Bognár Szilvia
Bognár Szilvia szombathelyi gyökerekkel indult népdalénekesi útjára.
Az Anima Sound Systemmel együtt kísérleteztek először a népzene másfajta, például elektronikus zenékkel való ötvözésére. Énekelt a Makámban és még sok más népzenéhez közelebbi vagy távolabbi felállásban, jelenleg a Sator Quartetban. A népzenében, a világzenében és a historikus zenében, a felnőttek és a gyerekek világában egyaránt otthon van. Magyar, énekes, nő és anya.
Hogyan lehet közelebb hozni az emberekhez a népzenét, népi szövegeket?
A táncházmozgalom több, mint harminc éves múlttal egy elég nagy tábort gyűjtött maga köré, de most már nagyon sok kísérlet van arra is, hogy ne csak autentikus kísérettel, hanem feldolgozásként szólaljon meg egy-egy népi dallam, vagy népdal. Én ezt jó dolognak és fontosnak is tartom, mert annyira különböző közegekben szocializálódtak a mai emberek, és van, aki még sosem hallott eredeti népzenét, vagy sosem találkozott olyan asszonnyal, bácsival, aki ezt még a hagyományban tanulta. Lehet, hogy az őt éppen elriasztaná, vagy elriasztja gyerekként a tankönyv tananyaga az iskolában.
Mindenekelőtt életszerűbben próbáljuk, próbálom én ezt átadni, olyan formában, hogy érződjön belőle: ennek ma is van mondanivalója, és ez lehet egy kifejezési forma. Itt szép dallamok, jó szövegek vannak, jót lehet rá mulatni, vagy éppen egy kicsit szomorkodni – a népdal kifejezi az érzéseinket. Nyilván vannak olyan szövegek, nem is kevés, aminek már nem tudjuk az értelmét, de ez sem baj. Az is teljesen változó, hogy kihez miként lehet picit közelebb vinni, hogy hogyan válik nyitottá. De azt hiszem, hogy az mindenképp egy kulcsfontosságú dolog, hogy ő ezt egy élő kifejezőeszköznek érezze, hogy a népdalnak van létjogosultsága.
A gyerekeknél máshogy működik ez, mint a felnőtteknél? Most ezen a koncerten láttam, hogy milyen jó volt, hogy ők is aktívan bekapcsolódhatnak.
Én arra törekszem, hogy azért rejtve is adjak át információkat, mondjuk az egykori kultúrának a rendjéről. Régen, a paraszti társadalomban mégiscsak a természet rendjét vették alapul, ehhez kapcsolódtak a munkák, ehhez kapcsolódtak az ünnepek, és természetesen a dalok is, meg a mondanivalójuk. Ugyanakkor nagyon érdekes megfigyelni, hogy a gyerekek nem feltétlenül igénylik, hogy kifejezetten nekik szóló irodalmat, vagy népköltészetet adjon az ember. Nagyon sokféle dal van, régen is a hagyományban tanulták az anyáktól, apáktól, nagyanyáktól, ugyanazokat a szövegeket. Nyilván van olyan, ami inkább nekik való, számukra jobban értelmezhető, de sok esetben gond nélkül meghagyható mondjuk a tájszólás is.
Most túl pici gyermekek voltak, de hosszabban el szoktunk beszélgetni, számtalan dolgot elmagyarázok egy koncert alkalmával. Például, hogy mi az a guzsalyas, mit jelentenek olyan kifejezések, mint a „ciba kutya”, vagy hogy mi az a vakarcs, ami elgurult, a „Varga Mári kis vakarcsa”. De gyakran meg szoktam kérdezni azt is: mi történik a dinnyével Lőrinc napján? Egy szó mint száz, igyekszem érdekességeken keresztül megismertetni velük a „régi dolgokat”, vagyis belecsempészni a műsor fonalába azokat a hiedelmeket, szokásokat, amelyek jellemezték az egykori paraszti kultúrát, amelyben a népdalok születtek.
Mi az, amit a legjobban szeretsz ebben a munkában, abban, hogy énekelsz?
Hordoznak annyira a tenyerükön az égiek, hogy azt csinálhatom, az a munkám, amit nagyon szeretek. Ez önmagában egy óriási öröm, és nagyon sok erőt ad. Az, hogy én szeretek énekelni, szeretem ezeket a dalokat, szeretek azon gondolkozni, hogy hogyan tudom ezt átadni, egy műsort megszerkeszteni. Szeretek válogatni, s újabb nótákat megtanulni, próbálni, együtt muzsikálni a többiekkel. Az, hogy ezt nemcsak hobbi-szinten űzhetem, hanem hivatásként, önmagában egy óriási ajándék, amit igyekszem nagyon megbecsülni. És ennek nagyon sok aspektusa van. Nagyon élvezem, hogy különféle műsorokban vehetek részt, van, amelyik gyerekeknek szól, van, amelyik középkori himnuszokat tartalmaz, van, amelyik 16. századi reneszánsz dallamokat; az EtNoé egy sokkal progresszívebb zenei irányzat, mint mondjuk a családi műsorunk. Ez a sokféleség engem nagyon éltet és feltölt.
Mi a legnagyobb álmod, vágyad, akár az énekléssel kapcsolatban?
Az az igazság, hogy én sosem voltam olyan alkatú ember, gyereknek sem, hogy nagyon álmodoztam volna, nem voltak posztereim, viszonylag gyakorlatias ember vagyok, nem voltak olyan álmaim, hogy mi mindent szeretnék elérni, milyen színpadokon szeretnék énekelni, vagy kivel közösen. Ezek a helyzetek mindig váratlanul adódtak az életemben és én megpróbáltam mindig kellő alázattal, felkészültséggel és szeretettel utánuk menni, elfogadni őket, meg tenni a dolgomat. Igazából most sincsenek ilyen vágyaim. Nagyon sok jó énekes és jó muzsikus van a világban.
Annyit tudnék megfogalmazni, hogy ha én a saját közegemben, környezetemben, azokban az emberekben, akikkel találkozom, meg tudok mozdítani valamit, át tudok nekik adni egy olyan művészeti élményt, ami nekem is jól esik, érdekes és megfog, akkor talán adtam valami fontosat az ő életükhöz. Fontosat ahhoz az adott hétköznaphoz, vagy ünnepnaphoz – ha egy esküvőn énekelek például – vagy fontosat a szórakozásukhoz, akár a szomorúságukhoz, bármihez, és ezáltal az életük akárcsak egy órára is teljesebbé válhat.
