A Kadhafi-rendszerről senki sem gondolta volna 2011 előtt, hogy pillanatok alatt milyen csúfos véget ér. Az arab tavasz a nepotista és kleptokrata alapon szerveződő elnyomó klientúrát teljesen kisöpörte Líbia térképéről, ám ami a helyére került az semmivel sem mondható jobbnak és több újságíróban komolyan felmerül annak lehetősége, hogy a diktátor fiának sivatagi száműzetése talán jobb belátásra térítették, így akár jót is jelenthet a váratlan felbukkanása Líbia népének.
A forradalom előtt Saif al-Islam Kadhafiról nem sokat lehetett tudni. A rezsimben „teremtő” lélekként becézgetett ifjú, apja politikáját több alkalommal is nyíltan kritizálta. Diplomáciai anekdotákban a demokrácia lelkes pártolójaként festették le személyét a nyugat előtt. 2011-ben az arab tavasz kirobbanását követően azonban lehullott a lepel – summázzák kiábrándultan az életét feldolgozó írások zömében.
Ha a politikai elemzők, stratégák és diplomaták a kétes szónoklatok mellett behatóbban tanulmányozták volna Saif al-Islam Kadhafi művészetét, aligha érhetett volna ilyen sok embert meglepetésként az ifjú herceg forradalmi kirohanása.
Kadhafi fia ugyanis nemcsak trónörökös volt, hanem festőművész is.
Az ecset mögött megbúvó ember vászonra vetett alkotásai pedig, nemcsak profilként, hanem tökéletes kórképként is szolgálhattak volna a tényfeltárók és találgatók előtt.
Az ifjú lelepleződése már 2002-ben megtörtént a londoni Kensington Gardens-ben, egy erre a célra felépített különleges pavilonban megrendezett kiállításon, ami a „Sivatag nem csendes” címmel mutatta be Saif al-Islam Kadhafi festményeit. Talán senkit sem lepek meg vele, ha burkolatlan eufemizmussal hozzáteszem, a kiállítás olyan sikeres volt, hogy több helyszínen is megismételték. 2010-ben, egy évvel a család bukása előtt, még Moszkvát is megtisztelte a galéria!
Saif al-Islam Kadhafi ártatlannak tűnő akcióját azonban már a kezdetektől fogva beárnyékolta egy apróság: képeinek ridegséget árasztó giccse.
A nyugatias fennhéjázó életvitel és a keleti despotizmus különös keveredése akaratlanul is erőszakot szült, amit a festmény szemlélője a lelkében is érezhetett.
Talán ez a csodálatos a festészetben, nem kell zsenialitás, virtus, tehetség sem hozzá, hogy feltárja a valóságot alkotójáról.
A zsarnokság és a giccs különös összefonódásáról az ókor óta viták folynak. A római történészek is eltöprengtek a korabeli zsarnokok esztétikáján. Suetonius „A tizenkét császár” c. művében Tiberius Capriban berendezett villájának pornográf díszítéséről ír, Tacitus pedig Néró gigantomániáját elemzi és összefüggést vél felfedezni a császár személye és a hivalkodó császári épületek dekorációjának rideg embertelensége között.
Saif al-Islam Kadhafi a moszkvai kiállításon, 2010-ben
A vita folytatható, mert Kadhafi művészetét nehéz e kérdéskörről leválasztani.
A házakból, bunkerekből, Néró titkos alagútjaira emlékeztető lecsupaszított formákból és felületekből, a minimalista kreativitás helyett, egy életidegen elme gondolatvilágának rútsága sejlik fel. Az ártatlanságnak, naivitásnak nyoma sincs.
Festményei a mély deviancia túlkapásai, amelyek a fanyar középszerűségbe fagyva a nézőket is megfagyasztja.
Én erre gondolok visszatérte hallatán, és nincs okom reménykedni abban, hogy egy jobb ember tért volna vissza Líbiába.
Saif al-Islam Kadhafi: Kihívás
Saif al-Islam Kadhafi tárlatvezetése Moszkvában
Címlapkép: Kieran Doherty/Reuters, kiállításképek: Rex Features
