férjébe, akkor ott helyben összerogyott volna. Még életében nem vett részt ilyen fontos eseményen, és főleg, soha nem volt ilyen szép ruhája és kényelmes cipője, amelyet a nővére és annak férje külön az ő számára készíttettek. Nem tudta, miért is izgul jobban. Azért, hogy nehogy szégyent hozzon Szabó Jánosra, vagy, hogy nehogy orra bukjon az új cipőjében – a Vármegye házánál ez majdnem bekövetkezett – vagy, mert életében először a sok előkelőség mellett látni fog egy valódi főherceget is. Azonban a fekete férfikalapok rengetege mindent eltakart dédanyám elől. Hiába ágaskodott, a templom minden fölé magasodó tornyán kívül mást nem látott.
Csak egy szerencsénk volt: Mátyás király szobrát nem a kertünkbe állították fel. Nem tudom, azt is hogy pakoltuk volna be. Már így is meggyűlt a bajunk, mert kiderült az olyan funkcionális tárgyak, mint szekrények, ágyak, asztalok is súlyos gondot jelentenek, olyannyira, mintha egy Goethe-versben a francia fordító a szövegben felejtene néhány német szót. Én főleg a sparhelthez ragaszkodtam, de senki sem figyelt rám, mivel az én véleményem számított a költözéskor a legkevésbé, és a szüleim – amióta Damjanich tábornokról és Erzsébet királynéról meséltem nekik – nem nagyon vettek komolyan. A sorban a következő, akire hasonlóképpen tekintettek, az a nagyanyám volt. Mert nem csak nekem, de neki is sötét titkai voltak. Ő is rejtegetett valamit, nemcsak én. És ő sem mert egy szót sem szólni arról, hogy mi lapul egy régi, ócska koffer mélyén egy fehér kötött csipke vállkendőbe tekerve. Azonban mindannyiszor nagyon ideges lett, amikor valaki a családból a koffer közelébe ment.
A titkok rém nevetségesek és tisztességtelenek. Ebből a szemszögből nézve már jobban érthető, hogy miért tessékeltek ki minket a Magyar utcából. Nálunk renitensebb lakók nem voltak a környéken. Mert tisztes állampolgárok nem rejtegetnek vízilovakat, negyvennyolcas relikviákat és nehezen értelmezhető tárgyakat, hanem áttetszőek, mint a Szamos vize volt 1909-ben, és nem olyan zavaros és piszkos, mint 1984-ben.
Mátyás és kísérete vad vágtában lovagolt be a Főtérre. Az Unió utcában minden egyes ablak beleremegett. A téren már mindenki ott volt: őfelsége a főherceg, az egész kormány, a szobrász és Kővári Eszter. A szobrász az ég sarkát ragadta meg, hogy lerántsa a múlt leplét a jelenről, amikor Mátyás és kísérete megérkezett. Egy mozdulat, és lehullott, aminek le kellett hullania, és ott állt előttük az alkotás.
– Istenem – kiáltott fel a dédanyám –, hiszen ez nem egy, hanem öt szobor!
– Így van, nagyságos asszonyom – fordult hátra egy harcsabajuszú férfi félrecsapott figaróban.
Kővári Eszter majdnem elájult, mert még életében nem szólították meg így. Ez még csak a kezdet volt, mert azután Mátyás király szülőházában megnézték a kiállítást, amelyet a főherceg személyesen nyitott meg a nagyérdemű előtt.
– Már csak két nap, Esztike – mondta Szabó János, amikor hazakísérte menyasszonyát a fárasztó és izgalmakkal teli nap után a Hegyvölgy utcába.
– Már csak két nap – gondolta magában Kővári Eszter.
1902. október 14-én bekövetkezett az, amely egyenesen vezetett az 1909-es költözéshez, majd az 1984-es bontásig: a dédszüleim minden szülői tiltakozás ellenére összeházasodtak. Az esküvőjükre a Szentpéteri templomban került sor.
A Szentpéteri templom a házunk mellett állt, és 1984-ben igencsak bizonytalan volt a sorsa. Annyira, mint nekünk, mert a Szentpéteri templomnak is súlyos titkai voltak. Ezért aztán a templomot is le akarták bontani. Joggal, mert ha már mindennek mennie kellett, akkor miért pont Isten háza maradjon, amikor már Isten is más, nemhogy a háza. Ezt hívják az életakarás ceremóniájának. Ezt, és az esküvőt.
Mert a dédszüleim akarták az életet, ezért nem féltek szembeszegülni felbőszült anyákkal, eljegyzett menyasszonnyal, fehér felhők fölött vágtázó szobrokkal és buldózerekkel. Önfeledten álltak az oltár elé, hiszen mi takarítottuk el a romokat utánuk. Az atya is önfeledt volt, mert akkoriban mindenki azt hitte: az élet nem más, mint egy könnyed valcer a nyári éjszakában. Mint egy operett második felvonásában, ahol a hősnő még nem döntötte el, hogy hozzámenjen-e a nagyon tönkrement, de annál csinosabb dzsentrifiúhoz, aki azon merengett, vajon nem ocsmány dolog-e pénzért nősülni, és legalább még egy felvonásra szüksége van ahhoz, hogy belássa: nem az. De addig is szóljon a valcer, mert az Atya, Fiú és Szentlélek nevében férj és feleség vagytok az Úr és őfelsége, Erzsébet királyné színe előtt. Hiszen a Monarchia nem más, mint egy lelkiállapot. A felejtés és a zabolátlanság pillanatai, amelyben mindenki végtelenül boldogtalan – mert az ember mi más lehetne, mint reményvesztett, amikor semmi más dolga sincs –, és amelyre mindenki úgy emlékszik vissza később, mint életének legfelhőtlenebb időszakára.
A dédszüleim boldogok voltak. Igazán. Lehet, ebben szerelmük regényes körülményei is közrejátszódtak, mivel dédapámat otthon, Egerben egy összetört szívű, de módos feleség jelölt várta, míg dédanyám minden vagyona a rajta lévő ruha volt, és még az sem volt az övé, mivel anyja – a megkeseredett özvegy – már tett rá célzást: remélem, most, hogy Isten úgy felvitte a dolgodat, gondolsz majd a testvéreidre is.
A Szamos partján állva dédanyám a part túloldalán megint megpillantotta a csintalan, kövérkés angyalkát, aki azt kiabálta:
– Puszedli, puszedli!
Eszébe jutott édesapja, aki akadozó nyelvvel magyarázta nekik:
– Amíg az ángyálok a vállátokbá ákársznák ülni, addig lész nékték élégédettség éltetekben. Mért Isténnék nincsén ido árrá, hoty mindénré torodtyon vélünk.
Mátyás király vállán két angyal is ült, miközben ő azt dúdolgatta: szép város Kolozsvár lálálálá.
